Evangélium: "Miután a húsvéti vacsorán Jézus megmosta tanítványai lábát, így szólt hozzájuk: „Bizony, bizony, mondom nektek: Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött küldőjénél. Boldogok vagytok, ha ezt megértitek, és így is cselekedtek. Nem mindnyájatokról mondom ezt. Ismerem azokat, akiket választottam. De be kell teljesednie az írásnak: Akivel megosztottam kenyeremet, sarkát emelte ellenem. Előre megmondom, mielőtt megtörténnék, hogy amikor megtörténik, higgyétek, hogy én vagyok. Bizony, bizony, mondom nektek: Aki befogadja azt, akit én küldök, engem fogad be; aki pedig engem fogad be, azt fogadja be, aki küldött engem.”

Jn 13,16-20

Tudjuk, hogy az utolsó vacsorát Jézus az Ő közvetlen munkatársaival akarja eltölteni, ezen az estén alapítja a papság szentségét. A tanítványoktól, a papoktól sokat kér, de sokat is ad, Önmagát adja határtalanúl, de teljes önátadást is kér. Mindent a mindenért!!

1. A lábmosás a rabszolgák dolga volt Jézus korában, nem volt ez egy kedves szokás kétezer évvel ezelőtt. Jézusnak ez a tette látványosan kifejezi, hogy Isten mit gondol a Teremtő és a teremtmény viszonyáról! Az Úr szolgává válik, hogy felemelje a szolgát. Ezért Krisztus tanítványa, a pap nem az emberek fejét, hanem a hívei lábát kell megmossa nagy - nagy alázattal, ha boldog akar lenni: Jézus azt boldognak nevezi, aki megértette, hogy őt követni azt jelenti, hogy a port alázattal lemossuk egymás lábáról. Jézus, halála előtti estén vérrel verejtékezik, és mégsem toporzékol, nem fenyegetőzik, nem rendez jelenetet, hanem teszi a dolgát, szolgálja a tanítványait és bölcsen, higgadtan, szóval és tettel tanít! Jézus az életét követelő árulás árnyékában is megőrzi belső békéjét és méltóságát, mert az Atyától kapott küldetése (a szeretetből vállalt szolgálat) fontosabb a saját sérelménél. Ott van előtte Júdás, zsebében ott csörög a harminc ezüst, és Jézus földig hajol és megmossa ennek az embernek a lábát is! Döbbenetes! Szolgálatunk nem függhet a másik ember érdemeitől. Jézus nem azért mos lábat, mert a tanítványok tökéletesek, hanem mert Ő a Szeretet, és tökéletessé akar mindenkit tenni. Tőlünk, papoktól is ezt várja el! A lábmosás konkrét munka: lehajlás, por, víz, érintés. Szent Ferenc is ezt tette amikor a leprásokhoz ment: az érzelmi viszolygást legyőzte a cselekvő szeretet, és ott találta meg az „édes örömet”.

2. Jézus nem csak sokat kér az Ő tanítványaitól, hanem sokat is ad! Sokszor beszélünk arról, hogy ha befogadunk egy gyermeket, Jézust fogadjuk be, és ha a szegényt, beteget, rabot meglátogatjuk, akkor igazából Jézust látogatjuk meg, de ritkán szólunk arról, hogy a papot, szerzetest, azt akit az Isten hív és küld a világba, ha befogadjuk, akkor magát Jézust látjuk vendégül, mert a pap, még ha gyarló is, mégis Alter Christus, Krisztus hordozó e világban  .... Milyen csodálatos a Jézustól kapott papi hivatás! Egyfelől lehajolni a legnagyobb bűnös (a „Júdások”) lábához is, másfelől  hordozni szívünkben az élő Istent! A papi tekintélyt nem a díszes ruha és a drága értékek adják, hanem a vízzel telt tál és a törlőkendő, ha alázattal meg tudjuk mosni egymás lábát. Aki így szolgál, azt nem lehet legyőzni.

3. Szent Ferenc korában sok lelki mozgalom volt, a katarok vagy valdensek fegyverrel lázadtak az Egyház ellen a hibák miatt. Ferenc útja a hűség volt. Ő nem „ellen-egyházat” akart építeni, hanem a szeretetben megújuló „Egyház ölén” akart szentté válni. Van egy megrendítő történet Ferenc életéből: Odavittek hozzá egy papot aki nyílt bűnben élt, hogy Ferenc ítélje el. Ő azonban odament a paphoz, letérdelt előtte és megcsókolta a kezét, amely a misét mutatta be. Ezzel azt üzente: a kéz, amely a jó pásztort érinti, szent marad a hivatása által, még ha az ember el is bukik. Fontoljuk meg Szent Ferenc intelmét: „Milyen boldogok és áldottak azok, akik szeretik az Urat... s tisztelik a papságot, nem annyira az emberek miatt, hanem amiatt, hogy ők a legszentebb test és vér kiszolgáltatói.”

Imádkozzunk papi és szerzetesi hivatásokért,   

Csaba t.