Sok mindent kipróbáltam életem során, sokféle örömöt megkóstoltam, nyugodt szívvel állíthatom, hogy minden öröm közül a legtisztább, a legigazabb, a legmaradandóbb, a legcsodálatosabb a jó szándékból vállalt, becsületesen elvégzett önzetlen munka után érzett öröm.
Talán első éves teológus voltam, mikor egy esti szentmiséről hazafelé, Csíkszeredában, gyermekkorom szép városában, a város központjában az esti félhomályban egy utcaseprőre figyeltem fel. Csendben végezte a munkáját, kétkerekű, billenő kocsiját előbbre-előbbre taszította, majd összeseperte az út szélén lévő szemetet, és egy erre a célra kialakított lapáttal összegyűjtötte a szekérkébe. Szorgalmasan dolgozott a késő őszi alkonyatban, és én nagylelkűen arra gondoltam, hogy szűkös zsebpénzemből megajándékozom egy sörre valóval. A gondolatot a tett követte! Az ember megörvendett az adományomnak, de szomorúan mondta, hogy nem mehet el, mert nincs aki addig vigyázzon a felszerelésére. Nem messze volt egy kis söröző, nagylelkűen felajánlottam, hogy menjen csak nyugodtan, én addig figyelek a "kincstári" felszerelésre. El is indult, de 4-5 méter után visszajött és levetette magáról a fényvisszaverő mellényt és azt mondta, hogy vegyem magamra, nehogy valami az út szélén elüssön. Pillanatok alatt beöltöztem utcaseprőnek, a jóember elment, én fáztam és elkezdtem "önkénteskedni", szülővárosomban utcát seperni. Pillanatok alatt megelevenedett a kihalt tér, egyre csak jöttek az ismerősök, azok a lányok és fiúk akikkel a teológia előtt együtt kirándultunk, szórakoztunk. Kacagva kérdezték hol voltam az elmúlt hónapokban (a kommunizmus alatt nagy szájjal senki sem hirdette, hogy pap akar lenni, teológiára megy), én hebegve-habogva mondtam ezt is, azt is, aztán önérzetesen felvállaltam Istenemet, akit ezzel az egyszerű munkával is szolgálni akarok! Az ismerősök kacagva továbbmentek, és én szó nélkül, a felebaráti szeretet nevében sepertem az utcát. Lassan telt az idő, álmomban sem gondoltam, hogy egy üveg sört ilyen sokáig fogyasztanak el az emberek. Egy jó óra múlva amikor visszajött az én emberem, csodálkozva nézett rám, nem értette, hogy miért is kell sírni utcaseprés közben! Én meg nem akartam, de nem is tudtam volna elmagyarázni neki, hogy örömömben sírok, mert csodálatos érzés az önző világomból kilépve elindulni a keskeny, meredek úton, a szeretet, a jóság útján!
Kis Szent Teréztől tudjuk, hogy nincsenek kis dolgok és nagy dolgok, csak kis szeretet és nagy szeretet van! Isten előtt nem az a legfontosabb, hogy a munkánk mennyit ér, hanem az, hogy abba mennyi szeretet és önzetlenség van! Akkor és ott megértettem, hogy a másért vállalt, végzett legparányibb munka is olyan tiszta öröm forrása, mely után nincs másnaposság, keserűség, szégyenérzés az ember szívében, ami megmarad az örök életre! Az akkor vállalt utcaseprés megízleltette velem, hogy ha nevetségesé is vállunk, ha jelentéktelen is az a munka mit végzünk, de ha szeretetből végezzük, akkor egy új világot építünk, melyben mi magunk is, de testvéreink is boldogok leszünk! Ezért is szoktam mondogatni a gyermekeinknek: ahogyan a vadászkutya szalad a zsákmány után és nem áll meg míg el nem éri a prédát, ugyanúgy kellene mi is keressük azt, hogy jót tegyünk, hogy jók legyünk, mert így, a testvéreink önzetlen szolgálatában kiteljesedünk, boldogok, szentek lehetünk!
Jónak lenni jó! 