"Mózes ekkor fogta a sátrat, felállította az Ő számára a táboron kívül, bizonyos távolságra a tábortól és elnevezte a találkozás sátorának. Aki meg akarta kérdezni az Urat, annak ki kellett mennie a találkozás sátorához, amely a táboron kívül állt. Valahányszor Mózes kiment a sátorhoz, a nép fölkelt, és mindenki saját sátrának bejáratánál állva, tekintetével követte Mózest, amíg be nem lépett a sátorba. Mikor belépett a sátorba, a felhőoszlop leereszkedett, és megállt a sátor bejáratánál, amíg az Úr Mózessel beszélt.

Amikor a nép látta, hogy a felhőoszlop megáll a sátor bejáratánál, mindenki előjött és leborult saját sátrának ajtajában. Az Úr szemtől szemben beszélt Mózessel, ahogy az ember a barátjával beszél. Azután visszatért a táborba, szolgája azonban, az ifjú Józsue, Nun fia, nem hagyta el a sátort. ...Azután Mózes ezt kérte az Úrtól: „Hadd lássam meg dicsőségedet.” A válasz ez volt: „Megteszem, hogy elvonul előtted egész fényességem, és kimondom előtted a Jahve nevet. Kegyes vagyok ahhoz, akihez akarok, és megkönyörülök azon, aki nekem tetszik.” Azután hozzáfűzte: „De arcomat nem láthatod, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon.” Az Úr így szólt: „Nézd, itt mellettem van hely, állj ide a sziklára. Ha majd elvonul előtted dicsőségem, a szikla mélyedésébe teszlek és kezemmel befödlek, amíg elvonulok előtted. Ha visszavonom a kezemet, hátulról látni fogsz, arcomat azonban nem láthatod..... Mózes tehát kifaragott két kőtáblát, amilyenek az elsők voltak. Másnap korán reggel elindult a Sínai-hegyre, ahogy az Úr megparancsolta, és vitte magával a kőtáblát. Az Úr leereszkedett a felhőben, ő pedig eléje járult. Az Úr elvonult előtte és ezt mondta: „Jahve, Jahve, irgalmas és könyörülő Isten, hosszantűrő, gazdag kegyelemben és hűségben. Kegyelmét megtartja ezrek számára, megbocsátja a vétket, a hibát, a bűnt, de nem hagyja egészen büntetés nélkül, hanem az atyák vétkét számon kéri fiaiktól és unokáiktól harmad­ és negyedízig.” Ekkor Mózes sietve a földre borult." Kiv 33, 7

Csaba testvér elmélkedése:

Mózes, minden istenkereső ember nevében megfogalmazza a kérését: „Hadd lássam meg dicsőségedet.” Azaz: Uram, szeretnélek színről-színre látni. Döbbenetes a mennyei Atya válasza: „Megteszem, hogy elvonul előtted egész fényességem..... De arcomat nem láthatod, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon.”

A történelem során többen beszélnek istenélményükről. Ami közös bennük, az a gyönyörű, leírhatatlan ragyogó szépség, melynek nem lehet ellenállni, ugyanakkor a saját kicsinységünk megtapasztalása, a bűn lehúzó förtelme, mely félelemmel tölt el. Igen, Istennel találkozni a szentek szerint végtelen öröm és boldogság, de ugyanakkor egy végtelen féltő félelem is.

Még gyerekként éltem át egy olyan találkozást, amiről nagyon nehéz beszélni. Arra emlékszem, hogy valami gyönyörű szép, fenséges személyes lény meglátogatott, de én bár gyermek voltam, a ragyogástól megijedtem és eltakartam a szememet, akárcsak a hegesztés ívfénye láttán. Sőt hangosan elkezdtem imádkozni félelmemben, ennek ellenére ez a rövidnek tűnő találkozás egy életre meghatározza a gondolkodásomat. Azóta számomra magától érthető és világos, hogy a szemmel látható, tapintható anyagi világon túl van egy olyan világ, amiről a Szentírás ezt mondja: "Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik." I kor 2,9 Van amikor nagyon elvékonyodik e világ szövete, és örömmel tapasztalom ahogyan felsejlik a gyönyörű Végtelen.

Számomra az is egyértelmű, hogy nem egy lakatlan világ vár reánk, hanem maga az élő Isten a napja, a ragyogása ennek a ránk váró gyönyörű, szentek, angyalok által lakott világnak. Az is egyértelmű, hogy nem passzívan nézi a mi Istenünk a vergődésünket, hanem tevékeny szeretettel értünk dolgozik, ahogyan Jézus Krisztus mondja: „Atyám mindmáig munkálkodik, azért én is munkálkodom.” Jn 5,17 Ezért bizalommal remélem, hogy ahogyan 1989 végén az isteni gondviselés képlékennyé tette a történelmet és békésen egy új korszak felé nyitotta meg az ajtót, most is csodák várnak ránk. A világmindenség Ura, ha jónak látja, tovább görgeti a történelem szekerét egy tisztább, békésebb korszak felé.

Isten nem a pusztulásunkat akarja mindenbe beletörődve, hanem azt, hogy aktívak legyünk és serényen megtérve, tudva - akarva öltsük magunkra és hordozzuk életünkben az Ő vonásait, a szeretetet, a bölcsességet, a tiszta szépséget, egyszóval az életszentséget! Isten sokkal közelebb van, mint azt bárki gondolná!

Szeretettel, 

Csaba t.

2025. március 1.