„Az isteni alázatnak kell a szemünk előtt lebegnie, amellyel Krisztus térdre borul Jeruzsálem falai előtt, sír, hogy »hányszor próbáltalak összegyűjteni titeket, mint kotlós a szárnya alá a csibéit, de ti nem akartátok« [Lk 13,34]. A pap az az ember, aki egész életét arra szenteli, hogy odatérdeljen Jézus mellé, megölelje és azt mondja neki: »Ne búsulj, ne sírj, nézd, itt vagyok, jöttem, segítek a fránya kiscsibéket összeszedegetni, szeretlek téged, számíthatsz rám!«” (Böjte Csaba: Út a Végtelenbe)
Életem nagy kérdése: Rezignált beletörődéssel elfogadjuk önmagunkat, környezetünket, a világot olyannak amilyen, amilyennek mások alakítják, vagy egy tudatos önnevelő, képző, formáló erővé válok? Saját szabadságharcomat a kezembe veszem, vagy hagyom, hogy sodródjak a mindennapokban?!