Igaz történet a szeretetről, a családról, a szentségről és az áldozatról

b_300_300_16777215_00_images_stories_Igaz_Tarsadalom_chiara-enrico.jpgIgaz történet a szeretetről, a családról, a szentségről és az áldozatról Chiara Corbella tanúságtétele (1 rész)

 

 

Chiarának hívnak. Huszonöt éves vagyok és több mint egy éve házasságban élek, férjemmel, Enricoval. Ma este megpróbálom elmesélni, kislányunk Maria Grazia Letizia történetét, aki ez év június 10-én született.
Tavaly, néhány hónap házasság után, megtudtuk, hogy gyermekünk lesz. Az öröm mellett, amely azonnal betöltött bennünket, megjelent a félelem is, ugyanis akkor iratkoztam be a főiskola mesterképzésére, így csak Enrico dolgozott. Felmerült bennünk a kérdés, hogy lesz- e elég pénzünk a kiadások fedezésére?! Na, de ahogyan az Úr segített házasságkötésünkkor is, így biztosak voltunk abban, hogy segíteni fog minket a gyermekvárás ideje alatt is. Amikor az első vizsgálatra mentem, még nem volt választott orvosom. Eszembe jutott azonban, hogy a házasságkötésünk előtt, amikor házat kerestünk, megismertünk egy fiatal házaspárt, akik árulták a házukat. Már az első találkozásunkkor mély hatást tettek ránk, mert úgy éreztük szívesen és örömmel fogadtak bennünket. Láttuk a fényképeket a misszióról, amelyen részt vettek és ez mélyen megérintett bennünket. Tudomást szereztek arról, hogy hamarosan összeházasodunk és a házigazda búcsúzásunkkor a felesége névjegykártyáját adta át a következő szavakkal: „Ő nőgyógyász, szülész-szakorvos. Lehet, hogy a jövőben szükségetek lesz rá.”
És így, amikor szükségem volt rá, és ha egy kissé furcsa is egy ismeretlen emberhez fordulni az első gyermek várásakor… nagy bizalommal a szívemben felhívtam telefonon és elmentem az első vizsgálatra. Minden rendben lefolyt és megbeszéltük karácsony tájára a következő vizsgálatot.
Időközben rokonainkkal és barátainkkal megosztottuk az örömhírt. Mindenki a maga módján tervezi a jövőt, és többnyire úgy vélték, hogy nem lehet probléma, hisz fiatalok vagyunk. Különösen a hívők gondolták úgy – akik tudták, hogy mi hiszünk az Úrban, az egyházhoz tartozunk – tehát az Úrnak jóságosnak kell lennie irántunk. Ez volt az emberek elvárása, álláspontja. Enrico és én azonban sohasem így tekintettünk a dolgokra, de ennek ellenére elfogadtuk azoknak az embereknek az örömét, akik körülvettek bennünket.
Második ellenőrzés. A vizsgálat jól kezdődött. Minden rendben volt, és Daniella azt mondta nekem: „Úgy látom kislány lesz”. Ezen a napon egyedül mentem az ellenőrzésre, mert Enrico kórházban volt, egy ciszta eltávolítása miatt, melyről nem lehetett tudni, hogy milyen természetű. Nem tudtuk, hogy komoly vagy veszélytelen dologról van-e szó. Később, hála Istennek, megállapították, hogy jóindulatú volt a ciszta.
Tehát, egyedül voltam. Ultrahanggal kezdtük és láttam Máriát, hogyan mozog. Úgy tűnt, hogy Daniella valamit szeretne eltitkolni, majd néhány sikertelen kísérlet után, végül is sikerült elkapnom a tekintetét, amely teljesen megváltoztatta az arckifejezését. Mindjárt tudtam, hogy valami nincs rendben, mégis csodálatos módon békés maradtam. Vártam, hogy megszólaljon, és mondja el miről van szó.
Akkor azt mondta: „Hallgass rám Chiara! Sajnos, súlyos rendellenességet tapasztaltam, mely gyógyíthatatlan. Többet nem mondhatok. Háromdimenziós ultrahangfelvételre lenne szükség ahhoz, hogy megállapíthassuk milyen súlyos a károsodás, és érinti-e a többi szervet is.” Nem tudom elmondani mit éreztem ezekben a percekben. Azok az emberek jutottak eszembe, akik meggyőzően mondogatták, hogy egészséges gyermekünk lesz. Tudtam, hogy az Úrnak mindig más terve van számunkra. Az életben nem minden történik úgy, ahogyan elgondoltuk, így abban a pillanatban csak egyetlen dolog nyugtalanított: Hogyan fogom ezt megmondani a férjemnek?
Néhány hónapja házasodtunk össze… Senki sem szeret rossz hírt hallani, így nekem súlyos nehézséget jelentett az, hogyan mondjam el a férjemnek?!”
Elmentem a második ultrahangos vizsgálatra. Ez alkalommal színes háromdimenziós ultrahang felvételt készítettek. Így én is világosan láthattam, hogy mi a probléma. Minden tökéletesen látható volt. Mária koponyája nem fejlődött jól és ezért, annak ellenére, hogy teljesen jól mozgott és úgy tűnt szopja az ujját, rugdalózik, nem lehet rajta segíteni.
