A hetvenes évek elején a L'Oréal bonni irodájában dolgozott, majd 1976-ban a cég párizsi központjának marketingigazgatója lett. Később a luxusórákat gyártó Cartier-nál dirigálta az európai marketinget, majd a patinás ezüstműves céghez, a Robbe & Berkinghez került. Aztán a luxusiparból felnőtt fejjel átzsilipelt a jezsuiták közé. Interjú Kiss Ulrich jezsuita szerzetessel.

 

Miért várt 43 éves koráig?

Édesanyámnak egyszer megjósolta a tenyerébõl egy cigányasszony, hogy két fia születik majd, és a nagyobbik fél lábbal mindig a levegõben fog lógni. Késõbb, amikor már a Cartier-nál dolgoztam, és volt egy hét, amikor folyamatosan Koppenhága, Athén és Párizs közt ingáztam repülõvel, azt gondoltuk, ezt jelentette a jóslat. Aztán amikor beléptem a rendbe, karácsonyra elküldtem anyámnak Szent Ignác életrajzát. Pár nappal késõbb izgatottan hívott: most olvasta a könyvben, hogy a jezsuita fél lábbal mindig a levegõben lóg. Szóval engem már az anyaméhben erre szánt a jóisten, és a '68-as zarándoklattól ez már számomra is világos volt, csak még halogattam egy ideig a dolgot. Azt szoktam mondani, nekem 20 évig tartott a noviciátus.

Mert akkor még vonzóbb volt a talmi csillogás?

23 évesen kerültem a L'Oréalhoz, ahol többmilliós üzleteket bíztak rám, és én igyekeztem jól végezni a munkám. Küldetésként éltem meg azt is: tisztességes eredményeket elérni, tisztességesen megfizetni a munkatársakat, tisztességesen bánni a környezettel. Az egyik fõnököm azt mondta, hogy ha egy üvegbe vizet tennénk, és ráírnánk, hogy Lancome, akkor is el tudnánk adni. Én meg azt gondoltam, hogy ha pénzt kapok a vásárlótól, akkor nekem azt a minõséget kell adnom cserébe, amit õ elvár. Vagyis a talmi csillogás sehol nem kifizetõdõ, sem a gazdaságban, sem a politikában, sem a vallásban. Csak ahol valós szolgálat van, ott alakulhat ki hûség, majd az ezen alapuló, nemzedékeken átívelõ tartós kapcsolat.

Gondolom, sok jó csaj volt a környezetében.

Hogyhogy nem nõsült meg, nem alapított családot?

Amikor kicsit is elkezdtem habozni, mindig áthelyeztek vagy új álláslehetõséget kaptam. Vagyis jött egy gondviselésszerû esemény, mielõtt bármilyen kapcsolat komolyra fordulhatott volna. Egyébként azt gondolom, jobb lenne, ha némelyik menedzser agglegény maradna, mert nem tud a családjára elgendõ idõt szánni. Kevés évfolyamtársamtól merem megkérdezni, hogy van a felesége, mert visszakérdez: "melyik?"

Kilenc hónap után látható-e már, hogy mi újat hozott Ferenc pápa az elõdeihez képest?

A média szerintem sok mindent félreért. Ferenc ugyanis ugyanazokat a válaszokat adja a híveket feszítõ kérdésekre, mint elõdei, csak a tálalás különbözik. Az alapvetõ hitelelvekbõl õ sem enged, a hit kérdéseiben semmi nem fog változni. Az egyik Fontainebleau-i egyetemi professzorom mondta anno, hogy a katolikus egyház a világ legsikeresebb nagyvállalata, ezért maradt fönt ilyen sokáig. Kétezer éves célja nagyon vonzó, de elérhetetlen. Tudniillik a tökéletes társadalmat egyetlen emberöltõre sem lehet megvalósítani. Arra, hogy ez egy utópia, még a kommunisták is rájöttek. De javítani a meglévõn nem csak lehet, kötelességünk is. És Ferenc pápa most pontosan ezt csinálja.

Hogyan?

