Bizakodó vagyok: beszélgetés a kinevezett gyulafehérvári érsekkel

b_300_300_16777215_00_images_stories_Szent_Istenkeresok_KovacsGergelyersek-8-Kicsi.jpg2019. december 24-én közölte a Vatikán Kovács Gergely gyulafehérvári érseki kinevezését. Pontosan egy hónappal később, 2020. január 24-én az érseki palotában beszélgettünk. Nem interjú, igazi, közvetlen, jó hangulatú beszélgetés volt ez, amelynek nyitányaként Erdély kinevezett érseke maga jött kaput nyitni, szabadnap lévén nem volt ugyanis irodai és kapusszolgálat. Bár nem az a tipikus „nyájszagú pásztor”, amilyenről Ferenc pápa beszél, Kovács Gergely szereti és ismeri az itthoniakat, akiktől sose szakadt el, és akiknek karnyújtásnyi közelségben levő főpásztora szeretne lenni. Szinte egy hónap van hátra hivatalba lépéséig, de már intenzíven dolgozik, készül, miközben tudatában van annak, hogy nem néhány nap, hét alatt fogja tudni átlátni a teendőket. Hosszú távon gondolkodik, tervez és építkezik – ebben pedig számít mindenkire, aki vele vállvetve dolgozni szeretne.