Egyszerűen nem éreztem képesnek magamat arra, hogy bármit is tegyek a gyermek ellen. Úgy éreztem, hogy meg kell tartanom, ameddig csak lehet, nem dönthetek másként az életéről. Hazamentem. Ezt az éjszakát Enrico a kórházban töltötte. Álmatlan éjszakám volt és azon gondolkodtam egész éjjel, hogyan fogom elmondani neki mindazt, ami történt. Azt kérdeztem: „hogyan mondjam el neki?”, mert nem tudtam közölni vele a kórházban, hisz akkor műtötték. Szerencsére az altatás hatása alatt állt, ezért csak egyetlen dolgot kérdezett tőlem: „Kisfiú vagy kislány? Fiú vagy lány?” Nem is tudom pontosan hogyan is éreztem akkor magamat, de a következőket mondtam: „Figyelj Enrico, kislány, de az ultrahang elromlott. Nem lehetett jól látni, ezért új felvételt kell majd készíteni.”
Másnap, egy kínos éjszaka után, érte kellett mennem a kórházba. Amikor reggel felébredtem azt mondtam: „Uram, mindezt nekem adtad… Jól van, ezt a helyzetet ajándékozod nekem, de miért nem engedted meg azt, hogy együtt tudjam meg a férjemmel? Miért kéred tőlem azt, hogy én közöljem vele?” Abban a pillanatban egy Szűzanya képet láttam. Arra gondoltam, tőle is az Úr azt kérte, hogy a hírt ossza meg a férjével. No, ő nem mondta: „Hogyan mondjam meg ezt Józsefnek?! Hogyan mondjam el, hogy gyermeket várok?...” És Őt is az Úr különleges módon Fiúval ajándékozta meg, Fiúval, aki később meg fog halni, és akinek halálát végig kellett néznie a kereszt alatt. Ez azt a gondolatot ébresztette bennem, hogy nem várhatom el magamtól, hogy mindent azonnal megértsek és az is lehet, az Úrnak olyan terve van, amit én nem érhetek. Azt kérdeztem magamtól: „Ha akartad ezt a kislányt, Uram, akkor most azonnal el is vehetted volna. Miért kéred azt tőlem, hogy tovább hordozzam?” Ekkor történt meg az első csoda. Felejthetetlen számomra az a pillanat, amikor elmondtam Enriconak. Akkor már eldöntöttem: biztosan kihordom a gyermeket. No, de abban nem voltam biztos, hogy ezzel egyetért-e a férjem. Átölelt és azt mondta: „Ő a mi kislányunk. Megtartjuk őt, úgy ahogyan van.”
Szeretném elmondani, hogy sok ember azért, hogy megóvjon a fájdalomtól nekünk szegezte a kérdést: „Tudjátok-e mit tesztek? Tudjátok-e, hogy ezt senki sem várja tőletek? Az Egyház sem foglal állást ebben a kérdésben. Ne hozzatok beteg vagy mozgásképtelen gyermeket a világra. Tehát választhattok.”
Elég zavarba ejtő volt az egész, mert az Úr mindnyájunkba az igazságot ülteti, amely semmiképp sem magyarázható félre. A családunk erős támasz volt minden tekintetben. Azonnal imádkozni kezdtek és a barátaink is, akik tudomást szereztek a dologról, imáikkal tartották bennünk a lelket, de ismeretlen emberek is, akiknek szívét megérintette az, ami velünk történt. Az imának erős visszhangja volt, mindennél erősebb, mert minden ellenére, a terhességem minden egyes napját nagyra értékeltük, csodálatos volt. Mária minden rúgása ajándék volt számunkra, gyakran lehetett érezni. Mintha emlékeztetni akart volna bennünket arra, hogy itt van. És valóban miattunk volt itt.
Igazak Neuel professzor szavai, aki azt mondja, hogy a gyermek ajándékoz életet az édesanyjának. Így történt ez velünk is. Mindenekelőtt a doktornőben barátnőt kaptunk, aki azt mondta nekünk: „Mától fogva nem az orvosotok vagyok, hanem csak Daniella. A rendelkezésetekre állok éjjel és nappal. Hívhattok bármikor.” Az ő támogatása, nemcsak orvosi támogatás volt, hanem olyan ember jelenléte, aki tisztelettel van irántunk, melyet ő a következő szavakkal fejezett ki: „Orvosként nem mondhatom, hogy könnyű lesz, de édesanyaként mondhatom, hogy tisztellek benneteket és egyetértek a döntésetekkel.” Ez nagyon fontos volt számunkra és erőt adott ahhoz, hogy kimondjuk: „Akkor lehet, hogy nem vagyunk bolondok. Nem cselekszünk rosszul.”
Történetünk iróniája abban áll, hogy szerettem volna diszkréten megélni fájdalmamat, de akkora volt a hasam, hogy feleslegesek voltak a szavak, hiszen a terhességem egyik mellékhatása a bőséges magzatvíz volt. Ennek az volt az oka, hogy Máriának nem fejlődött ki a nyelés ösztöne. Ezért Mária egyrészt boldog volt, mert igazi olimpiai medencében úszkálhatott, nekem azonban olyan nagy volt a hasam, mely tanúságtétel volt az Úr hatalmas voltáról és mindarról, ami ezekben az időkben történt.
