Történik 1763 Áldozócsütörtökén, Urunk menybemenetelének napján
Távolba néző, ragyogó tavaszi reggelre ébredt a falu. A környékbeli harangzúgás már jó ideje hallatszott a havashoz tapadt településen. Rossz idő lesz! – állapították meg az öregemberek, több évszázadnyi nemzedék tapasztalatát idézve.
A falu feletti havason, a nyúládi részen, a hadút melletti csodaforrás körül szorgoskodó emberek gyűltek össze. Füstcsíkok sokasága meredt a végtelen ég felé segélykérően, jelezve a mindenhatónak, hogy Úr szerdája van, s ne feledkezzék meg róluk. Apró kis üstöcskékben melegedet a csodaforrás vize, türelmetlen betegek, kicsik és nagyok szorgoskodtak a tüzek körül. Szekeres gazdák dobtak egy kis szénát a habtól tajtékozó, mellső lábukkal vadul kapáló lovaik elé, miközben idegesen tekingettek kajsza fekete kalapjuk alól a Hargita mögötti egyre erősödő fényözönre.
Az univerzum éltető ereje, a világ világossága még a sötétség birodalmával küszködött. Alig pitymallott. Öregasszonyok egy csoportja a dicsőséges olvasó titkait rebegte mély alázatossággal. Aszott, kemény munkától megedzett, mélyen erezett újaik szépen morzsolták, tologatták egymás után a szent rózsafüzér apró gömböcskéit. Fiatalasszonyok fürdették nagy gonddal beteg gyermekeiket, közeli hozzátartozóikat, ajkuk a Szűzanya egyik legszebb imádságát remegte folyton: Most segíts meg Mária…
Majd betegeik ruháját a forrás melletti keresztre gondosan felaggatták, mert mélyen hitték, hogy Urunk, a világmegváltó e betegségeket magára véve vigaszt, reményt fog árasztani a sűrű járványokkal, betegségekkel teletűzdelt világban. Később aprópénzt szórva a forrás vizében az emberi tulajdonságok legrosszabbjától, a kapzsiságtól akartak teljes szívvel megszabadulni. És folyton imádkoztak, mert a mai nap a szertartás napja volt, s holnap a hálaadásé…
Mint egy hatalmas ködfelhő terjedelmes imaözön, segélykérés szállt egyre feljebb-feljebb a füstcsíkok szárnyain, alázatosan emelkedve fel a mindenható birodalmában. A Jóisten hálásan tekintett le ájtatosan imádkozó, benne bizakodó székelyeire és gyógyító leheletével árasztotta el a kápolna körüli területet. Mert minden év Áldozócsütörtök előtti szerdán az Urusos kutat a legnagyobb gyógyerővel ruházta fel. Már nagyon régen, a kedvenc királya Szent László kérését meghallgatva hozta létre a gyógyító forrást itt a Közeprec tetején. A csodálatos gyógyulások eredményeként a nép kápolnát emelt a kút szomszédságában, melyet Urunk menybemenetelének napján nagy tömegben felkeresett papjai és egyházi emberei társaságában. Ünnepi szentmisén vett rész, gyónt, áldozott és hálát adott életéért, családjáért, fajtájáért. A szék népessége nagy számban jelent meg ezen az ünnepségen, majd szentmise után a baráti, rokoni szomszéd falusi társaságok ettek-ittak, mulattak.
Igazi búcsús ünnep volt akkoriban...
Ezen a napon a fennsík úgy nézett ki, mintha a Teremtő a tenyerét lent felejtette volna. A kinyújtott kéz hosszan a Nyúlád dombján északkelet irányba szorosan simult rá a Földanya selymes hátára, magán hordozva a négy alapelem örökérvényű tulajdonságait: a Föld, a Levegő, a Tűz ás a Víz jellemzőit. A havas alatt szendergő falu Kishágód keresztfájától indulva a tenyér ÉLETVONALA erős, mély barázdaként jelölte meg a mindenség éltető erejét, mélyen begörbülve Urunk keresztfája mellett az Urusos kút irányában. A közelben húzódó nyugat-keletirányú FEJVONALA az ősi Hadút nyomdokait tükrözte vissza a felette elterülő világmindenségnek. Vele párhuzamosan húzódó SZÍVVONAL, metszve Nyúlád hosszanti tengelyét, apró dobogással jelezte az évezredes élet jelenlétét a fennsíkon. Az apró megszakítások a megpróbáltatások, a túlélés, a földi próbatételek sokaságát jelölték meg. Közöttük a gyógyforrás közelében állt az Urunk menybemenetelének tiszteletére épült kápolna és Szent László Sátorhelye nevezetű vár. Majd a teljes északi irányt körülölelő VÉNUSZ ÖVE, a Török domb ölelésében az emberi fajt fenntartó életösztön, a szerelmesek találkahelyeként lett kijelölve az égiek által. A Közeprec kútjától kiinduló, s a Fijér fája mellett elhaladó NAPVONAL a hosszú földi generációs utazás sikereit, kudarcait, bánatát, örömét jelezte apró állomásain keresztül. És végül a Vénusz domb irányába tartó SORSVONAL mély barázdája pontosan kirajzolta a jövőt, azt a reményt, hogy amíg Isten tenyere érinti jóságosan, bőkezűen Földanya hátát, addig az itt élő nemzedékek számára az élet asztala, mindig terítve lesz.