Elsőként foglaljuk össze a tudnivalókat a püspökké szentelés konkrétumairól.
A gyulafehérvári székesegyházban, 2020. február 22-én, szombaton, Szent Péter apostol székfoglalásának ünnepén, 11 órai kezdettel kerül sor a püspökké szentelésre és főpásztori beiktatásra. Gianfranco Ravasi bíboros lesz a főszentelő, aki a Kultúra Pápai Tanácsának elnökeként több mint 12 évig volt a főnököm, a társszentelők pedig Jakubinyi György érsek és a romániai pápai nuncius, Miguel Maury Buendía érsek. Ravasi bíboros jelenléte fontos számomra, bár nagyon zsúfolt a programja, szívesen jön. Meg vagyok róla győződve, hogy az ő véleménye meghatározó volt kinevezésemben: munkatársaként jól ismer, tudja miként vettem ki részem a Tanács életében, ahol meghatározó a szervezettség, a struktúra, szükséges a vezetői képesség. Talán neki van e téren rólam leginkább teljes képe. Hiszem, hogy az ő szava, az ő véleménye fontos volt. Jakubinyi érsek társszentelői tisztsége elődként kézenfekvő, Buendía nuncius úr részéről bátorításként és megerősítésként élem meg, főleg ha fiatal koromra gondolok (akár a bukaresti, akár a iaşi-i püspök hatvanan túli).
Püspöki jelmondatom: Őáltala, ővele és őbenne. Per ipsum et cum ipso et in ipso (a szentmisében elhangzó eucharisztikus ima zárómondatából). A címer is elkészült, Isten szolgája Márton Áron püspök címerére utalok vele, az ő emlékének és nagyságának adózom ezáltal is.
A szentelésen a szentelendőt két pap kíséri, nekem egyik oldalamon volt gyulafehérvári évfolyamtársam, Pál Vilmos Barna alcsíki főesperes áll majd, a római Német-Magyar Kollégiumban és az Örök Városban eltöltött évekre emlékezve pedig Tóth Tamás atya áll majd a másik oldalamon.
Mit lehet, mit szabad közvetlenül az érsekké való kinevezés előtti időszakról tudni?
A médiában már előtte jelentek meg nevek, az én nevem is közöttük volt. Utólag lehet azt mondani, hogy számíthattam rá, de ez mégsincs így. Mi van akkor, ha azok a nevek nem helyesek? Volt, amikor nagyon komolyan elgondolkodtam, mi van akkor, ha… És nem tudtam választ adni. Akkor is azt éreztem, amit ma is: bármennyire fel lehetsz készülve, mégis érzed és tudod, hogy egy ilyen feladathoz emberileg s egyedül kevés vagy. A papságra – amit a jó Isten hívására válaszolva én választottam – hat éven keresztül készültem. Mégis amikor pappá szenteltek, új volt, bele kellett tanulni. Amikor püspökké neveznek ki, nincs ez a felkészülési időszak. Nem is te választod azt! Megkapod a küldetést, a nehéz feladatot. Az életem gyökeresen megváltozott.
Amivel legerőteljesebben szembesültem, az az, hogy emberi felkészülés, alkalmasság, tudás mindehhez kevés. Csakis a jó Isten kegyelmével fog működni. Azt hiszen, ez a legdrasztikusabb, a legmegrázóbb, a legkijózanítóbb felismerés. Csak ha az isteni akarattal egyesül a legjobb szándékom, szüntelen imában, csak akkor fogok jó úton járni. Miközben most végzem a szentmisét, s a kánonban „György kormányzónkért” imádkozva belegondolok, hogy nemsokára „Gergely püspökünkért” hányan meg hányan fognak imádkozni, hihetetlen erőt ad. Főegyházmegyénk papjai részéről is számtalan gratuláció érkezett, jelezték, hogy szeretettel várnak, számítsak rájuk.
Interjút sem adtál senkinek egy hónapig…
Egy szép szentírási kép van erre. Illés próféta a Hóreb-hegyén Isten színe elé járul. Isten viszont nem jelenik meg a hegyeket tépő, sziklákat sodró, hatalmas szélvészben, sem a földrengésben, sem a földrengés utáni tűzben, de ott van az ezt követő enyhe szellőben. Talán most kezdem érezni az enyhe szellőt, számos álmatlan éjszaka után. Valóban nem jött, hogy higgyem. Azáltal, hogy több mint huszonkét éve a Szentszéknél dolgozom, nyelveket tudok, nem mondhattam azt, hogy rám biztos nem gondolnak. Az embernek kell annyira őszintének lennie önmagához, hogy azt mondja, ezzel igenis számolni kell, az eshetőség megvan. Viszont Ferenc pápa ismételten kihangsúlyozza, hogy a pásztornak „nyájszagúnak” kell lennie – erre azt mondtam, én nem vagyok ilyen, hisz mindössze egy évet voltam káplán.
Amikor közölték velem a szentatya döntését, ugyanazt tettem, mint Mózes vagy mint a próféta, aki őszintén szabadkozik: Uram, én gyámoltalan vagyok, nem vagyok ékesszólású. Az ember törekszik elmondani, hogy kicsinek érzi magát ehhez a feladathoz, de az atyai, megértő válaszban nyomós érveket hoznak fel a döntés mellett. Meghajtom fejemet Krisztus földi helytartójának döntése előtt.
Szóba került az irodai munka: a vatikáni szolgálatod lényegét nem mindenki érti. Pontosan miben állt ez, mi volt a tevékenységed lényege, és hogyan éltél Rómában?
Sokan úgy gondolják, hogy az egyházmegyét vagy a romániai/erdélyi katolikusokat képviseltem, holott a Szentszéknél ez nem így működik. A Szentszék alkalmas munkatársakat keres és hív, még csak nem is jelentkezhet valaki, aki szeretne ott dolgozni. Az én esetemben egy közép-kelet-európai, olasz és német nyelvtudással rendelkező munkatársat kerestek: így kerültem oda. Eredetileg öt évre kértek el Jakubinyi érsek úrtól. A munkám vonatkozásában ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy ami a Kultúra Pápai Tanácsánál – vagy egyszerűen fogalmazva a Szentszék kultuszminisztériumánál – Közép-Kelet-Európával és a német nyelvterülettel kapcsolatos, azt én követtem, azért én feleltem, én voltam a referense. Akár püspöki kar érkezett ebből a térségből, akár egy ország kultuszminisztere vagy művészek, érdeklődő csoportok, a velük való kapcsolat egésze az én dolgom volt, beleértve a teljes levelezést. Öt évig ezt végeztem, ami akkori főnököm, Paul Poupard bíboros kérésére újabb öt évvel hosszabbodott. Eközben, 2004-ben kineveztek irodavezetővé, ami tovább hosszabbította szentszéki szolgálatomat.
Többen megkérdezik tőlem, hogy ez a majdnem 23 év nem volt sok, hogy lehetett kibírni? Sőt, ha az ezt megelőző római hat év tanulmányi időt is hozzávesszük, az már összesen 29! Válaszom: nem sok. Egyrészt ahová küldenek, ott végzem, amit rám bíznak és az lefoglal, másrészt ez a közel három évtized rövid szakaszokból tevődik össze, ezért nem tűnt soknak.