Azzal kezdte, hogy kifizette a számlát a római vendégháznál, ahol a konklávéba való bevonulásáig lakott. Manager koromból emlékszem, micsoda harc folyt mindig a könyvelõk, az ellenõrök és köztünk, managerek között. Araszoltunk az elszámolásnál, hogy a pezsgõ még belefér-e. A pápa most utat mutatott, egy nagyon határozott magatartást: elválasztani a privát szférát a hivatalos megbízástól. És hogy ezt komolyan is gondolja, arra a limburgi püspök esete a példa (Franz-Peter Tebartz-van Elst 31 millió eurót költött egyházi pénzekbõl rezidenciájára, 15 ezer euróért rendelt fürdõkádat, 25 ezer euróért konferencia-asztalt és 2,9 millió euróért magánkápolnát. Ferenc pápa felfüggesztette. - a szerk.). A püspökkel szembeni kritika egy része jogtalan volt, nem a lényegre koncentrált. Nem az volt a baj, hogy drága asztalt vett, hanem hogy nem törõdött a közvéleménnyel. Mindenki ellenezte, a tanácsadói is, de õ mégis megcsinálta.

Vannak hatalmi játszmái a pápának?

A pápa hatalmi viszonyokkal nem foglalkozik, ez egy vicc. Sokan nem értik a tettei szimbolikáját. Például, hogy mi mindent jelent, hogy nem költözött be a pápai lakosztályba. Az elsõ még mindenkinek világos, és ennek a varázsa el is múlik hamarosan. A második, hogy ezzel kivonta magát a hatalmi struktúrákból. Ez elég nagy kockázatot rejt, és még nem látni, mennyire lesz ebben Ferenc sikeres. A harmadik jelentése pedig az, hogy nem elég elhagyni a régit, létre kell hozni az újat. Ehhez pedig beszélgetni kell az emberekkel. Ezt üzeni a pápa, amikor fölhívja telefonon azt a fiatalembert, aki levelet írt neki. Régen az ilyen levelek szinte a postahivatalból sem jutottak ki, ma meg csörög a telefon: "halló, itt Ferenc pápa beszél". Ez a közvetlensége azt is jelenti, hogy föl kell újítani az információk áramlását, és persze, katolikus egyházról lévén szó, az imákét is. Ferencnek a vezetési stílusa az igazi forradalom. Az, hogy õ a szegények mellé állt és a "szegények pápája", nem új dolog. Csak a világot a média által látjuk, azt hisszük el, amit nekünk közvetítenek.

Lehet, hogy a pápa gesztusait a sajtón keresztül ismerjük, de a szegénységet közvetve-közvetlenül is tapasztaljuk.
A szegénységrõl kétféleképpen lehet tudni, és többféleképpen lehet hozzáállni: vagy hallottál róla és kívülrõl nézed, vagy magad is szegény vagy és elfogadod, vagy lázadsz ellene, vagy teszel ellene. Szerintem az együttérzés a keresztényi magatartás, csak a magyar szó nem tökéletes, mi itt kispóroltunk valamit, mert a compassion igazából együtt szenvedést jelent. Ami csak akkor lehetséges, ha a másik ember nekem fontos, ha nyitott vagyok, ha szeretem. Assisi Szent Ferenc meg tudta csókolni a leprást, de erre nem mindenki képes, ez egy ajándék, egy karizma. A szegénység problémája nem úgy probléma, ahogy azt ma egyesek hiszik. Nem az a baj, hogy a vagyonunk különbözõképpen van elosztva, mert az eddig is így volt, és ezután is így lesz.

Hanem?

Egy évig Leuvenben éltem, ahol filozófiát tanultam, és a szomszédos, pici kis házban lakó házaspárt kilakoltatta a tulajdonos. Utolsó este átjöttek beszélgetni, és elmondták, hogy egész éjszaka virrasztani fognak, mert hajnalban jönnek a költöztetõk. Kérdeztük, miért nem állítják be az ébresztõórát, mire azt felelték, õk a mutatós órát nem értik, csak azt, amelyiken jelek vannak - és a férfi megmutatta a digitális karóráját. Én pedig azt gondoltam, egész éjszaka fönt kell maradniuk, mert tudatlanok. A tudatlanságuk volt az igazi szegénységük. Az a három nyelvet beszélõ egyetemi tanár, akit elcipeltek az oroszok Szibériába, soha nem volt szegény. Tudott meríteni Senecából vagy Jézus Krisztusból vagy bármibõl. Volt hova visszanyúlnia. De aki semmit nem kapott az élettõl, az az igazán szegény. A szegénység nem abból áll, hogy nem eszem pástétomot. Hanem hogy nincs kapaszkodóm, nem látom a jövõt, és múltam sincs.

Miért mondta, hogy a szegények pápájának lenni nem új dolog?