Tíz óra tájban már nagy embertömeg lepte el a kápolna körüli teret. Összesereglett erre a nagy ünnepre a szék sokasága. Emberek üdvözölték egymást, csutakolták le lovaikat, vontatták be szekereiket a környékbeli ligetes fák és bokrok vastag árnyéka alá, egy-egy nagyobbacska fiú felügyeletére bízva őket. A sokaság nagy része a kápolna körül sorakozott, figyelve a tevékenykedő sekrestyés és kántortanító munkáját. A székelyudvarhelyi esperes, Lakatos Ferenc és kísérője a szentkirályi plébános, Bodó Gergely már megérkezett. Majd megkondult a kápolna kisharangja jelezve, hogy a szentmise kezdetét veszi. Több száz torokból csendült fel Dobai János oroszhegyi és Gálfi Elek szentkirályi kántor segédletével a Kájoni gyűjtemény legszebb egyházi éneke:
„Krisztus menybe felméne,
A mennyei dicsőségre.
Láttokra apostoloknak,
Kiknek angyalok mondának.
Féfiak mit csudálkoztok?
Égbe nézvén álmélkodtok?
Az amint menybe felmene,
úgy jön ismét ítéletre.
Fogva vivé a fogságot,
Adván néki boldogságot.
Minekünk is utat szerze,
Testben menvén dicsőségre.
Már az Úrban örvendjetek,
Ti Galileai béliek.
Ezen mi is örvendezünk,
és Istennek énekeljünk.
Dicsőség Szentháromságnak,
s menybe ment Király Urunknak.”
Egyszer csak a legszentebb áldozat bemutatásakor, az oroszhegyi plébános Péterfi Zsigmond arra lett figyelmes, hogy a kápolna szomszédságában furulyaszó hallatszik. Áldoztatás alatt, nem várva meg a mise végét bosszúsan közelítette meg egy közeli bokros helyen mulatozó, táncoló oláh ficsúrokat.
-Mit csináltok? – ripakodott rájuk. – Nektek nincs istenetek?
-Mennyen a dolgára! – állt elébe Oláh János nagyobbik fia. – Mü ünnepelni jöttünk.
-Haggya békén őket! – közelített feléje az oroszhegyi fiatalok közül Tamás Gyurka és Veres Márton - Abból nekünk nem parancsol még a püspök se! – élcelődtek vele.
-Disznyó szamarak, mit illetlenkedtek? Itt búcsú van, nem sokadalom! - Azzal a kezében lévő pálcájával rájuk csapott. „Elkezdé az oláhokon a verést” – vallotta később egy tanú, majd az oroszhegyi fiatalokat is „el végzé”. Amikor Veres Mártont akarta megütni, az elkapta a pálca végét és „húzzák vala ketten” – vallotta egy másik szemtanú. Majd Tamás Gyurkával gyűlt meg a baja, akit a falustársai „emberséges emberek előtt” intettek a jóra, de „semmire sem hajlott”. Olyan legény volt, hogy „vérengző, veszekedő”. Kötekedős természete miatt nemcsak a faluban, hanem más helyeken is megverték „annyira, hogy feküdt belé”. Most is „hánkolódék” a pap előtt, aki jobb kézzel úgy nyakon ütötte, hogy „hanyatág esék”, majd pálcájával újból ütött a feltápászkodó dühös legényre, aki újból „fél térdre esék”.