Tény, hogy ez nem lelkipásztori, hanem hivatalnoki állás. Heti 36 óra kötött munkaidővel, továbbá sok többletórával, ami az irodai szolgálaton kívüli kulturális eseményeken – kiállítás megnyitója, könyvbemutató, konferencia, protokoll-események – való részvételt jelenti. Konkrétan reggel 5.30-kor kelek, általában vacsorára érek haza, de éjfél előtt soha nem fekszem le. Aki az irodát nem szereti, azt mondja, Istenem, ezt hogy lehet kibírni? Ez nem egy olyan iroda, hivatal, amilyet általában elképzelünk, hogy valaki bent ül egy asztal mellett s üti a pecsétet az iratokra, állítja ki a számlát, mindig ugyanazt csinálja és beleun. Nagyon sokszínű és változatos munka volt ez. Rengeteg levelezés is, de emellett nagyon sok beszélgetés és találkozás. Püspöki karok, nagykövetek, miniszterek, művészek, számos személyiség  jön, vannak közös kezdeményezések, tervek, és nagyon érdekes, színes beszélgetések. Sokat köszönhetek Ravasi bíborosnak, aki igazi kultúrember, oly széleskörű tudása van, hogy néha az illető ország képviselője is csodálkozik, például ezt a grúz vagy macedón költőt honnan ismeri?!
A munkatársak között sok nemzet képviselve van olasztól az indiaiig, mexikóitól az angliaiig, franciától a spanyolig. Tőlük tanulhattam meg, hogy egy-egy kérdésnek számos vetülete van, olyan megközelítési módja is, ami számomra esetleg furcsa, vagy amire ösztönösen azt mondanám, hogy nincs igaza. Ez a tapasztalat gazdagított, megtanított arra, hogy nyissak a másik, mások felé. Fontos lecke volt: hallgasd meg a másikat, gondolkodj el azon, amit mond. Nagyon remélem, ezután is sikerül nyitottnak lennem, meghallgatni mindenkit. Egy íróasztal mögül nem tudok dönteni, kell lássam az ember arcát, halljam, amit elmond, megismerjem a helyzetét. Lehet, hogy nem fogunk egyetérteni, de meghallgatom, találkozom vele. Világos, hogy az irodában is kell lennem majd, de szeretnék sokat mozogni, eljutni mielőbb sok, sőt valamennyi plébániára.
A szentszéki szolgálat sok mindenre megtanított. Például a felelősségre. Ha egy ügy rám volt bízva, azért én feleltem. Ha húsz vagy harminc év múlva a Tanács levéltárában utánanéznek, megtalálják a kézjegyemet egy-egy ügyön, véleményen, döntések előkészítésén. Jól meghatározott munkakör, az azzal járó illetékességgel és felelősséggel.
Nehéz volt megszokni?
Azért nem volt az, mert előtte hat évet kint tanultam, igazából alig jöttem haza egy évre, ki se estem az ottani ritmusból. Akkoriban tartózkodási engedélyt kellett kérni, nekem még le se járt az előző, úgy mentem vissza. A Germanicum et Hungaricum kollégiumban is úgy volt még szinte minden, ahogy ott hagytam, a római magyar papi közösség is ismert volt, baráti kapcsolataim elevenek maradtak, tehát egy már ismert közösségbe tértem vissza, ahol azelőtt hat évet éltem.
A Germanicumban töltött idő alatt Jakubinyi érsek úr generációját saját beszámolójuk szerint egy erős sokk, kultúrsokk érte…
Én azt mondanám, hogy engem még nagyobb. Engem 1990-ben küldtek ki tanulmányaim folytatására, mindjárt a politikai változás után. Addig határon túl soha nem jártam, útlevelem se volt, magyar tévét se láttam Háromszéken. Felültünk a vonatra Gyulafehérváron és leszálltunk Münchenben – oda mentünk ugyanis német nyelvkurzusra. Azt egy mai fiatalnak elmondani is nehéz, milyen volt! Itthon akkor az újságosbódéban csak a négyoldalas Előre újság volt, ott megláttam a Süddeutsche Zeitungot a maga hetvenvalahány oldalával, s mondták, ez napilap. Fel se tudtam fogni, hogyan lehet napilapot kiadni mindennap ennyi oldalon. Viccesnek tűnik, hogy ott a nyelvkurzuson megkérdeztük, mikor lehet fürödni? Mondták, amikor akarunk. Jó, de mikor van melegvíz? Mondták, hogy mindig van. Gyulafehérváron a szemináriumban szombaton befűtöttek a kazánba, akkor fürödtünk.
Óriási kulturális sokk volt, nem tudtuk a nyelvet, nem tudtunk kommunikálni. Münchenből pár hét után mentünk Rómába, következett az olasz nyelvkurzus. Az könnyebben ment, mert a román nyelvnek köszönhetően mintegy 30 százalékot kapásból értettem anélkül, hogy tanultam volna olaszt, további 15–20 százalékot meg sejtettem.
Ezek szerint háromszéki székelyként tudtál románul.
Az iskolában kötelező volt a román nyelv és irodalom. Jó tanárnőnk volt, román anyanyelvű, Baubec Eugenia, még a nevére is emlékszem, nagyon rugalmas a székely gyerekekkel. Megértő volt, kedves. Nem kényszerített s nem tett olyat, ami ellenszenvet válthatott volna ki. A katonaságnál kötelező volt románul beszélni, magyarul egymáshoz sem szólhattunk. Románul most is szívesen beszélgetek, ki tudom fejezni magam, bár nem vagyok benne tökéletes és előfordulnak italianizmusok. Az egyházi nyelvvel nehezebb, azt nem tanultam. Egy szentbeszéd, az egyházi terminológia más, mint a hétköznapi beszélgetés. De fogok igyekezni.
Beszéljünk az életutadról, arról, ami a hivatalos adatokon kívül esik és fontos, a fordulatokról, a lényeges pontokról.
Felekezetileg vegyes családban születtem, ez meghatározza az ember életét: katolikus édesanya, református édesapa. Reformátusnak kereszteltek, de valójában hitetlen voltam. Én valóban meg voltam győződve, hogy Isten nincs, az mese, jól kitalálták a papok. Egy évet jártam kátéra és konfirmáltam, de ezzel ez a kérdés számomra le volt tudva. Amikor serdülőként jöttek a nyugtalanító kérdések, az élet nagy problémái, kerestem a válaszokat, és nem találtam őket!