Ferenc pápa ugyanazt mondja, mint az elõdei, csak a média szereti modernül értelmezni a szavait. Nyilván más, amikor egy arisztokrata, a római fõnemesi származású Pacelli bíboros mondja, és más, amikor egy bevándorlótól halljuk ugyanezt. De a jelenlegi pápa is ugyanazt az utópiát valósítja meg, amit a XIX. század óta a haladó emberiség kerget, teljesen reménytelenül és eredménytelenül. Csak más szimbólumokkal. Amikor VI.Pál elárverezte a koronáját, és a szegényeknek adta a pénzt, az ugyanennek a megnyilvánulása volt. Az egyház köteles mindig újra és újra értelmezni, mit jelent a szegénység. Mást jelentett a középkorban, mást az '50-es évek Magyarországán, mást Ceausescu Romániájában, és mást Afganisztában vagy Ghánában. Tehát olyan, hogy "szegénység" - nincsen. Az van, hogy szolidaritást vállalunk azokkal, akik Isten szerint különösen szegények. Tehát nem a pápák magatartása között van alapvetõ különbség, hanem a történelmi helyzetek között. II. János Pál idején a világ kétpólusú volt, és állandóan a világháború szélén sodródtunk. Mindenki tudatában volt annak, hogy egy rossz gombnyomás, és vége az emberiségnek. II. János Pálnak abban volt óriási szerepe, hogy a legszegényebb munkásokkal együtt viccessé tette az egész kommunizmust. Akkor az volt a feladat, hogy a kétpólusú világot fölszámoljuk, békében tudjunk fejlõdni, és aztán az igazi problémára koncentrálhassunk: az észak-dél viszonyra. És azzal, hogy most dél-amerikai pápánk van, eljött a mindenki által nagyon várt változás pillanata.

Mit várunk?

Európa haldoklik, elöregedtünk, ahogy az oroszok, a japánok és az egész fejlett világ. Amerika helyzete a mexikói bevándorlók miatt speciális, de alapjában véve az északi félteke kihalóban van. Hogy Marxot idézzem, a jóléti társadalom megásta saját sírját. És nem a proletariátus, hanem a polgárság. Afrika az emberiség nagy reménye, és Dél-Amerika az összekötõ kapocs. Ezért is óriási dolog, hogy olyan dél-amerikai pápánk van, aki nem könyvekbõl ismeri ezeket a problémákat, hanem a saját bõrén tapasztalta meg, lelkipásztorként is.

Sokszor jut mostanában eszembe Giscard d'Estaing, volt francia köztársasági elnök, aki azért veszítette el a választási vitát Francois Mitterrand-nal szemben, mert a vitában Mitterrand volt annyira ravasz, hogy megkérdezte, mennyibe kerül egy metrójegy. Amirõl Giscard d'Estaing-nek halvány fogalma nem volt, és amúgy Mitterrand sem metrózott, csak neki volt egy ügyes tanácsadója, aki föltetette vele ezt a kérdést. A francia nép pedig megértette a jelenetet. A mi politikusaink általában nem értik, hogyan lehet érthetõen kommunikálni az emberekkel. A jelenlegi kormánypárt azért manõverezik ilyen ügyesen, mert megértette, hogy milyen szimbólumokat kell használni. Amikor elpazarolt milliárdokról beszél az ellenzék, azt csak kevesen értik, a többség olyan, mint Piszkos Fred, a kapitány: "annyi pénz nincsen". És ez az egész az egyházzal kapcsolatban is igaz: másképp értelmezi a szegénységet egy olyan püspök, aki nyugaton tanulva szerzett három diplomát, és másképp az, aki egy nyomornegyedbõl indulva lett vezetõvé. Akár pápaként, akár gyárigazgatóként.

Most hogyan definiálja a katolikus egyház a szegénységet?

Minap az arany lamettáról szerettem volna írni a blogomon, fölkutattam az egész várost, végül az egyik árusnál egy 70-es évekbõl származó csomagot találtam. Lenyûgözött az egyszerûsége: az egész egy boríték. Ami a harmadik világra emlékeztet. És az jutott eszembe, elfelejtettük, hogy húsz éve még mi is a harmadik világ voltunk. Aminek nemcsak hátrányai voltak, de az elõnyeit akkor nem nagyon láthattuk. Most pedig azért nem látjuk, mert túlságosan el vagyunk foglalva a mindennapi dolgainkkal.De az evangéliumi szegénység, egyszerûség nem a nyomort jelenti. Azért vagyok szegény, mert a fontos dolgok felé fordulok, és nem azért, mert nyomorgok - hihetetlen gazdagság van ebben a szegénységben.

