1770. december 16-án született Bonnban Ludwig van Beethoven német zeneszerző. (+ Bécs, 1827. március 26.)

Joseph Haydn és Wolfgang Amadeus Mozart mellett őt tartják a bécsi klasszika harmadik nagy alakjának. Ugyanakkor zenéje a romantika jegyeit is magán viseli. Beethoven jelentősége azon is lemérhető, mennyire meghatározta a későbbi zenetörténet számos alakjának pályáját.

Beethoven első zenetanára iszákos és indulatos édesapja volt, egy közepes tehetségű udvari muzsikus, aki gyakran verte fiát, és Mozartékhoz hasonlóan megpróbált belőle csodagyereket nevelni, sikertelenül. Mivel apja korán felismerte benne a nagy tehetséget, s törekedett ezt minél előbb kenyérkeresetre használni, ezért gyakran változtatta zeneoktatóit. Beethoven ezt később gyakran panaszolta.

A családnak valójában már egészen fiatalon Beethoven volt az eltartója. A fiú tehetségét mások hamar felfedezték. 1780 körül Christian Gottlob Neefe vette kezébe zenei nevelését, mialatt a választófejedelem anyagi támogatásában részesült.

1781-ben Németalföldön utazgatva, nyilvánosan kellett játszania. 1782–83-ban jelentek meg első zeneművei: változatok és három szonáta zongorára, 1785-ben következett három zongoranégyese. Tudományos képzettségéről azonban alig gondoskodtak. 1784-ben, alig 13 éves korában udvari másodorgonistává nevezték ki.

1787 márciusában utazott először Bécsbe, hogy Mozarttól tanulhasson. Nem tudni, hogy sikerült-e találkoznia vele, mivel egy váratlan esemény miatt haza kellett utaznia: 17 éves korában elvesztette jóságos, derék édesanyját; hazatért, és évekig egyedül nevelte két öccsét. Emiatt később már nem nyílt alkalma találkozni vele, mivel Mozart 1791-ben meghalt.[3]

Bonn jeles udvari zenekarában a brácsaszólamot játszotta; zongorán is mindinkább tökéletesítette magát; sokat alkotott, egyelőre kiadatlanul hagyva.

1792 novemberében Waldstein gróf támogatásának köszönhetően Bécsbe költözött, ahol Joseph Haydnnál szándékozott tanulni, de mivel neki nem volt elég ideje Beethovennel foglalkozni, Johann Georg Albrechtsberger gondjaira bízta. Megismerkedett Breuning udvari tanácsossal is, akinek családja pótolta később számára az édes otthont. Tehetsége és egy-egy összeköttetése megnyitotta előtte a császári város első házait; Van Swieten báró és Lichnowsky hercegnő különösen pártolták. Közben 1792. december 18-án elhunyt Beethoven édesapja.

Salierinél nyolc esztendeig tanult. Zongoraművészként 1795 márciusában mutatkozott be a bécsi nyilvánosság előtt, B-dúr zongoraversenyének előadásával. Ezt a fellépést azután újabbak követték, és hamarosan kiadója és pártfogója is akadt. Hamar népszerű lett zongoravirtuózként és – jóval lassabban ugyan – zeneszerzőként. Népszerűsége fokozódott Prágában, Drezdában és Berlinben, ahol 1796-ban körutat tett. Berlinben erősen marasztalták, de ő Bécshez ragaszkodott, ahol lelke is ki volt elégítve; társadalmi állása és kenyere is biztosítva volt. Művészi körútjának folytatását lehetetlenné tette 1798-ban kezdődött fülbaja, mely lassanként teljes siketségbe ment át. Ez a csapás tette őt hangszeres virtuóz helyett végképp zeneköltővé.

1800 óta már a telet a társas élet közepette, művei előadásának szentelte, nyaranta pedig a Bécs körüli falvakban műveit dolgozta ki. A monarchiában is tett utazásokat, volt Magyarországon is, 1806-ban Martonvásáron, a Brunswick grófok Fejér megyei birtokán. Itteni szerelméről az egyik grófkisasszony iránt, Székely Júlia: A halhatatlan kedves című, a Zeneműkiadó Vállalat (Budapest), 1961-ben kiadott, a zeneköltő hagyatékában fellelt levelén alapuló életrajzi regénye szól. A bécsi kongresszus (1814) magas külföldi vendégei is meghajoltak tehetsége előtt, ez volt utolsó szereplése. Siketsége és altesti fájdalmai hipochondrikussá tették őt, aki különben is melankóliára hajlott, családi viszálykodások (bátyja özvegyével, akinek fia fölött gyámkodott) szintén bántották, de ez nem csökkentette alkotóerejét, hanem erős sajátos jelleget adott műveinek.

Beethoven sokat betegeskedett, kiváltképp húszas éveinek közepétől, amikor is komoly hasfájásoktól kezdett szenvedni.

1826-ban egészségi állapota drasztikusan megromlott. A következő évben bekövetkezett halálát májbetegségnek tulajdonítják, bár Beethoven halálának idejéből származó hajmintáin végzett modern kutatások azt mutatják, hogy ólommérgezés is hozzájárulhatott gyengélkedéseihez és idő előtt bekövetkezett halálához (az ólom szintje több mint 100-szorosan múlta felül a mai embereknél mérhetőt). Vízkórságban halt meg 1827. március 26-án éjjel, a Bécs fölött átvonuló vihar mennydörgése közepette. A március 29-én tartott temetési menetben a becslések szerint 20-30 ezer ember vett részt. A fáklyavivők között volt Franz Schubert is, aki másfél év múlva halt meg; kérésére Beethoven mellé temették.

A korai időszakában a nagy elődök, Haydn és Mozart hatása érezhető. A középső alkotói korszak röviddel Beethoven siketséggel kapcsolatos válsága után kezdődött. E korszakot hatalmas erejű művek jelzik, melyek tele vannak hősiességgel és küzdelemmel; köztük találjuk az Egmont-nyitányt, hat szimfóniát (III–VIII), az utolsó három zongoraversenyt és öt vonósnégyest (7–11), további hét zongoraszonátát, köztük a Waldsteint és az Appassionátát, továbbá Beethoven egyetlen hegedűversenyét és operáját, a Fideliót. 1816 körül kezdődött késői korszaka, ami egészen haláláig, 1827-ig tartott. A késői darabokat mély intellektualitás, intenzív és személyes kifejezés és a formákkal történő kísérletezés jellemzi.....