Keresztapám, aki katolikus és tőszomszédunk volt, nagyon jó ezermester. A háromszéki papoknak ő volt a mindenese: bármit megjavított, megszerelt és gyakran vitt magával inasnak. Így ismertem meg Harai Pál atyát. Ő volt a legelső, aki nyitottan fogadott, kérdezgetett, mit tanulok irodalomból, történelemből, szóba állt velem. De más plébánosok részéről is hasonlót tapasztaltam. Igaziból a személyes papi életek, a hiteles tanúságtételek szólítottak meg. 16–17 éves voltam, eszem ágában nem volt katolikussá lenni, viszont úgy éreztem, hogy ezek az emberek nekem mondanak meghatározó, fontos dolgokat, olyasmiket, amikre nekem az életben szükségem van, amire lehet építeni. Később aztán megszületett a gondolat: szeretnék katolikus lenni. De ez tőlem indult. Egyszer nem sugallták, nem ösztönöztek. Pláne nem győzködtek vagy kényszerítettek! Most is emlékszem, amikor megfogalmaztam ezen vágyamat, az akkori kézdivásárhelyi főesperes, Nagy Imre, azt mondta, ezt nem kell elsietni, ezen kell gondolkodni, ez nem nagykabát, amit felveszünk, aztán majd letesszük. Adott könyveket, olvastam, érdekelt, sokat beszélgettünk, és apránként haladtam. Minden új volt, folyton elakadtam. Például az Oltáriszentség, Krisztus teste s vére – sehogy sem értettem. Beismertem a főesperesnek, hogy én nem tudom hinni, nem értem. Azt mondta: ne búsulj, ha értenéd, akkor hogyan lenne hittitok. Válaszoltam: én nem tudom hinni. Azt mondta: de szeretnéd-e hinni? Mondtam: szeretném. Mosolygott, bátorított, időt adott. Engedte, hogy a hit csírája magától növekedjék bennem, nem sürgette, nem erőltette.
A hit útjára való rátérésem sok kis mozaikkockából áll össze. Egy ilyen látszólag apróság: a kézdivásárhely-kantai templom búcsúünnepe után hangfalak helyreszerelésénél inaskodtam. Láttam, hogy a Szűzanya szobra előtt egy idős néni térdelt a csupasz betonon és hosszasan, elmélyülten imádkozott – néztem, s arra gondoltam, én annyit nem tudnék térdelni. Kell legyen valami, amiért ezt ő megteszi – de mi az? Mi az a meggyőződés, az a kitartás, hogy fájdalmat se érez, térdel a hideg betonon?!
1985. szeptember 8-án lettem katolikus. Akkor kezdtem a 12. osztályt. Fizikatanárnak készültem. Nem tudom pontosan megmondani, hány hónap katolikus lét után, valamikor késő tavasszal kezdett bennem az az érzés megfogalmazódni, hogy a jó Isten engem többre hív, azt várja, hogy én a teljes embert neveljem. Elmentem a főespereshez, elmondtam ezt neki. Nem felejtem el, azt mondta: a szándékomat komolyan veszi, de ezért sokat kell imádkozni. Egy hónapon át erre a szándékra minden nap próbáljak minél több időt szakítani, csak ezért imádkozni. Amikor a hónap eltelt, jelentkeztem: továbbra is pap szeretnék lenni. Erre azt mondta: támogatlak, de neki kell fogni tanulni. Ez, hogy ő bízott bennem és támogatott, pedig alig pár hónapja voltam katolikus, nagyon sokat számított! A hivatásom alakulásában még sok papi nevet fel kellene, fel lehetne sorolni: sok szép, hiteles példát láttam.
Akkoriban sokszoros túljelentkezés volt a szemináriumi felvételin, elsőként jutottam be. Még meg se voltam bérmálva, mert pont a felvételi napján volt a bérmálkozás Kézdivásárhelyen. Hazamentem, Bálint Lajos érsek úr épp a kerületben bérmált, én Imecsfalván bérmálkoztam. A bérmanevem Pál, nem véletlenül. A keresztényeket nem üldöztem, mert nem is érdekeltek, de ahogy Pált is felnőttként szólította meg az Úr, engem is. Nagy Imre főesperes volt a bérmaapám. Az ő támogatása nélkül nem lennék pap. Hitt bennem, a neofitában, nem kis rizikót vállalva. Remélem, sikerül ugyanígy tennem: érezze azt a pap, de egy kis falu egyszerű hívője is, hogy hiszek benne és támogatom.
Hogy emlékszel a szemináriumi évekre?
Szüleimtől jó nevelést kaptam. A klasszikus jó gyermek voltam, aki nem lógott az iskolából, jó magaviseletű volt. Amikor a teológiára bejöttem, igaziból nehézségem nem volt. Tudtam, van egy rend: ekkor kelünk, akkor szentmise, órák, tanulás, imarend… Nem volt nehéz betartani, tényleg úgy éreztem, ez hozzátartozik, talán azért is, mert tudtam, hogy rengeteget kell tanulnom. Aki születésétől katolikus, az belenő, gyerekként ismeri a szentmisét, tudja az énekeket s imákat, járt hittanra. Nekem a szemináriumi évek alatt kellett sok mindent bepótolnom, nulláról megtanulnom. Szabad időmből is erre fordítottam, amit csak lehetett. Jól éreztem magam, a tanárok s társaim nem éreztették velem, hogy lemaradt vagy fogyatékos lennék. Jól tanultam. Negyedévesen magiszter lettem a kántoriskolában, Pál Vilmos Barnával együtt. Akkor még csak két osztály volt, kétszer 15 fiú. Jó érzés volt, hogy megbíztak bennem az elöljárók. Aztán jött a politikai változás karácsonykor, tavasszal a rektor közölte, hogy Rómába küldenek tanulmányaim folytatására. Nem akartam vállalni, hisz sem olaszul nem tudtam, sem németül. A rektor azt mondta, apelláta nincs, a tanári kar így döntött, alkalmasnak tartanak, én engedelmeskedtem. Hat évre kaptam ösztöndíjat: két év az alapképzés befejezésére, két év a licenciátusra és két év a doktorira.
A tanulmányokkal nem volt különösebb gondom. A lateráni pápai egyetemen doktoráltam egyházjogból, ezzel párhuzamosan még egy egyéves szakosodást is elvégeztem joggyakorlatból.
Míg Gyulafehérváron a teológiai tanulmány és a szemináriumi élet egységet alkotott, Rómában szembesültem azzal, hogy egy dolog a teológiai fakultás és más a kollégium. Az egyetemen együtt tanultam a teológiai tantárgyakat világiakkal, akik nem lettek s nem is akartak papok lenni, míg a kollégium a papképzés, a pappá formálódás helye. Az egyetemi oktatás olaszul folyik, a ház nyelve német. Főleg az első évben éreztem kettős tehernek, a későbbiekben kettős áldássá vált.