Az emberek különféle dolgokat mondtak, hogy legalább az adott pillanatot megkönnyítsék számomra… Sokan megkérdezték: „Fiú vagy lány?” De így tettek a számunkra ismeretlen emberek is. „Kislány” válaszoltuk. „Az a lényeg, hogy egészséges legyen” mondták, mi pedig azt válaszoltuk „Természetesen, köszönjük!” Ennek hallatára senki sem gondolta volna, hogy e két nagyon boldog ember milyen szenvedést hordoz. Mi valóban boldogok és vidámak voltunk. Senki sem látta rajtunk azt, hogy min mentünk keresztül. Az Úr ily módon szólt hozzánk, nem emberi szavak által. Amikor ezek az emberek később megtudták az igazat, megdöbbentek. Látható volt a meglepettségük, és gyakran nem is értették.
A terhesség harmincötödik hete körül az orvosok elkezdték mondogatni, hogy császármetszésre készüljek, mert nagyon kicsi az esély a természetes szülésre. Először azért mondták, mert még egy kicsivel több, mint egy hónap hiányzott a szülés előírt időpontjához, másodszor pedig azért, mert Máriának nem volt agyalapi mirigye és ez az agynak az a része, amely hormonokat termel és előidézi a szülési fájdalmakat. Harmadszor pedig a víz mennyisége, amely a hasamban volt, annyira sok volt, hogy fennállt annak kockázata, hogy még idő előtt elfolyjon a magzatvíz.
Azt mondtam Daniellának, hogy mégis szeretnék megpróbálni természetes módon szülni. Azt mondta nekem: „Figyelj csak, ha, szeretnéd, megpróbálhatjuk megindítani szülést, de nem ígérhetem, hogy sikerülni fog, mert különösen az első szülésnél nem lehetünk biztosak abban, hogy jól fog végződni.” Egy héttel Mária születése előtt elmentünk az utolsó ellenőrzésre. Amikor az ügyeletes orvos megvizsgált a szülőszobán, megérintette a hasamat és azt mondta: „Nem, semmiképp sem várhatunk tovább”. Az előkészület hete nehéz volt, mert megtudtuk, hogy az a pillanat, melyre nyolc hónapja várunk, végleg elérkezett. Együtt imádkoztunk, mert nem éreztük felkészültnek magunkat. Az Úr azonban, mégis elvezetett bennünket a terhesség nyolcadik hónapjáig, és mindez örömteli légkörben történt. Azon a napon, melyen közölték ezt velünk, kissé elbátortalanodva mentünk haza, mert sajnáltuk, hogy nem tudtunk eligazodni kislányunk születésének dátumát illetően, habár, már előre meg volt határozva. Furcsa módon azonban, még azon az estén elkezdődtek az első szülési fájdalmak, de nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget neki, mert azt gondoltam, hogy a nem valódi szülési fájdalmakról van szó.
A kórházba indulás napján, amikor ellenőrzésre mentem, az orvos megnézett és a következőt kérdezte: „Asszonyom, voltak-e fájdalmai ezen a héten?” „Igen, de semmi komoly.” Ezután ránézett Daniellára és azt mondta: „A hölgy már 6 cm-re megnyílt, ha engedjük, hogy menjen minden a maga útján, természetes úton fog szülni.” Korábban mindannyian meg voltak győződve arról, hogy császármetszéssel fogok szülni, ekkor azonban a természetes szülés mellett voltak.
Elvittek a szülőszobára. Azt mondták: „Figyelj, most megrepesztjük a magzatburkot, de lehet, hogy a magzatvíz elfolyásához több órára is szükség lesz. Az első szülésnél minden kicsit tovább tart.” „Jó”. Öt perc alatt mind elfolyt a magzatvíz. Meg kell említenem, hogy az asszonyoknak magzatvíz mennyiségük általában 800 ml és 1 liter közötti szokott lenni, nekem több mint 7 liter volt. Még mindig jól éreztem magam. Valóban csoda volt, mert még éjszaka is minden gond nélkül tudtam aludni. Igazából egyáltalán nem éreztem ennek a terhességnek a nehézségeit. Két óra alatt lefolyt a természetes szülés és minden fájdalom. Nem volt szükség oxitocinra sem a szülés elősegítéséhez, sőt császármetszésre sem. Semmire sem volt szükség abból, amit korábban javasoltak. Megszületett Mária. Amikor megláttam… Olyan pillanat volt ez, amelyet sohasem fogok elfelejteni. Abban a percben megértettem, hogy láthatatlan kötelékkel vagyunk összekötveakkor is, ha csak nem gondolok arra, hogy milyen rövid ideig lesz ő velünk. Összekapcsolódtunk, mert az én kislányom volt. Ezután elvitték, majd Enrico visszajött és karjában hozta Máriát. Felejthetetlen pillanat volt, amikor karjában tartotta és büszkén nézete. Annyira boldog volt miatta. Biztos voltam benne, hogy Máriának nem lehetett volna jobb édesapja.
