Evangélium: „Húsvét táján az egyik szombaton Jézus vetések között járt tanítványaival együtt. Tanítványai megéheztek, tépdesni kezdték a kalászokat, és eszegették. Ennek láttára a farizeusok megjegyezték: „Nézd, tanítványaid olyat tesznek, amit szombaton tilos cselekedni!” Jézus erre megkérdezte: „Nem olvastátok, hogy mit tett Dávid, amikor társaival együtt megéhezett? (...) Mondom nektek: a templomnál is nagyobb van itt. Ha pedig értenétek, mit jelent a mondás: »Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot!«, akkor sohasem ítéltétek volna el az ártatlanokat. Mert az Emberfia ura a szombatnak is.”

Mt 12,1–8

Képzeljük el a jelenetet: a tanítványok hosszú utat tettek meg Jézussal, elfáradtak, és korog a gyomruk. Ahogy mennek a gyönyörű, ringó búzatáblák mellett, a legtermészetesebb mozdulattal letépnek néhány kalászt, a tenyerük között szétmorzsolják, és megeszik a magokat. Nem okoznak kárt, nem rombolnak; akárcsak az ég madarai, a mindennapi kenyerüket veszik az Isten asztaláról.

Ott állnak a merev, aktatologató farizeusok. Nem azt kérdezik a tanítványoktól: „Fiúk, elfáradtatok? Éhesek vagytok? Adhatunk egy karéj kenyeret?” Nem. Azonnal a szabályzatot rántják elő: „Szombaton örülni tilos, ti a fogaitokkal búzát őröltök, megszegtétek a szombati nyugalmi törvényt!” A törvény betűje fontosabb számukra, mint az ember, akiért a törvény egyáltalán megszületett.

Hányszor látjuk ezt ma is a világunkban! Hány olyan „ellenőr” járja a mi házainkat is, akik nem azt nézik, hogy a gyermek mosolyog-e, van-e meleg vacsorája és tiszta ágya, hanem azt keresik, hogy a papírok, az újabb és újabb engedélyek, a pecsétek hiánytalanok-e. A bürokrácia ma is hajlamos megfojtani a szeretetet.

Hajléktalan szegényeket fogadott be a bihari szamaritánus (a róla szóló írás legalul). A román államtól nem kért engedélyt a szolgáló szeretet gyakorlásához – igaz, a hatóság sem adott támogatást a munkájához. Nemrég letartóztatták, házkutatást tartottak nála, nagy a cirkusz, egyáltalán hogy mert jót tenni, az állam helyett dolgozni! És – ami szörnyű – a több száz szerencsétlen idős embert jórészt szélnek eresztették. Döbbenetes: a román állami szervek nem azokat büntetik meg, (a papokat és a levitákat,) akik szánalom nélkül továbbmentek – gondoljunk csak a jézusi példabeszédre, – hanem a bajban lévő emberhez lehajoló irgalmas szamaritánust!

Az egyik nálunk nevelkedő gyermek édesapja kórházba került. Hajléktalan, elzüllött ember, tüdőgyulladással a halálán volt. Azt állította a kórházban, hogy én vagyok a nagybátyja. Hívtak az orvosok, felkerestem, és a súlyos beteg, szakállas, torzonborz emberben ráismertem a hat nálunk növekedő gyermek édesapjára. Kérdeztem az orvosoktól, mi lesz vele? Közölték: nincs betegbiztosítása, nincs pénze, így este visszaviszik az állomásra... Egy ilyen világban élünk: meghalni szabad, de segíteni, egy bajban lévő embert felvenni, a szamár hátára tenni és elvinni egy meleg otthonba – ha nincs rá ezerféle engedélyed –, az bűn, és letartóztatnak érte.

Ma keresett meg egy 73 éves ember; a temetőben lakott, nincs hová mennie. Havonta 550 lej segélyt kap az államtól, ebből kellene megélnie. Az egyik nálunk nevelkedő gyermek nagybátyja. Senki nem fogadja be, az öregotthonban pedig havonta 7000 lejt kérnek... A kollégákkal és a gyerekekkel megbeszéltük, és Isten nevében befogadtuk őt, mindenféle engedély nélkül, mert inkább kell engedelmeskedni a szeretet parancsának, mint a véget nem érő bürokráciának! A gyermekvédelemben eltöltött évtizedek alatt megtanultam: ha pontosan úgy csináljuk, ahogy ők elvárják, akkor minden pénzünk az engedélyek megszerzésére fog rámenni, és egy olyan merev rendszer épül ki a sok hivatalos szerv miatt, ami teljesen megfojtja a szeretetet.

Jézus a prófétát idézi: „Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot!” Istennek nem az kell, hogy görcsösen, ridegen betartsunk minden külső előírást, szabályt és rendeletet, miközben a szívünk hideg a másik ember nyomorúsága láttán, hanem szeressünk irgalmasan. Az összes szabály, törvény, a szép liturgia mind-mind csak eszköz arra, hogy megtanuljuk szeretni az Istent és az embertársainkat. Ha a legcsodálatosabb elmélkedéseket mondom, de közben hagyom, hogy a szegény Lázár sebeit az ajtónk előtt kutyák nyalják, vagy a gyermekek az utcán kolduljanak, akkor semmit sem értettünk meg Krisztusból, és a kárhozat útján járunk.

A szeretet, az irgalmasság az a végső törvény, ami felülír minden emberi szabályt és bürokratikus akadályt. Dávid is bemehetett a szentélybe megenni a kitett kenyereket, mert az életének mentése fontosabb volt a rituális szabálynál. Ha az állam vagy a társadalom olyan szabályokat hoz, amelyek gátolják, hogy jót tegyünk a rászorulókkal, akkor nekünk Krisztus törvényét, a szeretet parancsát kell választanunk! Mert az Emberfia ura a szombatnak és ugyanakkor az összes, emberek által kitalált, jó pénzért agyonbonyolított törvénynek is.

A Dévai Szent Ferenc Alapítvány összes házában – több mint harminc éve – azt tapasztaljuk, hogy a csodák nem a pecsétes papírokból születnek. Az örömhírt nem az ellenőrző, büntető szervek hozzák – akik azt akarják, hogy még a mérleget is rendszeresen hitelesítsem, amin ki kellene dekázni, hogy melyik gyermek hány gramm levest, másodikat és süteményt ehet meg (persze szakemberek által, jó pénzért szolgáltatott előírások alapján) –, hanem abból, amikor az irgalmas szeretet jegyében egyszerűen megosztjuk azt a kevéske kenyeret, amink van.

Jézus igazi szabadságra hív minket. Az Ő igája édes, mert abban nincs felesleges teher, nincs értelmetlen papírmunka – ott csak az odaszánt élet és a segítő kéz számít.

Szeretettel, 

Csaba t.

Nagyszalontai gyönyörű, sikeres tábor. Kitudja hányféle szabályt rendeletet szegtünk meg?!