A nagy váltást a kollégiumi élet jelentette számomra. Gyulafehérváron volt egy adott rend: szentmise, órák, étkezés, ima. Szólt a csengő, ment mindenki. Mindössze két döntési lehetőséged volt: vagy betartod a programot és akkor alkalmas vagy, vagy nem tartod be és akkor előbb-utóbb eltanácsolnak. Rómában első perctől fogva választási lehetőségem volt. Vannak ugyan kötött és kötelező programok, de több ízben nekem kell döntenem. Például hogy a reggel 7 vagy déli 12 órás szentmisére megyek, esetleg délután egy másikra. Eleinte úgy gondoltam, hogy lóghatok néha, főleg hogy az elöljárók részéről soha nem kaptam dorgálást, megintést. Aztán rá kellett döbbennem a velük való beszélgetésekből, hogy mulasztásaimról pontosan tudnak. Új volt ez a nevelési módszer számomra: segítettek irányt adni, de úgymond az én kezembe adták a metszőollót. Volt egy keret, ettől addig bele kell férned, de ezen belül próbáld megtalálni a te utadat. Meg kellett tanulni döntéseket hozni és azokért felelősséget vállalni. Segítettek, kísértek, de nekem kellett felismernem s megtanulnom, hogy az én hivatásomnak mi a jó vagy mi a rossz. Szentmártoni Mihály jezsuita atya mondta egy alkalommal, hogy az a legegyszerűbb a kispapnak, amikor megkérdezi: spiri atya, nekem ezt vagy azt szabad-e? A válasz: neked mindent szabad, csak nem minden lesz hasznodra – döntsd el. A döntéseknek pedig következményei vannak. Remélem, hogy kollégiumi nevelőim, s nem csak ők, úgy látják, hivatásomban meghatározó nyomot hagyott a kollégiumi hat év, Loyolai Szent Ignác lelkisége.
Miért egyházjogot tanultál? Saját választás volt vagy egyféle kényszerhelyzet, hogy erre van az egyházmegyének szüksége?
Mindig szerettem az egyházjogot. Velem kapcsolatban a legelső gondolat az volt, hogy egyháztörténelmet tanuljak, én megmondtam őszintén, hogy nekem gyenge pontom, én történelemben soha nem voltam erős, most sem vagyok, és egy életen keresztül olyasmit végezni, amit nem annyira szeretek, az kínlódás, nekem se jó, azoknak sem, akiknek talán ezt majd tanítani kell. A rektor úr ezt elfogadta, ő kérdezte: mit választanál? Rávágtam, hogy egyházjogot. Nagyon örült, mert az egyházjogot nem sokan akarták tanulni, száraznak tartják. Én nem így látom. Az egyházjog az egyháznak összetartó eleme, az a célja, hogy rendszert és rendet teremtsen. De nem pusztán csak elvi szabályok összessége, hanem arra törekszik, hogy a dogmatika által összefoglalt tanítást átvezesse a gyakorlati életbe. Az egyházjog nemcsak úgy, a levegőben áll öncélúlag, hanem teológiai alapokon nyugszik, követi mindig a dogmatikát, nem anélkül alkotnak jogszabályokat.
Úgy értem ebből, hogy a jog is egy eszköz arra, hogy az embereken lehessen segíteni.
Erről szól az egyházjog, az egyházi törvénykönyvben a legutolsó kánon megfogalmazza, hogy a lelkek java az egyházban a legfőbb jog, salus animarum est lex suprema ecclesiae. Az egyházjog nem azért van, hogy azzal oda lehessen csapni, számon lehessen kérni. A jog értünk van, lehet és kell vele segíteni. A Kultúra Pápai Tanácsánal végzett munka mellett úgynevezett commissario-ként, azaz bíróként több száz ügyben foglaltam állást házassági perekben és papi kötelezettségek alóli felmentési eljárásokban. Ezen esetekben is mindig szemem előtt volt, hogy nem emberek felett kell ítélkeznem, hanem zátonyra futott, megfeneklett vagy kettőbe tört életeken segítenem.
Kézdivásárhelyen szenteltek pappá…
A Germanicum et Hungaricum növendékeit Rómában szentelik diakónussá és pappá. A római Il Gesù templomban 1992. májusában szentelt diakónussá, akkor még segédpüspökként, Jakubinyi érsek atya. Ezen csak szüleim és húgom tudtak részt venni, hisz bonyolult volt a vízum megszerzése, nagyon magasak az útiköltségek. Ezért kivételt tettek a vasfüggönyön túli növendékekkel, és engedélyezték, hogy az otthoni egyházmegyében szenteljenek pappá bennünket. Nekem júniusban, a gyulafehérvári papszentelés dátumán, vizsgáim voltak még Rómában. Ezért Bálint Lajos érsek atya Kézdivásárhelyen a plébániatemplomban szentelt pappá 1993. július 3-án, a Szegeden tanuló Dávid Györggyel együtt.
Hogyan lettél Márton Áron boldoggá avatási ügyének a képviselője? A sok munkahelyi, irodai program mellett – emlékszem, hányszor mondtad, hogy ez még egy teljes állásnyi munka – hogy lehetett mindezt végezni?
Említettem, hogy a heti 36 óra irodai munka mellett számos más eseményen kell részt venni. Ezen kívül további programok, kötöttségek is vannak. Szintén említettem a peres eljárásokat. De például évente négyszer jártam Firenzébe az ottani magyaroknak misézni: arra is kellett készülni, reggel odavonatozni, este vissza.
P. Szőke János szalézi szerzetes volt Márton Áron püspök ügyének posztulátora – és még további talán tizenegy ügynek, ha nem tévedek. Ahogy egyre idősebb lett, Jakubinyi érsek úr jelezte, hogy át kellene venni az ügyet, de szabadkoztam, hogy lassítani fogom, mert csak szabadidőmben tudnék foglalkozni vele. Viszont amikor 2012 januárjában Szőke atya meghalt, én magam beláttam, ha nem vállalom, többet ártok az ügynek, mintha csak akkor dolgozom rajta, amikor időm van. Elvégeztem a posztulátorképző tanfolyamot, átvettem az ügyet. Attól fogva az életem nagyot változott. Áron püspök úrról annyit tudtam, hogy szentéletű főpásztor volt. 12 éves voltam, amikor meghalt, nem találkoztam vele. Akkor kezdtem megismerni, amikor elkezdtem olvasni a peranyagot, a tanúvallomásokat róla, szentbeszédeit, írásait, körleveleit. Egyre inkább rácsodálkoztam, magával sodort. Kitűztem magamnak azt is, hogy mindenképpen valami konkrétat az ő példájából valósítsak meg minden évben. Választékosan, szépen fogalmazott Márton Áron, nem használt fölösleges szavakat. Én inkább olasz módra fogalmazok, hosszú körmondatokban: nekifogok, közben zárójelet nyitok, visszatérek, beszúrok még valamit és csak akkor következik a pont. Egy évig gyakoroltam, hogy miután leírtam valamit, mintegy Áron püspök úrral újraolvastuk. Ennek hatására aztán elkezdtem kihúzni szavakat, félmondatokat, rájöttem, ide kell egy pont, új mondatot kell kezdeni. Nem tudom, mennyivel, de talán jobb lettem kissé a fogalmazásban.
Amikor kezdtem olvasni az írásait, meggyőződésemmé vált, hogy Áron püspök már szent. Erről még nincsen papírunk, de szent! Ha sokan hittel imádkozunk ezért és meg is érdemeljük, akkor lesz ez nyilvános tény.