Az, amit az Úrtól kértünk, a természetes szülésen kívül, melyet beteljesített, az volt, hogy élve szülessen és megkeresztelhessük. Amikor Enrico visszajött azt mondta: „Él. Megkereszteltük. Ez volt számunkra a legnagyobb ajándék, melyet az Úr adhatott. Fél órát élt és Mária utolsó pillanatáig együtt lehettünk. Megismerhették őt nagyszülei és néhány barátunk. Azután Enrico elkísérte.
Csak azt mondhatom, hogy az a fél óra egyáltalán nem tűnt olyan rövidnek. Felejthetetlen fél óra volt.
Ha elvetettem volna, nem hiszem, hogy az abortusz napjára úgy emlékeznék, mint ünnepre, az öröm napjára. Azt gondolom, hogy olyan pillanat volna, amelyet mindenképp igyekeznék elfelejteni, mint a nagy szenvedés perceit.
Mária születésének napjára úgy emlékezem, mint életem egyik legszebb napjára. Elmondhatom majd gyermekeimnek, hogy az Úr egy különleges testvérrel ajándékozta meg őket, aki a Mennyben van és imádkozik értük.
Azt szeretném mondani az édesanyáknak, akik elvesztették gyermeküket… Azt szeretném mondani nekik: mi édesanyák voltunk. Megkaptuk ezt az ajándékot. Nem számít, hogy meddig tartott, egy vagy két hónapig, néhány óráig; fontos, hogy megkaphattuk ezt az ajándékot, mert ez olyan valami, amit nem lehet elfelejteni.
fordította: Sarnyai Andrea

A világ megrendült az édesanya hősies példáját látva, aki életét adta gyermekeiért: „A mennybe megyek, te pedig maradj itt a papával. Ott fogok imádkozni értetek” (2 rész)

Az elmúlt napokban bejárta a világot a fiatal olasz édesanya Chiara Corbelle halálának híre, aki férjével együtt hősies módon fogadta el, hogy két olyan beteg gyermeket hoz a világra, akiknek nem volt esélyük az életre. Ezután, pedig saját életét adta azért, hogy megmentse harmadik gyermeküket. Az olaszországi televíziók és médiák a nyilvánosság elé tárták e megrázó történetet, mely tanúságot tesz Chiara hit által megélt nagy szeretetéről és áldozatáról, bizalmáról és a Mindenható Isten iránti hálájáról az élet ajándékáért.
Chiara Corbella 28 éves volt, mosolygós fiatalasszony, akinek arca mindig ragyogott az örömtől. Férjével, Enrico Petrilliaval Róma Aurelio nevű kerületében élt. Átlagos házaspár voltak, Wojtyla generációjából. A plébánia vonzáskörzetében nőttek fel, részt vettek a ifjúsági találkozókon. Međugorjéban történt megismerkedésük után, 2008 szeptemberében a házasság szentségével koronázták meg szerelmüket.
Pár hónap múlva Chiara áldott állapotba került. Sajnos, a babánál az első ultrahangos vizsgálat a koponyában súlyos agyi fejlődési rendellenességet mutatott, mely szerint a kisbaba teljes vagy részleges agykárosodással fog születni. A fiatal pár azonnal elfogadta az új életet, mint Isten ajándékát, annak ellenére, hogy az orvosok érveikkel többször is megpróbálták őket eltántorítani meggyőződésüktől. Születése után kis Mária részesült a keresztség szentségében, majd 30 percig tartó földi élete után elkísérték „égi születéséhez”. Barátaik számára is felejthetetlen marad a kislány temetése, örökre megmarad „életük egyik legszebb tapasztalataként.” Krisztus halál felett aratott győzelme megerősítést kapott e kicsi fehér koporsó és a két szülő által, akik énekeltek és hálát adva dicsérték az Urat a gyászmisén.
Néhány hónap elmúltával újabb gyermekáldás. Az örömhír első pillanatait azonban megtörte az első ultrahangos vizsgálat eredménye: a gyermeknek, a kis Dávidnak hiányzott a lábacskája. Hittel és szeretettel felfegyverkezve, mely mindenkor megőrizte házasságukat, a házaspár elhatározta, hogy megtartják a gyermeket. A hit választása a bizalom gyümölcse, tudva, hogy az élet és a halál kulcsa egyedül Istennél van. Erről tesznek tanúságot barátaik is, akik emlékeznek arra pillanatra, amikor Enrico örömmel újságolta, hogy gyermekük lesz, bár nincsen lába. Sajnos a hetedik hónap környékén az újabb ultrahang felvétel által megállapítást nyert, hogy a végtaghiányosság mellett, a pici belső szervei sem fejlődtek a megfelelő módon. „A gyermek alkalmatlan az életre” ez volt az ítélet. Lehet, hogy alkalmatlan a földi életre, de nem a mennyeire. Tehát, a házaspár kivárta a gyermek születését. 2010. január 24-én megszületett Dávid, és azonnal megkeresztelték, imádsággal kísérték rövid életét, egészen az utolsó lélegzetvételéig. Dávid temetésén annyi szépség, annyi hit és az irigység egy különleges formája volt jelen, azon öröm miatt, melyet a szülők sugároztak nehéz keresztjük ellenére. Nem szerepjátszás, nem megjátszott öröm, hanem igazi példamutatás sok ma élő család számára.
