Az alábbiakban Kovács Zoltán mariológus, egyetemi tanár írását olvashatják.

Máriát és Józsefet, bár férj-feleségnek ismerjük, a liturgia mégis gyakrabban hívja őket jegyeseknek. Ha már jegyesekről, később házasokról van szó, a hívő néplélekben mintegy természetes „igényként” jelentkezik: kellett lennie valamiféle ünnepélyes elköteleződésnek is az életükben. „A hívő áhítat ezekben hiteles alapot talált, de hogy élő részesedéssel jelenlévővé tegye [...] megformálta belőle a Mária eljegyzése és menyegzője életszerű, színes történetét” – írja Hetény János A magyarok Máriája című nagyszerű könyvében. Ebben a mintegy ösztönös igényben is megmutatkozik:

Máriát nemcsak János apostol, az akkori „szeretett tanítvány” fogadta házába, életébe, hanem Jézus későbbi szeretett tanítványai is, akik számára kétségtelenül „családias” a Máriával való lelki kapcsolat.

Magától értetődő, hogy beavatják őt életükbe – döntéseikbe, bánataikba és persze örömeikbe is – és mintegy támaszul, megerősítésül látják, hogy amit tesznek, az jó, mert lám, Mária és József életében történt valami hasonló. Ilyen örömteli esemény a menyegző, melyről most, a farsangi időszakban különösen is időszerű néhány szót ejteni.

El kell ismernünk: lényegében semmit nem tudunk Mária és József menyegzőjének részleteiről! Ezúttal is óva intek mindenkit: mítoszokat ne képezzünk, az nem egyezik az apostoli igehirdetés céljával! Egy biztos alapokon nyugvó jámbor meggyőződést azonban, melynek néprajzi megnyilvánulásai évszázadokon át erősítik és tisztítják az emberek, közösségek hitét és tanítják őket, hogy nagyra értékeljék az Isten színe előtt kötött házasság szent mivoltát, egyáltalán nem nevezhetünk mítosznak. A megalapozás ugyanis adott: tudjuk, hogy Mária és József jegyesek voltak, házasságra készültek. Az erre épülő, narratív hangvételű történetek pedig a „helyükön kezelendők”: nem részei a hitletéteménynek, hanem a Lélek által vezetett hitérzék erőterében működő népi jámborság igazságkeresésének tanúságai.

De álljuk is meg egy szóra: Mária feleség vagy jegyes? Nyilvánvalóan először jegyese Józsefnek, később felesége. A Szentírás nem tudósít konkrétan sem az eljegyzésről, sem a lakodalmukról, sem az férj otthonába való fogadás ünnepélyes történéséről, de azt tudjuk jól, hogy egymással házasságra készültek. Scheffczyk és Ziegenaus mariológiájában olvashatjuk: „a zsidó felfogás szerint az eljegyzés már magában hordta a házasság jogérvényét, úgyhogy a jegyes már feleség volt, még ha az otthonba fogadás és a házastársi közösség megkezdése nem is következett be”. Természetesen az akkori zsidó vallási élet gyakorlatának fényében el sem képzelhetjük, hogy a menyegző az ő esetükben esetlegesen elmaradt volna. Mindenesetre a fentiek miatt tapasztalható némi átfedés a jegyesség és házasság fogalma között.

Való igaz, hogy Józsefet – különösen a liturgikus szóhasználatban – Mária jegyesének szoktuk hívni. Szándékuk a házasságkötésre mutatott, kapcsolatukban azonban azért kap mégis a jegyesség nagyobb hangsúlyt, hogy ezzel a szülés után is megőrzött szüzességük még inkább kifejeződjön.

Esetükben nem szexuális aktus teljesíti be Mária és József kapcsolatának bensőséges „egymásra irányulását”, hanem e természetességet felülmúlja az Istenre, az együtt szemlélt Misztériumra való irányultságuk, melyet mindkettőjük szűzi élete is szolgál. Házasságukban az élet továbbadásához nem volt szükség a természetes testi egyesülésre, lelki köteléküket a Szentlélek természetfölötti módon teljesíti be, mondhatjuk: emeli páratlanul magas szintre Mária szűzi istenanyaságával és az ezzel együttműködő József tisztaságával. Ez a tény pedig – hasonlóan magához az Istenszülő szüzességéhez – kettőjük kapcsolatát sem megcsonkítja, hanem megszenteli (vö. Lumen gentium, 57).

Érdekes azon is eltűnődni, hogy jóllehet ókori zsidó házasságról van szó, József és Mária kapcsolata a szentségi házasság kötelékének későbbi ismérveit is mintegy „megelőző módon” magában foglalja.