Amikor pihenni vagy kikapcsolódni akartam, akkor Márton Áron ügyén dolgoztam. Ellentmondásnak tűnhet, pedig ez az igazság: különben nem születnek meg a zarándoklatok, az imakönyv, az Áron püspöknek szentelt menüpont az érsekség honlapján és még sok más dolog. A szabadidőmben, hétvégén, esti órákban tettem, irodai időben nem lehetett. És azt is megtanultam, hogy a legjobb ötleteket is meg kell osztani, munkatársakat kell keresni, csapatot formálni azok megvalósítására. A zarándoklatok félszegek lennének például Ferencz Kornélia nélkül.
Ráadásul a zarándoklatokat pihenőszabadságom alatt vezettem. Volt, aki csípkelődött, hogy sok szabadidőm lehet, ha ennyire ráérek. De én valójában pénteken úgy mentem be az irodába, hogy vittem a tiszta inget, az irodából rohantam a reptérre, pénteken estére Doberdóba értem, szombaton és vasárnap vezettem a zarándoklatot, hétfőn hajnali 3-kor felkeltem, az első repülővel visszatértem Rómába, a reptérről egyenesen az irodába mentem, lemosdottam, magamra vettem a tiszta inget és este fél 7-ig dolgoztam. Nem azért tettem, mert olyan sok időm volt, hanem mert valóban szeretem Áron püspök urat. Kifáradtam, de annál nagyobb öröm volt látni 50 zarándokot, aki boldogan, gazdagabban és Áron püspököt jobban ismerve-szeretve tér haza.
Hogyan megy tovább a Márton Áron-ügy?
Én tovább nem lehetek posztulátor, hisz átveszem az actor szerepét. Hogy előny-e az, hogy posztulátorból most én az actor szerepébe kerültem? Szeretném annak érezni, hisz azt a lelkesedést, azt a meggyőződést, ami eddig is mozgatott, most átemelem egy magasabb szintre. A főegyházmegyét képviselve kezembe kerül az ügy. Aligha lesz lehetőség gyulafehérvári egyházmegyés római posztulátort találnom, de az a legfontosabb, hogy mielőbb alkalmas személyt találjak.
Úgy értettem, elindul vagy elindult már a tíz vértanúnk ügye is.
Igen, a tíz vértanú ügyében Jakubinyi érsek úr kinevezte Obermájer Ervint posztulátornak. Az egy másik eljárás, teljesen független Márton Áron püspök ügyétől. A püspökszentelés után leülünk a posztulátorral, mert a tíz vértanú ügyét is fontosnak tartom. Fogom sürgetni, mozgatni.
Végigjártad a Márton Áron-zarándoklatokat, szervezted, vezetted, kísérted, sokszor akár ellenszélben, nem túl nagy támogatást érezve, tetted a dolgodat – ezért nem hiszem, hogy ha te hiszel valamit, azt ne tudnád végigcsinálni…
Hinni kell abban, amit csinálok. A Márton Áron-zarándoklatok esetében is így van. Tudtam, hogy fontos, hiszek benne és valóban a zarándoklatért tettem. A zarándoklatokon is elmondtam mindig, ezek az utak Márton Áron püspök úrról szóltak, nem rólam. Azt is elmondtam, vannak jó szakembereink, akik bizonyos területeken többet tudnak Áron püspökről s segítenek: Marton József, Lázár Csilla, Bernád Rita, Virt László, Nagy Zoltán. Nem vagyok mindentudó, de azt tudom, hogy a szívem s lelkem ott van. Ha a zarándokok érzik ezt, az a legnagyobb nyereség.
Mondtad, hogy fontos a sokféle véleményt meghallgatni. Az jutott eszembe, hogy nekem a veled való kommunikáció reveláció volt sok-sok évvel ezelőtt. Korábban ahhoz szoktam itthon, Erdélyben, az itteni egyházban, az itteni kultúrában, hogy ha ellentmondasz valakinek, ha egy vita kerekedik, annak a lecsapódása nagyon sokszor nagyon személyes, személyeskedő lesz. Örök harag! Aki ellentmondott, azt a másik leírja, mert egy kérdésben az ellenkező állásponton volt az illető. Ezzel szemben veled mindig az volt az egészen különleges élmény, hogy lehetett vitatkozni, utána másnaptól ugyanúgy, ugyanott lehetett folytatni, mint azelőtt…
Ezért is mondom azt, hogy egy más kultúrkörből, egy más batyuval érkezem. Rómában valóban azt tanultam meg, hogy érveket kell szembeállítani: én is érvelek, te is érvelsz. Ha vannak érvek, azok mindig jók. Ha valaki azt mondja, én vagyok a főnök – ez nem érv. De ha vannak érvek, akkor mérjük össze. Volt nem egyszer, hogy éjfélig vitáztunk, de másnap az élet ment tovább. Én ezt tartanám fontosnak, hogy tudjunk egymással úgy beszélni, hogy mindenki merje elmondani a véleményét, de ebből ne legyen utána személyeskedés vagy harag. Remélem, így lesz. Én nagyon optimista vagyok, bizakodó. Van, aki azt mondja, majd meglátom – az a válaszom erre, bizonyára lesz, amikor csalódás ér, de hiszem, hogy apránként, lassan haladni fogunk. Üljünk le beszélni az asztal mellé, ne emailekben lövöldözzünk sértő nyílveszőket.
Azt mondják, nem voltál itthon évekig, ezt te is mondod, hogy huszonvalahány évig másutt éltél. Ugyanakkor a zarándoklások és sok egyéb tevékenység  során elég sokat láttál meg az itthoni létből, elég sokfelé megfordultál az egyházmegyében. Van egy kívülálló perspektívád, ez tény: te most hogy látod az egész egyházmegyét és mindazt, amit neked tenned kell, tenned lehet?
Az egyházmegyétől igazából soha nem szakadtam el. Nem az voltam, aki elment Rómába, beült egy íróasztal mellé, és akkor „őmonsignore-sága” a hivatalnokságban eléldegélt – én az egyházmegyével mindig tartottam a kapcsolatot, nyaranként is hazafelé igyekeztem, a pihenőszabadságom egy-egy Márton Áron zarándoklat, a csíkszentdomokosi konferencia volt. Kétévente tömbkurzust tartottam a gyulafehérvári szemináriumban egyházjogból a két végzős évfolyamnak. Úgy érzem, jó volt kapcsolatom a központtal, az érsekséggel, de a lelkipásztorkodó papsággal is. Egyrészt láttam az érsekség szempontjából mik a gondok, másrészt azt is, hogy mik a nehézségei annak, aki a pasztorációban van. Szeretném, hogy ez továbbra is megmaradjon: tudjuk együtt keresni a megoldásokat központilag is és a „legeldugottabb” szórványban is.
A másik fontos dolog, hogy a Szentszéknél tapasztaltam egy rendszert, egy struktúrát, hogyan épül fel, hogyan működik, és úgy érzem, ebből is tudok olyan többletet hazahozni, amivel itthon rá lehet egy kicsit erősíteni akár a kommunikáció, a kapcsolattartás terén, vagy jobban megszervezni dolgokat. Ezen kívül ott van a nyelvismeret, ott vannak a személyes kapcsolatok, barátságok. Ezeket is szeretném kamatoztatni az egyházmegye javára.
Hogyan látszik Erdély, az erdélyi magyarság, az erdélyi katolikusok külföldről, nyugatról?