Szenvedés, trauma, elbátortalanodás, de Chiara és Enrico sohasem zárkóztak el az élettől, olyannyira nem, hogy egy bizonyos idő eltelte után Chiara újra áldott állapotba került: a kis Francescot hordta a szíve alatt. Ez alkalommal minden rendben volt: az ultrahang segítségével megállapították teljesen egészséges a gyermek. Az ötödik hónapban azonban újabb kereszt érkezett: Chiarának súlyos seb keletkezett a nyelvén, majd az első vizsgálat után megerősítették a legsúlyosabb feltételezést miszerint: carciomat (rákot) diagnosztizáltak. Mindennek ellenére Chiara és Enrico nem veszítette el hitét és „szövetséget kötöttek” Istennel és eldöntötték, hogy még egyszer ’igent’ mondanak az életre. Chiara gondolkodás nélkül védte Francesco életét, akkor is, ha ezzel nagy kockázatot vállalt magára, elhalasztva a saját életének megmentésére irányuló kezelést. Csak a szülés után vetette magát teljesen alá a radikális gyógyításnak: a műtétnek, a kemoterápiának és a sugárkezelésnek. A kis Francesco szép, egészséges kisfiúként 2011. május 30-án születetett a világra. Ez idő alatt Chiara azonban testileg annyira kimerült, hogy jobb szemére elveszítette a látását, majd egy éven át tartó emberfeletti küzdelem után nem bírta tovább. 2012. június 13-án, szerdán dél körül családja és barátai körében befejezte az őt üldöző „sárkány” elleni harcot – így nevezte a daganatot, a Jelenések könyvére gondolva.
Családja és barátai is megerősítik, hogy ő e szent élet élő tanúja, minden kísértés, a kemoterápia és a sugárkezelés nehéz hónapjai ellenére is, melyet mosolyogva és vidáman, felfoghatatlan módon, a Gondviselésre bízva magát hordozott. A kísértések idején Chiara és Enrico sohasem bátortalanodott el, mert már elfogadták Annak akaratát, aki semmit sem tesz véletlenül. És minden nap elmondták felajánló imájukat Szűz Máriához, a Totus Tuus szavaival befejezve. Francescot pedig a Szűzanyának, Angyalos Boldogasszonynak ajánlották.
„A második Gianna Beretta Molla”, így nevezte Chiarát Agustino Vallini bíboros, Róma város pápai vikáriusa, aki a temetés szertartását vezette 2012. június 16-án a római Szent Franciska templomban. A szertartás minden volt, csak nem temetés: óriási ünnep, melyen több ezer ember vett részt, akik zsúfolásig megtöltötték a templomot és mindvégig énekeltek, dicsőítettek, tapsoltak és imádkoztak.
„Az élet olyan, mint a hímzés, melynek látjuk a visszáját, a rendetlen oldalát és a sok-sok szálat – mondta a bíboros – de idővel a hit lehetővé teszi számunkra, hogy meglássuk az igazi oldalát is”. Chiara esete a bíboros szerint „nagy életlecke, fénysugár, Isten csodálatos tervének gyümölcse.”
„Nem tudom, hogy e fiatalasszony által Isten mit készített számunkra”, de nyomatékosan hangsúlyozta, „biztos, hogy olyan valamit, amit nem szabad elveszítenünk, ezért őrizzük meg ezen örökségünket, mely arra emlékeztet bennünket, hogy igazán értékeljük a legapróbb és legegyszerűbb gesztust is mindennapjaink során”.
„Ezen a reggelen megéljük azt, amit 2000 évvel ezelőtt megélt a római százados, amikor látta, hogy Jézus meghalt. Az mondta: „Ez valóban Isten fia volt”, mondta szentbeszédében fra Vito, fiatal, Assisiben jól ismert ferences, aki Chiara betegsége idején otthonukba költözött, hogy lelkileg segíthesse Chiarát és családját életének utolsó szakaszában.
„Chiara halála telve volt imádsággal, sőt maga volt az ima” folytatta. A fiatalasszony – mesélte a ferences atya „áprilisban az orvosi diagnózis után, mellyel megállapították, hogy betegsége eljutott a ’végső stádiumhoz’, csodáért imádkozott, de nem a gyógyulását kérte, hanem, azt kérte Istentől, hogy ő és a hozzá közel álló személyek a betegség és a szenvedés pillanatában békét élhessenek meg”.