Hiszen a házasságkötés szándékával hozott szabad döntésük, mellyel egymásnak elköteleződtek, házastársi hűségük, a kizárólag „egymásnak ajándékozottságban” fejlődő hitvesi szeretetük, a lélekben egymással bensőséges egységet képező kötelékük felbonthatatlanként való megélése, a gyermekáldás Isten ajándékaként való elfogadása – még ha ez nem is természetes, hanem természetfölötti módon történt –, valamint a Gyermek olyan szellemben való nevelése, mely az isten- és emberszeretet tekintetében a későbbi egyházi tanítással összhangban áll, lényegét tekintve megfelel ennek. A megtestesülés titka tehát egy család életében tárul fel először, ehhez pedig kegyelemalapot és védelmet ad Mária és József törvényes, Isten áldásában bővelkedő kapcsolata (vö. Redemptoris custos, 7).

Az összességében igazhitű írásnak vallott, bár egyes részletei miatt történetileg kétséges adatokat tartalmazó, Isten igéjének nem minősülő, mégis a Hagyomány részét képező Jakab ősevangéliuma a 2. század második felében, mintegy „oknyomozó szándékkal” próbál az Istenszülő életéből történeteket „rekonstruálni”, és a szerző által igaznak vélt tényeket bemutatni. Itt találkozunk például Mária szüleinek név szerinti említésével, a názáreti Szűz születésével, illetve a templomban való bemutatásával és neveltetésével, a Mária eljegyzésekor már özvegy Józseffel és az ő fiaival, valamint Jézus szűzi születésével. Itt jegyezzük meg: József alakjának „szándékos öregítése” majd az 5. században, majd később is visszhangra talál, hogy Mária szüzességét ezzel mintegy „védelmezzék”. Ha hitelt is adunk az említett ősevangéliumi írásnak, József, Mária jegyeseként akár lehetett is özvegy, ezt azonban a Szentírás sem nem erősíti meg – és persze nem is cáfolja. Kenyérkereső, aktív dolgozó ember lévén minden bizonnyal nem lehetett még aggastyán.

De térjünk vissza a menyegző kérdésére! Mások is szólnak erről az ünnepélyes eseményről, mint például pszeudo-Máté apokrif írása, amely szintén beszél Mária és József életének e jeles eseményéről. Az ezredforduló környéki monasztikus színezetű teológiatörténeti korszakra jellemző irodalmi túlzással is találkozunk később, miszerint Mária előzetesen szüzességet fogadott. Jóllehet, ő örökké szűz, mégis ilyen fogadalom (a házasság kerülése értelmében) ellene mondana a szentírási tényeknek, hiszen a názáreti Szűz jegyese volt Józsefnek (vö. Lk 1,27). Egy jámbor történet azonban ezt tényként kezeli, és ennek zsákutcáját úgy kívánja elkerülni, hogy a zsidó főpap erőteljes fellépése következtében a szülők, Anna és Joakim bevonásával sikerült mégis nyomást gyakorolni a Leányra és Jegyesére, hogy kössenek egymással házasságot. Ismerjük az ehhez kapcsolódó csoda leírását is, miszerint a József kezébe adott száraz mandulaág kivirágzik, és ez lesz a jel, hogy ez az igaz férfiú lesz az alkalmas jegyes Mária számára.

Mária eljegyzésének hagyományát a középkorban több szerző is megemlíti. A 13. században Aquinói Szent Tamás is alátámasztja, hogy épp a szülők ezen elköteleződése révén nem nevezhető Jézus törvénytelen gyermeknek, és a Józseffel fennálló jegyesség Mária tisztaságát is alátámasztja. Ennek fejlődő kultusza a Habsburgok részéről is támogatottságra lel: Lipót császár fiúgyermeke, József, akinek születését hosszú időn át várták, 1690-ben január 23-án lesz császárrá koronázva. A liturgia is átvette Mária és József eljegyzésének ünnepét, mely József ünnepével párhuzamosan fejlődött. Eleinte az ünnep zsolozsmáját csak a chartres-i káptalan számára engedélyezték január 23-ra (még a 14-15. században), később széles körben elterjedt, és a 18. századra általánossá vált.