Nehéz válaszolni, összetett a kérdés. Igazából a pápalátogatás is rávilágított erre. Én Rómából próbáltam megtenni, amit meg lehetett. Volt, többek között, egy nagyon ügyes sajtókonferencia, mintegy harmincan jöttek el, tényleg profi, jó újságírók, akik jó kérdéseket tettek fel és bizony a legelső kérdésük az volt: ennek a pápalátogatásnak Magyarország miért örül? Elmondtam a friss statisztikai adatokkal illusztrálva, hogy a 100 ezer regisztrált zarándokból 98 százalék magyar – erre azt kérdezték, ilyen sokan átmennek Magyarországról?! Ez is mutatja a feladatot, hogy beszélnünk kell magunkról. Ez nagyon fontos, nekünk kell elmondani, nem feltételezhetem, hogy a másik tudja, érti! Abból kell kiindulni, hogy a másiknak el kell magyarázni, kik vagyunk. Van, aki már érti és tudja, és van, aki nem. A többség nem tudja, és nekünk fontos, hogy magunkról kifelé sokat beszéljünk. Ebben a szentatya sokat segített, valósággal kiemelt minket, amire mi nem lettünk volna képesek. Tőlünk függ, hogy ebből tőkét tudunk-e kovácsolni, folytatni.
Egyébként úgy érzékelem, hogy a pápalátogatás nyomán valami megmozdult, most, a szentelésre készülődve olyan jó látni, hogy van lelkesedés, nem csak a papokban, a hívekben is!
A pápalátogatás nyomán én is, többen is arra csodálkoztunk rá, hogy amikor adódott egy cél, rögtön volt csapat, és egy remek csapat! Ezt a csapatot is jó lenne összetartani, feladatokat adni, mert a lehetőségekhez, a körülményekhez képest kiválóan működött…
Vannak kiváló emberek, akiket viszont nem lehet szétszedni és túlterhelni. Van, aki alkalmas lenne több feladatra is, de egyszerre három dologra nem tud vállalkozni, el kell dönteni, melyikre kérem fel. Számomra most az a legfontosabb, azzal szeretném kezdeni, hogy a közvetlen munkatársakat jól választom meg. Velük aztán együtt gondolkodni, együtt mozdulni. Egy irányba. Kell egy mag, amely együtt érez, együtt dobban a szíve.
Még nem állt össze ez a csapat?
Vannak, akikkel már beszéltem, van, akit konkrétan meg is kérdeztem, felkértem. Van, aki igent mondott, más még gondolkozik, van aki kimondta, hogy nem tudja vállalni. Úgy gondolom, akarata ellenére, csak engedelmességből nem szabad ráerőltetni senkire semmit. Felszentelésem és beiktatásom után, az egyházi törvénykönyv értelmében, általános helynököt és irodaigazgatót kell kineveznem, de a papi szenátust is létre kell hozni egy éven belül. A gazdasági tanács, a főegyházmegyei vagyonkezelő személye, a különböző bizottságok is mind sürgető kérdések.
Lesz-e segédpüspök?
Nem titok, hogy mielőbb szeretnék segédpüspököt kérni. Az alkalmas személy kiválasztása viszont időigényes és a Szentszék döntésétől függ, hogy kapok-e egyáltalán segédpüspököt, és ha igen, mikor.
Van egy struktúra, püspök, helynök, főesperes, szenátus – és a világi hívők? Mennyire van szerepük az egyház életében?
Én úgy látom, hogy a krisztushívők már most számos területen cselekvően jelen vannak lelkipásztori munkatársakként vagy akár döntéshozatalban is. Vegyük például a pasztorális bizottságot, amelyben nem csak klerikusok vannak. Bár nem ismerem egyelőre részleteiben és alaposan, de évek óta van főegyházmegyénkben lektor- és akolitusképzés. Előbb tájékozódnom kell, majd közösen továbbgondolni, hogy milyen kihívások vannak és arra miként lehet a legmegfelelőbben, minőséget nyújtva válaszolni. Nekünk egyre inkább szükségünk van elkötelezett világiakra.
Nyitott leszel, ha kezdeményeznek?
Mindenképpen. Lényeges a kezdeményezés. Az igényt meg kell fogalmazni. Ez nem jelenti azt, hogy mindenre rábólint az ember. De ha van valahol egy jó kezdeményezés, ami működik, arra nyitott vagyok. Ha van egy új ötlet, arra is. Meg kell hallgatni azt, akinek van helyzetismerete. Lehetőleg minél több szögből vizsgálni meg mindent. Egyképpen látszik valami statisztikai adatként egy íróasztal mellett, és egészen másként a helyszínen. Vagy ugyanazt a dolgot mindenki a maga szemszögéből tálalja, kiemelve azt, ami előnyös számára. Ha én elmegyek valakihez, elmondja a maga igazát, elmegyek a másikhoz, ő is elmondja, mind a kettőnek van igaza, csak nem egyszerre. Üljünk le, beszéljük meg, hozzunk egy döntést, ami valakinek esetleg fájni fog, mert olyan döntést ritkán lehet hozni, aminek minden fél egyformán örül.
Jó mediációval állítólag lehet…
Vannak olyan kényes problémák, amelyek esetében aligha lehet. Viszont le kell ülni közösen és meg kell találni egy olyan minimális közös nevezőt, ahonnan el tudunk indulni. Türelemmel. Lesznek esetek, ahol nem lesz könnyű, de mégis bizakodó vagyok.
Tájainkon kicsit félünk, sokan félnek attól, hogy konfliktushelyzetbe kerüljenek, s attól is, hogy egy döntés után nem mindenki fog szeretni…
Ez benne van, nincs mit csinálni! Én nem tudok úgy elmondani még egy szentbeszédet sem, hogy az mindenkinek tetsszen. Az olcsó népszerűséggel nem jutunk előre. Ha nekem csak az számít, hogy engem szeressenek, az téves. Az igazságot kell keresni, a legfőbb igazságot. Az ember nem képes rá, csak Isten. Fel kell vállalni, hogy lesz, aki egy döntésem miatt nem fog szeretni, nem leszek népszerű – de ha az én lelkiismeretem rendben van, legalább nyugodtan alszom akkor is, ha valaki nem szeret. Ha én valamit teszek, ne azért tegyem, hogy valaki szeressen, hanem azért, mert az mindannyiunk java, ezt nem magamért teszem, hanem az emberekért, az egyházmegyéért, magunkért.
A nyugalmazott érsek, a nyugalmazott segédpüspök további támogatására miben számítasz?
Jakubinyi érsek úr továbbra is az érseki palotában fog lakni. Nagy tudására szükség van. Nekem lelki megnyugvás, ha itt van, ha látom, hogy jól van. József püspök úr Csíkszeredában marad, rá is épp olyan szerető törődéssel igyekszem odafigyelni. Ha lesz majd segédpüspököm, utána is valószínű, hogy ott marad. Mindkettőjük tudására és tapasztalatára számítok a jövőben. Köszönöm nekik, hogy lehetőségeikhez mérten készek mindenben segítséget nyújtani.
Kérdezett Bodó Márta
www.romkat.ro