„És mi – tette hozzá megrendülten fra Vito – láttuk, hogyan hal meg egy asszony nemcsak békésen, hanem boldogan.” Ez az asszony mindvégig szeretetből másokért áldozta életét, olyannyira, hogy Enriconak bizalmasan a következőket mondta: „lehet, hogy nem is kívánom a gyógyulásomat, egy boldog férj mosolygó hitves nélkül és egy vidám gyermek édesanya nélkül nagyobb tanúságtétel, mint egy asszony, aki legyőzte a betegséget. Tanúságtétel, mely sok-sok embert megmenthet…”
Különleges Chaiara története, akit menyasszonyi ruhájában temettek el, de ugyanígy az a levél is, amelyet egy héttel halála előtt írt fiának, Francesconak, és amelyet temetésén férje, Enrico olvasott fel: ’A mennybe megyek, hogy gondoskodjak Máriáról és Dávidról, te maradj itt a papával. Onnan fogok imádkozni értetek.’ Chiara tanúságtétele első gyermekének halála után megtalálható a Youtubon – Testimonianza di Enrico e Chiara címmel, melyet csak az első napon több, mint 500-an nézték meg. http://www.youtube.com/watch?v=ZpHOO3IU6Zc
Nem maradhatunk közömbösek napjaink e szentségi életet látva. A történet megérdemelte, hogy ismertté váljon, és beszéd tárgya legyen, mert megerősítése annak, hogy van lehetőség ma arra, hogy II. János Pál pápa szavai beteljesedhessenek: „Mindannyian vágyakozhatunk a szentségre, mindennapi életünkben.” Különleges bizonyítéka ez annak, hogy a mai sebzett, önző társadalom ellenére is, amely arra tanít bennünket, hogy bármi áron is, de mentsük meg saját kényelmünket, léteznek olyanok, akik a hit erejével képesek meghalni másokért, életüket adni egy új lehetőség megszületéséhez.
Chiara tanúságtétele első gyermekének születése után
Megszületett Mária. Amikor megláttam, olyan pillanat volt az, amelyet sohasem fogok elfelejteni. Abban a percben megértettem, hogy egész életünkre láthatatlan kötelékkel vagyunk összekötve. Nem gondoltam arra, hogy milyen rövid ideig lesz ő velünk, összekapcsolódtunk, mert ő az én kislányom. Ezután elvitték. Az a pillanat, amikor Enrico bejött a szobába és karjában hozta Máriát a második felejthetetlen pillanat, mert karjában tartotta őt, büszkén nézete és nagyon boldog volt. Biztos voltam benne, hogy Máriának nem lehetett volna jobb édesapja. Az, amit az Úrtól kértünk, a természetes szülésen kívül, melyet beteljesített, az volt, hogy élve szülessen és megkeresztelhessük. Amikor Enrico visszajött azt mondta: „Él”. És akkor megkereszteltük. Ez volt számunkra a legnagyobb ajándék, amelyet az Úr adhatott. Mária fél órát élt, utolsó pillanatáig együtt lehettünk. Megismerhették őt nagyszülei és néhány barátunk. Azután Enrico elkísérte. Csak azt mondhatom, hogy az a fél óra egyáltalán nem tűnt olyan rövidnek. Felejthetetlen fél óra volt.
Ha elvetettem volna, nem hiszem, hogy az abortusz napjára úgy emlékeznék, mint ünnepre, az öröm napjára. Azt gondolom, hogy olyan pillanat volna, amelyet mindenképp igyekeznék elfelejteni, mint a nagy szenvedés perceit. Mária születésének napjára mindig úgy tudok emlékezni, mint életem egyik legszebb napjára. Elmondhatom majd gyermekeimnek, hogy az Úr egy különleges testvérrel ajándékozta meg őket, aki a Mennyben van és imádkozik értük. Azt szeretném mondani azoknak az édesanyáknak, akik elveszítették gyermeküket… Azt szeretném mondani nekik: mi édesanyák voltunk. Megkaptuk ezt az ajándékot. Nem számít az idő, hogy egy vagy két hónapig, néhány óráig; az a fontos, hogy megkaphattuk ezt az ajándékot, mert ez olyan valami, amit nem lehet elfelejteni.
Chiara temetéséről készült felvétel a Youtubon látható a következő linkre kattintva: http://www.youtube.com/watch?v=R2txA2y3oB0
forrás: www.bitno.net
fordította: Sarnyai Andrea

A világ megrendült az édesanya hősies példáját látva, aki életét adta gyermekeiért „Hányszor néztelek, de csak most fedeztem fel igazi szépségedet…” A férj, Enrico tanúságtétele(3.rész)

„A világ megrendült a hősies édesanya példáján, aki életét adta gyermekeiért”, „A mennybe megyek, te pedig maradj itt a papával. Ott fogok imádkozni értetek.” – E cikk megjelenésével nemrég hírt adtunk Chiara Corbella megdöbbentő élettörténetéről, aki életét adta azért, hogy megszülhesse gyermekét. Most pedig közöljük férjének, Enriconak nagy hatású tanúságtételét
valamint versét, melyet feleségének ajánlott. „A mennybe megyek, hogy gondoskodjak Máriáról és Dávidról, te pedig maradj itt a papával. Ott fogok imádkozni értetek.” írta egy héttel halála előtt Chiara Corbella 28 éves római fiatalasszony fiának, Francesconak. A rákbetegséget áldott állapotának ötödik hónapjában fedezték fel. Várandóssága alatt bátran szembeszállt betegségével, és úgy határozott, hogy a gyógykezelését gyermekének megszületése után kezdi csak el. Chiarának ez már a harmadik terhessége volt. Első két gyermeke: Mária és Dávid is súlyos testi károsodással született, és néhány órán belül meghalt. Enrico Petrilla, Chiara Corbella férje a Vatikáni Rádiónak nyilatkozva tett tanúságot.