Van időm a lényegre: foglalkozni a családdal, Istennel, kertészkedni vagy zenélni. Csak mára ezeket elfelejtettük, a pénz igézetében él a társadalom. És a pápa magatartása az ettől való szabadságot hozhatja meg szerintem. A valódi különbség is itt van, amikor mindenki reformer pápát emleget. Hogy egy ilyen van csak: a belső megtérés. Ami kicsit nehezebb, mint a Horthy-korszakban Róbert bácsiként levest osztogatni.

Csak a leves instant jó az éhségre.

Szent Ignácnak van egy kifejezése, az indifferencia. Közömbösség. Ami nem közönyt jelent, hanem a szabad, emberi magatartást. A közömbösség az igazi szegénység, ami valójában gazdagság. Nem függök az anyagi világtól, sem a kocsim lóerejétől, sem a szobáim számától, sem a szőnyegeimtől. Az egészségemtől sem. Azt is Szent Ignác mondja, hogy ne akard inkább az egészséget, mint a betegséget. A betegséget a leggazdagabb ember is meg tudja tapasztalni. Tehát valahol mindnyájan szegények vagyunk. És ezt a középkori ember megértette, mert minden kolostorban ott voltak a freskók, a haláltánccal, a pápával, a császárral, a lovakkal és a parasztokkal, és mindannyian együtt ropták az apácával. Lenyűgözött filozófia, teológia van ezek mögött. De ezt is elfelejtettük, mert az orvostudomány meghosszabbította az életünket. 80-90 éveket élünk, de azokat úgy éljük meg, hogy minden csontunk fáj, bottal járunk. Ez is szegénység. De szerintem az igazi szegénység most a magány. Egyes számítások szerint 2050-re az emberek többsége megapoliszokban fog élni, a falu meghittsége eltűnik. Édesanyám Münchenben élt, és azt, hogy a házban az egyik lakó meghalt, csak három hónap után vették észre. Méghozzá a bank, onnan, hogy a néni régóta nem nyúlt a számlájához. Mire feltörték az ajtaját, már oszlásnak indult. Szóval az az óriási szegénység, hogy nincs barátom. Ami a statisztikák szerint minden második magyarra igaz, és ami a gazdag embert is elérheti. A hatalmon lévők például általában iszonyúan magányosak.

De az evangéliumi szegénység, egyszerűség nem a nyomort jelenti. Azért vagyok szegény, mert a fontos dolgok felé fordulok, és nem azért, mert nyomorgok - hihetetlen gazdagság van ebben a szegénységben.

A hajléktalanság nem szegénység?

Majdnem egy évig laktam együtt hajléktalanokkal, tehát nem brosúrákból tudom, hogy tragikus sorsú emberek, akik többségükben nem születtek szegénynek, mint a harmadik világbeli szegények. Sok egyetemi tanárral találkoztam, akik nem tudtak feldolgozni emberi tragédiákat, alkoholisták lettek, elváltak, fedél nélkül maradtak. Igen, ez is szegénység, de ezeken az embereken már nem lehet azzal segíteni, hogy adunk nekik pénzt vagy lakást. Ez már nem anyagi kérdés, mert a másik emberben való bizalmukat veszítették el. Ezt a szegénységet szeretettel lehet gyógyítani. Eszembe szokott jutni, amikor Tibetben találkoztam egy hegyi pásztorral: egy szál ruhája volt, de sem betegbiztosítása nem volt, sem szemüvege, pszichiátert életében nem látott. Viszont boldog volt. És sugározta a bizalmát önmagában, a jövőben. Akárhová megyek Pesten, a bérházakban vasrácsokkal többszörösen lezárt lakások vannak.

Hogy lehet valaki boldog, ha börtönbe zárja magát?

Hogy lehet valaki boldog, aki a kocsiját három zárral védi, és fél óra, mire beszáll és elindul?

Ezeken az embereken már nem lehet azzal segíteni, hogy adunk nekik pénzt vagy lakást. Ez már nem anyagi kérdés, mert a másik emberben való bizalmukat veszítették el. Ezt a szegénységet szeretettel lehet gyógyítani.
A szereteten túl nincs is más dolga az egyháznak? Célja egyáltalán Ferencnek, hogy az egyház visszatérjen a régi, szolgáló formájába?