Ne feledkezzünk el azonban a magyar népi áhítatról sem. A Makula nélkül való szent tükör a 18. században bemutatja a lázas készülődés áldott óráit, melynek során Anna készíti a menyegzős ruhát lányának. A rokonságon kívül angyali kíséret is körülveszi a fiatal párt. Áldást nyernek szerelmükre, gyűrűt is húznak egymás ujjára, de „haszontalan mulatás” helyett „lelki vigasság” koronázza meg egybekelésük nyilvános megünneplését. Karancssági örökség az e témában formált öttizedes szentolvasó is. Hetény János szerint, még a 20. század elején is Palócföldön, mint egy valóságos lagzira, úgy készültek erre az ünnepre, sütés-főzéssel, vigassággal (a kánai menyegző történetéből is merítve, hat csésze bort megáldva, táncolva, énekelve), de persze komoly áhítattal is, Mária és József tiszta, menyegzőre öltözött alakját imádságos tisztelettel szemlélve a magánház legszentebb zugának számító „házioltárán”.

Mint már említettük, január 23-a – még korai húsvét esetén is – a farsangi időszakra esik. Ekkor olvassuk – legalábbis a „C” liturgikus év 2. évközi vasárnapján – a kánai menyegző történetét is, mely vízkereszt és Urunk megkeresztelkedés ünnepének „árnyékában” szintén Jézus istenségét nyilvánítja ki. Kána menyegzős atmoszférája nemcsak a barátaik örömében osztozni tudó Jézus és Anyja történetén keresztül mutatja be a Messiás első csodáját, hanem az eucharisztikus ünneplés, valamint a végső, mennyei lakoma előképe is. De addig még, sokakra itt, e földi életben is vár menyegző. Mária eljegyzésének január végi ünnepe kiválóan illeszkedett ebbe az oldottabb, farsangi hangulatba. Mondhatni:

a hagyományos menyegzők, parasztlakodalmak egyfajta „mintaképet” nyertek az emberek lelkében e jámbor „hiánypótlás” által.

Mária a későbbi szeretett tanítványok „házába”, életébe fogadva, mint aki maga is volt jegyes, majd házas asszony, Józseffel együtt a mennyből is hathatós támogatást tud nyújtani a későbbi korok jegyeseinek, házaspárjainak is.

Hogy „mi szükség” volt ilyen ünnepekre? Kétségtelen, hogy a liturgikus reform után eltűnt az általános római liturgikus naptárból, mivel Krisztus húsvéti misztériumának ünnepléséhez nem áll annyira közel (ld. Sacrosanctum concilium, 107), még ha egyes vidékeken vagy közösségekben maradt is helyi hagyománya. A hit útját járó népléleknek a természetes életébe is beleszövődő természetfölötti iránti igényeit azonban nem szabad fellengzősen lebecsülni. Mária és József életútjának ezen eseményei – még ha alaposan ki is lettek színezve ahhoz a nagyon kevés tényhez képest, mely biztos ismeretnek tekinthető a témában – valahogyan mégis éreztetik az üdvösség művének a testet öltött Igében és a hozzá szorosan kötődő személyek életében való konkréttá, „emberivé” válását, biztosítva minden kor emberét – és nem csak a jegyeseket és a házasokat –, hogy Krisztusban megkezdődik a bűnbeesés által megsebzett természet gyógyítása, és benne a bűn által megsérült férfi-nő kapcsolat újjáteremtése is a Lélek erejében. És persze arról is, hogy a szentek minden korban köztünk vannak, sokszor a maguk alázatos csendjében. Élik az emberek mindennapi életét, miközben maguk is közvetítik Istennek az emberi életkörülményeket megszentelő kegyelmét, példát adva az Isten útján járáshoz.

Ahol szokásban van, vagy komoly igény jelentkezik rá – legyen szabad megjegyeznem –, talán lehetne ennek az „elfeledett ünnepnek” ma valamiféle józan reneszánsza.

Nem idilli történetek szövése, és nem is a már érvényben nem lévő liturgikus formulák önkényes alkalmazása által, hanem a közösség imája által azokra a párokra tekintve, akik házasságukat tervezve – ma is egy férfi és egy nő halálig tartó életszövetségére való készülésként – szabad állapotú, Istent kereső szívvel kérik az Anyaszentegyház áldását jegyességükre, hogy a közeljövőben örök hűséget is ígérhessenek egymásnak Isten oltára előtt.

Talán a február hónap közepén évről évre „tomboló” Valentin-napnak lehetne egy, a katolikus hagyomány kincstárában talált, valóban keresztény alternatívája, hogy a farsangi időszakban a házasságra készülő jegyespárok január 23-ához kötődően – lélekben Mária és József közbenjárásában, oltalmában is bízva – kérjék az Egyház előírásai szerint Isten áldását.

Fotó: Fábián Attila (József és Mária házasságkötése – Giotto di Bondone freskója a padovai Scrovegni-kápolnában)

Magyar Kurír