Szeptember óta nemcsak a gyerek tanul minden délután, de a legtöbb szülő is végigkínlódja a leckeírást. Mert egyedül nem megy... de tényleg nem?

Az elsős gyereknél a vonalak, betűk, számok kanyarításához szükséges aktív szülői jelenlét, ilyenkor még meghatottan, bámulva csodáljuk, hogy friss iskolás gyerekünk nagy igyekezettel próbál minél szebben írni, olvasni. Másodikban jön a szorzótábla, no és a versek, harmadiktól pedig elszabadul a pokol, és olyan kérdésekre kell válaszokat találnunk, amik láttán csak fogjuk a fejünket. Persze vannak gyerekek, akik képesek egyedül tanulni, sőt, el is várják, hogy arra az időre hagyjuk őket békében a szobájukban koncentrálni, de a legtöbb gyerkőc sokkal hamarabb végez, ha kicsit noszogatjuk, vagy segítünk a háttérből, sőt, ha nem vagyunk ott, csak ül és sajnálja magát, pisilni mászkál, vagy jeleneteket ad elő az Ördögűzőből, csak hogy szabaduljon a feladatoktól.

„Nem szeretek tanulni – kezdi a 28 éves Magdi, aki kislányával kénytelen nap mint nap házit írni. – Miközben a másodikos gyerek hangosan nyafoghat és sóhajtozhat, amiért így megterhelik, én csak a bajszom alatt morgok, hogy értékes szabadidőmből még most órák mennek el az őszi versre, a nyomorult nyitott mondatok silabizálására és a helyesírás ellenőrzésére. Néha előfordul, hogy a gyerek magától veszi elő a leckét, leül, és meg is csinálja, nekem pedig csak ellenőrizni kell – ezek a jó napok. A rosszabb napokon táncról, sportról vagy barátnőzésből érkezünk haza későn, fáradtan, morgósan ülünk, és ahelyett, hogy olvashatnánk vagy tévézhetnénk, még neki kell ülni a leckének, ami ilyenkor már nem megy egyedül. Teljesen megértem a lányom, hogy nincs kedve hozzá – nekem sincs.

Főleg azóta, hogy kiderült, nem is írok elég szépen. Azt hittem, elég jól megtanultam az iskolában, de kiderült, hogy az s betűt nem is úgy kell kötni, kilógok a vonalból, és nem jól értelmezem a nyitott mondatok összeadandó macijait. Ilyenkor megkapom, hogy ‘anya, nem úgy kell’ – és kijavít a nyolcéves. Énekelni se tudok tisztán, ezt eddig is tudtam, úgyhogy ilyenkor netes DJ-ként inkább megkeresem a dalokat, és jöhet az ének a hangszórókból. A verstanulást kínomban már szórakoztatóvá tettem úgy, hogy miközben a lányom szaval,  eljátszom a tartalmat, különböző vicces kézmozdulatokkal és piruettekkel megtűzdelve. A gyerek kacagva jobban megjegyzi a szöveget, a szél borzolta fáknál már el is képzeli, ahogy a levegőből élő borzok potyognak a fákra, és ettől összerázkódnak, székre állok, kornyikálok, próbálom mindkettőnk számára élvezetessé tenni az időt – általában beválik.

A kedvencem mégis az, amikor a tanító néni rajtam kéri számon, miért nincs kész a lecke, vagy miért nem ellenőriztem le. Nem arról volt szó, hogy a gyerek magának tanul, és hagyni kell egyedül boldogulni? Akkor miért engem vesznek elő? Nem azért lettem dolgozó felnőtt, hogy aztán izzadó kézzel azt magyarázzam már megint (!) a suliban, hogy miért nem készültem. Miért nem gyűjtöttünk faleveleket, miért nem tettem el másik tornacipőt, miért nincs kész a házi, miért csak két verszakot tudunk a versből, és még sorolhatnám. Elfelejtették említeni, hogy a gyerekkel a szülő is beiratkozik újra az iskolába szeptemberben, és csak hitte, hogy egy életre megszabadult az iskolapadtól meg a leckeírástól. De még reménykedem, talán jövőre már tanul egyedül a gyerek, és a tanárok is leszállnak rólam. Ha nem, kénytelen leszek lógni!”

www.ridikul.hu