Amikor szolgálatról beszélünk, az emberek általában az egyházra és a püspökökre gondolnak, de ez egy nagy tévedés. A miniszter szó például szolgát jelent, csak erről a minisztereink általában megfeledkeznek. A Management by Jesus szemináriumom polgári címe az, hogy Szolgál a vezető. Mert a vezetés mindig szolgálat. Akár molnároknak, akár multik vezetőinek tartok előadást, felelős vagyok értük, irányítom a sorsukat. Van, aki ebben csak a hatalmat látja, más meg azt, hogy ez egy óriási feladat és felelősség. Egy családi vállalkozás 4-5 embernek és az õ családjaiknak a megélhetését biztosítja. A multik meg több tízezer családét. És amikor ezt szolgálatként értelmezem, az messze túlmutat az egyházon.

Az egyházbarát kormány mennyire "szolgál"?

Az egykulcsos adónak több előnye van, például egyszerű és áttekinthető. A Római Birodalomtól az európai királyságokig évszázadokon keresztül egykulcsos adó volt. Sajnos voltak privilégiumok is: a nemesség azt mondta, ő vérrel adózik. Nem volt közteherviselés. A probléma nem az egykulcsos adóval van, és az nem szegények és gazdagok kérdése. Az a gond, hogy az egy bizonyos összegen felül lévők kibújnak, akármilyen adózásról beszélünk is. Ezt megváltoztatni roppant nehéz, mert a nemzetközi pénzügyi szerkezet, a bankok szolidárisak. És abban szerintem igaza van ennek a kormánynak, hogy az itt lévő külföldi bankok, multik, vízügyi társaságok nem tudnak a hazájukban megfelelő nyereséget termelni ahhoz, hogy a nemzetközi piacon versenyképesek legyenek, ezért mindent, ami ehhez szükséges, innen szívják ki.

Nincs ellentmondás a kormány elmélete és gyakorlata között?

Azt a többlépcsős rendszert, amit mindenki igazságosnak tartana, még senki nem találta el. Vagy az a baj, hogy belekerült egy bizonyos kategóriába, vagy az, hogy nem. Az Orbán-kormánynak a középosztály erõsítését célzó stratégiája szerintem jó. Volt ilyen az USA-ban is, Eisenhower idején: sugárzó arcú, 3-4 fõs család házzal, autóval. Ma az USA visszafele fejlõdõ ország. Mert szétverték az ipart. Egyetértek Orbánnak azzal a stratégiájával, hogy az ipart kell fejleszteni - egész Európának ezt kellene csinálnia. Ami most különösen kockázatos, hiszen csak akkor hozza meg a gyümölcsét, ha a világgazdaság szárnyal. De az most döcög. Én inkább azt kifogásolom, hogy a kormány nem támogatja eléggé a középosztályt. Nézzük csak meg a stratégiai megállapodásokat! A Coca-Cola nem kkv, és nem is magyar cég. De egymillió új munkahelyet is ígértek. Persze mindig minden párt többet ígér, mint amennyit teljesíteni tud. Az emberek pedig elvárják a csodát, de nem értik meg, hogy azt nem a kormányok csinálják, hanem a kis- és középvállalatok. A 20-30 fős vállalkozások izzadják ki az ország aranyát. Őket kéne jobban megbecsülni.

Beleszaladhat az egyház a kormány halálos ölelésébe?

Horn Gyula is kibékült az egyházzal, mert rájött, hogy az úgy okosabb. Ebben semmiféle elvi elkötelezettség nincsen. Vegyük csak azt a három tárcát, ami az Emberi Erõforrások Minisztériumánál - imádom a szót! - van. Oktatás, egészségügy, szociális ügyek - a kultúra most más tészta. Ebben a háromban egyszerûen nincs pénz, és az, hogy ezek együtt vannak, azt jelenti, ebbõl a nincsbõl kell megélniük. És ehhez találtak egy olyan partnert, aki ezt fele áron csinálja, ráadásul még lelkiismeretesen is. Könyörgöm, melyik az a kormány, amelyik inkább tönkremegy, de nem egyezkedik az egyházakkal? Ebben én nem egy nagy, egyház iránti elkötelezettséget látok, hanem okosságot. Nem szereti ez a kormány különösebben az egyházakat, ami nem is baj. Mi viszont így tudjuk jobban szolgálni a népet, a lakosságot, a polgárokat. Nem kell a pártokkal foglalkozni, nincs értelme, nincs jelentõsége. Engem például abszolút nem érdekel, ki nyeri a választásokat, mert négy évnél nem tart tovább. Gyerekeket kell nevelni, annak van értelme, mert amikor felnõnek, õk fogják meghatározni az ország sorsát.