-„Nyű egye meg testedet a szentségen kívül, ilyen adta teremtette papja, a menkő ütött volna meg” – szidta fájdalmában a plébánost a legény. A segítségére siető barátai is pórul jártak, ugyanis „nyakon csapá… úgy, hogy mindkettő megtántorodott” – vallották a szemtanuk – „Gyurkának véres vala az ajka…a kisebbik oláh fiút is megütögette”.
A hatvanegy éves plébános bírt a legényekkel, igaz „taszították páter ő kegyelmét úgy, hogy a kalap kiesett fejéből”…
Szentmise végeztével nagy volt a vigadalom a fennsíkon. Mindenki elővette az otthonról hozott ünnepi ebédjét, majd egy-egy kisebb tisztáson a napkorong süllyedtével egyre vidámabb táncmulatság vette kezdetét.
A papi társaság is készülődött a hazamenetelre. A plébános szekere elé állt. Gazdasszonya és kocsisa mindent szépen felpakolt a saroglya közé és lassan elindultak hazafelé. A papok lovaikon egy kissé elmaradtak a szekértől, lassan beszélgetve ereszkedtek le Közeprec sáros útján, amikor hangos szóváltás ütötte meg fülüket, az előttük haladó szekérről. A plébánosok meglepődve vették észre, hogy a papi szekéren fiatal legények énekelnek, duhajkodnak, elfoglalva a főzőasszony és szolgálólányok helyét. A fehérnépek kénytelenek voltak gyalog követni a szekeret. Ezt látva a plébános lovával rárohant a szekérről leugró Tamás Gyurkára és társaira:
- Közel ne jöjjön Atyád! – ugrott a ló elé egy hegyes bottal a legény -, mert úgy meg döföm a lovát, mindjárt hanyatt esik. Majd szitkozódva barátai kíséretében lemaradt a papi kísérettől…
Az esti szürkeség egy szinte csonkig égő gyertya mellett találta a plébánost a szobájában. Mélyen leborulva a falon függő szent kereszt előtt szörnyen vívódott magával: - Istenem, te ezért választottál erre a feladatra, hogy lelki békét, vigaszt és reményt adjak a megfáradt embereknek. Tudod, hogy nem bírom a részegeskedést, a tivornyázást szent ünnepeid alatt. Hányszor bocsánatot kértem tőled, hogy nem vagyok ura magamnak, hogy hirtelen haragomban testi fenyítést is alkalmazok. A múlt évi Nagyboldogasszony napján is beparancsoltam az embereket a szentmisére, s mise alatt, hogy pálinkáztak, s a prédikáció alatt is zajongtak a cigányok és az oláhok, akkor kimentem a templom elé és nyakon vágtam őket, hogy másokat ne botránkoztassanak. Már tizenöt éve vagyok a falu lelki vezetője, de ezt a makacs népet csak erővel lehet rendre tanítani. Hisz Uram te is szétütöttél a templomod meggyalázóin. Tudom, hogy bűnös vagyok… megbántok valakit, pedig nem akarom… visszavágok mindenkinek, ahelyett, hogy önuralmat gyakorolnék… ha valakivel élcelődöm az nem baj, de, ha velem, akkor halálosan megsértődöm… mert ebben a mostani kemény világban nem ölelkeznek az emberek… legfeljebb gondolatban, de ebben is lehet annyi szeretet, mint a furcsa mozdulatokban… ezért szeretlek téged és a fajtámat…Uram!
Halála előtt hat hónappal megírta végrendeletét. Az 1766-ban elkezdett új templom építésével még nem végzett. Állatai eladásából az oroszhegyi templomnak és szülőfaluja Atyha templomának is adományozott egy kisebb pénzösszeget. Majd gondot viselt a firtosi minoritákra és a székelyudvarhelyi ferencesekre. Támogatta hűséges munkatársait: kántorát, szolgálólányait, béreseit. Hogy mennyire megbecsült tagja volt az egyházi köröknek, misem igazolja jobban, hogy temetésén jelen volt 18 pap, 11 kántortanító és 6 harangozó-segédtanító. 1768. április 4-én hunyt el 66 évesen. Az új templom teljes felépítését utódja a gyergyószentmiklósi Lukács György plébános fejezte be az oroszhegyi születésű Tamási György olvasókanonok támogatásával.
Mert jellegzetes fintora a sorsnak, az isteni gondviselésnek, hogy a havasalji templomépítések áldozata mindig egy plébános volt. Egyik elkezdte, majd belehalt, s a másik bevégezte. Ezidáig három alkalommal. S mindez itt történt, az Isten tenyerén…
Történik 1763 Áldozócsütörtökén, Urunk menybemenetelének napján 