Hitünkért, abból származó erkölcsi magatartásunkért ki kell állnunk, még hogyha az ellentmondás jelei is vagyunk a világban. Családunkban, munkahelyünkön sem lehetünk megalkuvóak.

 
 

 

Az egyházi év visszatérő megszentelt időszaka a Nagyböjt, amelyről a világ nem vesz tudomást és sok keresztény ember is azt gondolja róla: «egyébként is sok terhe van az életnek: kilátástalanság, szenvedés, miért kell még magunkra vennünk egy újabb keresztet?

A pusztába vonuló Jézus, aki negyven napig böjtben, önmegtagadásban élt és győzött a kísértő fölött, az Atya iránti hűségében megerősödve kezdte megváltói munkáját és ezzel példát adott nekünk is.

Szent Lukács evangéliuma két lélekről tesz említést: a Szentlélekről, akinek ösztönzésére Jézus kiment a pusztába, és a gonosz lélekről, a sátánról, aki megkísértette.

A Szentlélekről tudjuk bérmálásunk óta, de nem eléggé tudatosítottuk, hogy Ő az Ígéret, Igazság, a Dicsőség Lelke, Isten ajándéka, személyes szeretete az Atyának és a Fiúnak, Jézus emberségének teremtője, aki végig vele volt, aki a halálból is feltámasztotta. A gonosz lélekről, vagyis a sátánról hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy nem létezik, mitológiai mese, pedig hatását tapasztaljuk nap mint nap, amikor a bűn botrányig fokozódik a világban.

Az ősegyház idejétől a lelki vezetők megkülönböztették a jó vagy a rossz szellem hatásait, amely tanítás ma is nagyon tanulságos. A legfontosabb megállapításaikból néhányat érdemes megemlíteni. A Szentlélek megvilágosítja az értelmet és rámutat az igazságra. Helyes szándékot ad a cselekvésben, általa az ember egyszerűvé, őszintévé, igazmondóvá válik. Általa az evangéliumi viselkedés megmutatkozik a szelídségben, a jóságban, az önzetlenségben. Türelem a testi-lelki szenvedésben. A benső béke, a lélek derűje és szabadsága segít a mindennapokban. Addig a gonosz lélek, a hazugság atyja homályt, hamis káprázatot és sötétséget okoz az értelemben. Az ember erkölcsi életében a mulandó, hiú dolgokkal való törődés, gőg, hiúság, nagyzolás, kétségbeesés eljuthat egészen a megátalkodott kemény szívig. Ennek következménye elidegenedés Krisztustól, a szenvedélyek lázadása, a fegyelem fellazulása, türelmetlenség a próbatételekben és a földi dolgokhoz láncolt lelkület. Ki ne ismerne rá ezekben közülünk a szekularizált világ jelenségeire.

Jézus hármas megkísértésének gyökerében ott van a választás, hogy Isten szeretete helyett a bálványokat keresse. János evangélista levelében már osztályozza ezeket. „Ha valaki szereti a világot, nincs meg benne az Atya szeretete, mivel minden, ami a világban van: a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége.” (1Jn 2,16) Jézus megkísértésének emberi tanúja nem volt, ő mondhatta el tanítványainak a mi okulásunkra, hiszen az egész történelmen végigvonul a próbatétel más-más formát öltve.

A kövek kenyérré változtatásának kísértése materialista korunkban a birtoklás és élvezethajhászás formájában ölt testet. Akik így élnek – magukból kiindulva – azok az egyházat azzal vádolják, hogy csak a hatalomra és pénzszerzésre törekszik, s nem az emberek üdvösségéért fáradozik. Ugyanakkor azt is szeretnék, hogy az egyház tagjai ettől a világtól és világi hatalomtól várják jobb sorsukat, és ne a Gondviselésben bízzanak.

Tanulnunk kell Jézustól, akinek éhségét elsődlegesen az Atya akaratának teljesítése csillapította (vö. Jn 4,34), ezért ne tapadjon szívünk a világ javaihoz, hanem mint eszközöket használjuk fel az evangélium szolgálatában. A mai időkre már nagyon enyhévé vált böjti fegyelem és hústilalom a lelki élet fontosságára emlékeztessen bennünket, valamint ezzel is vállaljunk szolidaritást a világ éhezőivel. Ajánlatos újfajta önmegtagadási gyakorlatokat keresni, mint például a türelem gyakorlását, amely megnyilvánulhat az indulatok és a szó fegyelmében. Az időt rabló és sokszor nagyon értéktelen szórakoztató médiumokra fordított időt használjuk fel az imádságra, emberi kapcsolataink (család, beteglátogatás, barátság) ápolására.

A sátán leboruló imádást kért Jézustól, hogy övé legyen a világ. A jót a gonosszal szövetkezve akarta sugallni. Korunkban visszatérő kísértő vád, hogy a világ békétlenségének – de még egy társadalmon belül is – oka a vallás, amely a jónak álarcában megosztottságot teremet.

Egyházunk – Krisztus tanítása nyomán, aki békét hagyott ránk – a békességet szolgálja, de nem elvtelenül. Hitünkért, abból származó erkölcsi magatartásunkért ki kell állnunk, még hogyha az ellentmondás jelei is vagyunk a világban. Családunkban, munkahelyünkön sem lehetünk megalkuvóak. Mert aki Jézust megvallja az emberek előtt, azt Jézus is megvallja a mennyei Atya előtt.

A sátán azon kísértése, hogy vesse le magát a templom párkányáról a mai showműsorok világát idézi, ahol a szemfényvesztés hamis káprázatával eltereli a lényeges dolgokról a figyelmet. A pillanatnyi eufóriát követi a kiábrándultság és az a depresszió, ami már gyermekkortól kezdve szinte népbetegséggé lett. A Nagyböjt eleji hamvazás, a keresztutak végzése emlékeztet bennünket arra, hogy életünk múlandó, és sok viszontagságon át jutunk be Isten országába. (vö. ApCsel 14, 23). Ez a lelkület megóv az elkeseredéstől és talán nem leszünk világi értelemben mindig boldogok, de sosem leszünk boldogtalanok.

A nagyböjti idő nem múlhat el a bűnbánat gyakorlása nélkül. Mi nem azt mondjuk, hogy mindenki bűnös, hanem a szentmise imádságában és a gyónásban is magunkra vonatkoztatva valljuk, hogy „én vétkem”. „Ha azt állítjuk, hogy nincs bűnünk, önmagunkat csaljuk meg és az igazság nincs bennünk.” (1Jn 1,8) Egy embertől sem várhatjuk el, hogy soha se kövessen el hibát vagy bűnt, ahogy mi keresztények sem vagyunk bűntelenek, de igaz vallásosságunkhoz hozzátartozik a személyes bűnvallomás, bűnbánat, megtérés és jóvátétel. Ennek tökéletes formája, ha Isten szeretete miatt tesszük.

Itt az alkalmas szent idő, hogy újra meg újra átelmélkedjük az örök igazságokat, a szükséges gyakorlati következtetéseket levonjuk magunk számára. Legyen ez a Nagyböjt egy lépcső életünkben az Isten felé haladás útján.