Enrico, Chiara férjének tanúságtétele
Chiarával, a feleségemmel az élet: együtt járásunk és házasságunk alatt is csodálatos volt. Valóban eljes életünk volt. Nem is tudom, hogy fejezhetném ezt ki legjobban… Majd ugyanezt fedeztük
fel gyermekeink életén keresztül is, hogy az élet olyan érték, melynél nincs nagy különbség, hogy az 30 percig vagy 100 évig tart. És mindig csodálatos volt felfedezni ezt a mindennél nagyobb szeretetet, amikor egy problémával, drámával szembesültünk. Mi a keresztben a hit által megláttuk azt, hogy e mögött valójában az Úr hatalmas kegyelme rejtőzik. És így minden alkalommal egyre jobban beleszerettünk egymásba és Jézusba. Ez a szeretet sohasem tett csalódottá bennünket, és ezért sohasem vesztegettük el az időt, akkor sem, amikor körülöttünk mindenki azt mondta: „várjatok, ne siessetek a második gyermekkel.” Mi azt válaszoltuk: „de miért kellene várnunk?” Mindent ebben a szeretetben éltünk meg, amely erősebb a halálnál.
Kegyelem volt ez, amelyet az Úrtól kaptunk, így nem akadályoztuk áradását. Kimondtuk azt az „igent”, és minden erőnkkel elfogadtuk Őérte. Azért is, mert biztosan tudtuk, hogy amit kért tőlünk, az nagyobb nálunk. És mert bíztunk Őbenne, és tudtuk, hogy ez egyedül nem fog sikerülni nekünk, csak Ővele. Átlagos ideig jártunk együtt, e közben volt, hogy meg is szakítottuk kapcsolatunkat, kicsit veszekedtünk, mint a fiatalok. De abban a pillanatban, amikor eldöntöttük, hogy komolyan akarjuk tenni a dolgokat, minden megváltozott. Felfedeztük, hogy az egyetlen rendkívüli dolog, maga az élet. Az Úr mondja, „mindazoknak, akik befogadták, hatalmat adott arra, hogy Isten gyermekei legyenek.” Chiara és én mélyen vágytunk erre: az Úr gyermekeivé lenni. El kellett döntenünk, miben hiszünk, abban, hogy ez az élet csak véletlen vagy, hogy van egy Atyánk, aki teremtett, és szeret bennünket.
Chiara életét sokan hasonlítják Gianna Berette Molle történetéhez, akit II. János Pál pápa - az élet himnuszának, a mindennapok szentjének – nevezett. Elmondásod szerint az élet iránti szeretet vezette Chiara életét mindvégig…
Igen, pontosan így van. Chiarát kicsi korától kiváló szülők nevelték a kereszténységre, a Jézussal való találkozásra. Már korán különleges érzékenységet és engedelmességet mutatott a Szentlélekre, és kicsi korától kezdve különös kapcsolata volt Szűz Máriával is. Ezt hordozta egész életén keresztül, és teljesen logikus az, hogy ha szereted Jézus Krisztust, akkor, hogy ne szeretnéd az életet minden aspektusával együtt?
A Youtoubon is megtalálható tanúságtételében Chiara a következőket mondta: „az Úr mindnyájunkba az igazságot helyezi, és ezt nem lehetséges tévesen magyarázni”. Annak fényében, ami történt – fájdalom, bizonytalanság, választás – mely igazságot fedezted fel?
Azt gondolom, hogy a világ – szemben a mi gondolkodásunkkal – egy téves utat kínál az abortusszal, a beteg gyermek esetében illetve az eutanáziával az idős emberek esetében, akik az élet utolsó fázisában vannak. Az Úr a mi történetünkkel válaszol erre. Ahogyan ezt már korábban is mondtam: ezekben az években mi kissé önmagunk megfigyelőivé lettünk. Ez által hihetetlen mélységű kérdésekre kaphattunk választ. És az Úr mindig nagyon világosan válaszol.
Mi – emberek – szeretünk filozofálgatni az életről, és arról, hogy ki teremtette. Végül aztán odáig jutunk ebben a zűrzavarban, hogy életünk uraivá akarunk lenni és megpróbálunk elmenekülni attól a kereszttől, amelyet az Úr ajándékoz nekünk.
Valójában ez a kereszt – ha Krisztussal éled meg – nem olyan borzasztó, mint amilyennek tűnik. Ha bízol Őbenne, akkor felfedezed, hogy ebben a tűzben, ebben a keresztben nem fogsz megégni, és hogy a fájdalomban békesség van, a halálban pedig öröm. Sokat gondolkodtam – különösen ebben az évben – az evangélium azon szavairól, amelyekben az Úr édes igát és könnyű terhet ígér.. Amikor láttam Chiara haldoklását, érthető, hogy sokkos állapotba kerültem. Reggel 8 óra körül összegyűjtöttem annyi bátorságot – Chiara délben halt meg –, hogy megkérdeztem tőle: „Chiara, szerelmem, ez a kereszt valóban olyan édes, ahogyan az Úr mondja?” Ő rám nézett, elmosolyodott és halk hangon így szólt: „Igen, Enrico, nagyon édes”. Így az egész család, mi mindannyian nem csak azt láttuk, hogy Chiara békében haldoklik, hanem azt, hogy boldogan hal meg, és ez egészen más.