Azt hogyan fordítja, hogy a pápát nálunk a korábban nem éppen egyházbarát körök is hype-olják?

Két lehetõség van: vagy megtérnek, mert rájönnek, hogy ez a hiteles, vagy retteneteset fognak csalódni, és akkor elkezdik majd magyarázni, hogy megint konzervatívba fordult a pápa. Pedig Ferenc nem fog fordulni, nem fog változni, ebben biztos vagyok. Ezeknek az embereknek le kell szokniuk errõl az "ahogy a világ változik körülöttünk"-megközelítésrõl, mondván, hogy õk a haladók. Mert sok minden, amit õk haladásnak neveznek, az egyszerûen egy kisebbség önmegvalósítása. Akik nem csak a toleranciát várják el, hanem hogy a világ kövesse õket. A másikat respektálni - egy dolog. De hogy mindenki tapsoljon is, az hol van elõírva?

Homoszexualitás, melegházasság - ezek mennyire fontos témák most az egyházban?

Ezt is csak a sajtó sugallja, miután a pápa egy repülõút során mondott egy mellékmondatot. Nem dolgunk megítélni õket, lelkipásztorként viszont feladatunk, hogy segítsük az elfogadást. De ezen a területen nem tudok elképzelni elõrelépést, a hagyományainkba ez sehogyan sem illeszthetõ bele.

A görögök anno elfogadták.

Igen, de még az érintett homoszexuális tudósoknak és filozófusoknak sem jutott eszébe belekeverni ebbe a családot, pláne, hogy családmodellt csináljanak belõle. Fõleg, hogy szinte mind házasságban éltek. Érdekes módon náluk a homoszexualitás fõleg pedofília volt, ami azt jelentette, hogy egy idõsebb férfi a szárnyai alá vette a fiatalt, és kulturált képzést adott neki cserébe azért, hogy érzelmileg közel álltak egymáshoz. De a házasság, ami a pogány vallásokban is a legfontosabb intézmény volt, tabunak számított. Most sem az a probléma, hogy legalizálják-e és milyen formában a homoszexualitást, hanem hogy tudatosan terelik ebbe bele a házasság és a család fogalmát. A család az alap, ahol az ember megtanul szeretni, felelõsséget vállalni. Megtanulja, hogy nemcsak magáért van, nem egy individuum, hanem egy közösségnek a része. Ezt semmivel sem lehet pótolni. Globális világban élünk, de a nyugat még mindig azt hiszi, hogy õ a mindenkori modell. Azt is furcsának tartom, amikor valaki a magánéletét, az intim dolgait próbálja ideológiaként ráerõszakolni a közösségre, a lakosságra. Ez európai arrogancia, pont olyan, mint amilyen anno a gyarmatosítókat fûtötte. Most intellektuális gyarmatosítás folyik, amivel én egyáltalán nem értek egyet, mindenki tartsa ezt meg a magánéletében, aztán Istennel majd elrendezi, az már nem az én dolgom.
Sok minden, amit õk haladásnak neveznek, az egyszerűen egy kisebbség önmegvalósítása. Akik nem csak a toleranciát várják el, hanem hogy a világ kövesse õket. A másikat respektálni - egy dolog. De hogy mindenki tapsoljon is, az hol van elõ írva?

Miben vár fordulatot?

A papi házasság kérdésében el tudok képzelni elmozdulásokat, azon egyszerû oknál fogva, hogy látjuk, görög testvéreiknél nagyon jól mûködik. Meg kell nézni, lelkipásztor-szempontból hasznos-e. Általában azt gondoljuk, hogy a házas ember jobban megérti a házasággal kapcsolatos problémákat. De ezen az alapon az orvos csak olyan betegségeket gyógyíthatna, melyeken maga is átesett. Nem ilyen egyszerû ez, de lesz változás.

Semmi nem hiányzik az elõzõ életébõl?

Amikor beléptem a rendbe, fölszámoltam az aacheni lakásomat, egy-két tárgyat tartottam meg, például egy Benczédi Sándor-szobrot. Mindenesetre hamar híre ment a környéken, hogy nálam nagyon jó tárgyak vannak. Valaki megkérdezte: hogy tudok megválni tõlük? De én csak a tárgyakat adtam el, a hozzájuk kapcsolódó történeteket nem.

Forrás: Hirling Bálint