Hírlevél



HTML formátum?

Joomla Extensions powered by Joobi

Böjte Csaba ofm gondolata

„Kötelességem, hogy az emberek figyelmét azokra a tanácsokra, elvárásokra irányítsam, amelyeket az élet szerzője, Isten adott, hogy itt a földön békességben, boldogságban élhessünk. Senki sem lakatlan sziget, világunk áldásai, de sajnos szennyes hullámai is átcsapnak személyes létünk korlátain.” (Böjte Csaba: Út a Végtelenbe)

Ma 2020. február 26. szerda, Edina napja van. Holnap Ákos és Bátor napja lesz.

Magnificat donate

Szeretettel köszönöm a gyermekeink nevében az adományt! Csaba t.

Amount: 

Szentferencalapitvany.org

Nap Szentje

Keresés

Belépés

Ablak a végtelenre

A jászoltól a keresztig

A jászoltól a keresztig Jézus megosztotta életét az egyszerű emberekkel, azonosította magát minden szenvedővel, nélkülözővel, és az irántuk tanúsított tevékeny szeretetet tette az országába belépés feltételének.
Bővebben...

Ablak a végtelenre Android-on

Android okostelefonon és tableten is elérhető az Ablak a végtelenre című könyv napi kis adagokban.
Az app letölthető a Google Play-ből.

Pillanatkép

Facebook

Twitter

Facebook

Google Plus

YouTube