Mit fogsz elmondani fiadnak, Francesconak mindabból, ami történt, és mit mondasz majd akkor, hogyha az édesanyjáról, Chiaráról kérdez majd téged?
Biztosan el fogom mondani neki, milyen szép átadni magunkat Isten szeretetének, mert hogyha szeretve érzed magad, akkor mindent megtehetsz. Ez az én gondolkodásomnak a lényege, a legfontosabb dolog az életben: megengedni, hogy szeretve legyél, a mi esetünkben pedig szeretni és boldogan meghalni. Ez az, amit el fogok mesélni neki, és azt is elmondom majd, hogy ezt tette az ő édesanyja, Chiara is. Ő megengedte, hogy szeretve legyen, és bizonyos értelemben úgy tűnik számomra, hogy már az egész világ szereti őt. Sokkal inkább érzem élőnek ma, mint korábban. Az a tény, hogy láttam boldogan meghalni, számomra a halál feletti győzelmet jelenti. Óriási félelmet okozott bennem az a gondolat, hogy ahogyan átéltem gyermekeim, Dávid és Mária elvesztését, ugyanez megtörténhet fiammal, Francescoval is. Ma már tudom, hogy létezik valami csodálatosan szép dolog a másik oldalon, ami vár ránk.
Amikor azt mondják neked, hogy Chiara körül a szentség illata érezhető, ez nyugtalanná tesz-e téged?
Őszintén mondom, eléggé közömbösen hat rám. Chiara és én az életet választottuk, pedig annyira szerettünk volna együtt megöregedni. De visszagondolva életünkre azt látom, hogy Isten naponta elbűvöl engem… Tudtam, hogy a feleségem különleges: hiszek a boldogságban; abban hogy egy személyt boldoggá lehet avatni, mert boldoggá lenni azt jelenti, örömtelinek, boldognak lenni. Chiara és részben én is történetünket nagy örömmel a szívünkben éltük meg, és ez nagy dolgok megsejtéséhez vezetett engem. Ma el vagyok bűvölve, mert ezek a dolgok sokkal nagyobbnak tűnnek, mint, amit eltudtam képzelni.
Enrico egy dalt is írt feleségének. Chiara kívánsága a temetésén minden jelenlévő megkapta ezt a verset, és mellé az élet szimbólumaként egy szál virágot.

Emlékezés Chiarára (Enrico dala elhunyt feleségéhez)


Sikerült feljutnunk együtt e dombra,
megígértük Neki,
hogy szeretni fogjuk egymást.
Vártuk, hogy láthassuk Őt, aki messziről érkezik,
éjjel és nappal, mindig égő mécsessel kezünkben.
Arról álmodoztunk, hogy együtt látjuk majd meg Őt,
de Ő többet szánt nekünk.
A tavasz halk szelídségével érkezett,
és megadta, hogy virág születhessen általunk.
Kísérnie kellett bennünket,
mert egyedül mi ezt nem tudtuk volna.
Illata a virág békéje volt,
felejthetetlen ez, az örökkévalóság a te szemedben.
Már találkoztam vele, mégsem tudtam elhinni,
az Ő szemében, a tiédben és abban a békében
csak Ő a béke.
Felismertem őt a Szeretet által,
így szemem megtisztult az Övében,
hogy el ne veszítselek és ne féljek,
és a mi szerelmes szívünk a kereszten
tavasz csodája.
Hányszor néztelek,
de csak most fedeztem fel igazán szépségedet,
te vagy a legszebb virág,
én pedig legboldogabb méhecske.
Sejtettem én ezt,
de Ő kezdettől fogva tudta
mekkora csoda az élet szerelmem!
Mindig üres kézzel állok előtte,
az örökkévalóság óta így van ez,
mindig annyira nagylelkű irántunk.
Ő az élet
és benned Őt éltem meg.
Kiválasztottatok ezrek közül, hogy kísérjelek,
bátorságot adott nekem, hogy köszöntselek.
Azt gondoltam, hogy ez örömöm vége,
de akkor Francesco rá emlékeztetett.
Ő Isten hűsége,
a szeretet, amely nem okoz csalódást.
A szerelem keresztjének balgasága
egyszerűen adatott.
Azt mondta: „ahogyan az Atya küld engem, én is úgy küldelek titeket”.
De csak most értettem meg,
csak Isten tud így szeretni,
nekünk egyedül ez lehetetlen.
Mi a tavasz csodája vagyunk,

amely életet ad a télnek,
tudva, hogy meghalva fogjuk legyőzni a halált.
Úgy szeretlek, mint tavasz a telet
gyengéden és csendben
felolvasztottad körülöttem a jeget,
hogy újra még jobban elvarázsoljuk
a hitetleneket, akik majd látják, hogy újra visszatérünk
még egyszer
de ezúttal mindörökre
együtt.

www.bitno.net
fordította: Sarnyai Andrea