Zsóka nevelő vagyok – így szólítanak. Immáron több mint két évtizede a Szent Ferenc Alapítvány munkatársaként dolgozom, 10 éve pedig kamaszokkal foglalkozom a csíksomlyói Szent István Otthonban.
Ez a legszebb világ, amit ajándékul kaphattam, hogy munkálkodhassak benne. 45 kamasz, 45 darab ego, 45 külön világ, amit hol meghódítani, hol szépíteni, hol pedig építeni kell.
Kihívások? Mindennap vannak, melyeket leginkább mi, azaz a felnőttek látunk kihívásoknak. Én mit látok? Azaz mit is láttatnak velem? Felnőtt cipőt próbálgató gyerekeket – élvén saját szavaikkal, kik a felnőtti létük küszöbén, tudatosan vagy nem, de aggódnak saját világaik felépítése végett, mert meg akarnak felelni a felnőtt társadalom elvárásainak, azaz meg akarnak nekünk felelni. De, hogy ezt egy kamasz beismerje? No nem! Itt kezdődnek a világok közötti állandó harcok. Minden generáció teremt magának egy eszményt, ami szerint életét felépíti, mert minden generáció jobban tudja, hogyan kell azt megteremteni és jobban csinálni, mint az előző. Emlékezzünk csak vissza az ilyesfajta megjegyzésekre: „bezzeg a mi időnkben!”
„Mi, felnőttek tudni véljük, mi a jó a gyermekünknek”
„Van egy tapasztalat, van egy aggódás, féltés, ennyivel vagyunk csak többek a kamasznál.”
A másik nagy kihívás maga a szeretet, amit feléjük nyújtunk. Milyen szeretet? Úgy szeretjük őket, ahogy önmagunkat. Én, ha szeretem a csokitortát és neki csokitortát adok, az azt jelenti, hogy szeretem őt? Nem, mert lehet, hogy ő nem a csokitortát, hanem a gyümölcs- vagy túrótortát szereti. A „szeresd felebarátodat, mint önmagadat” parancsolatból kiindulva ezt mindenre kivetítjük, a környezetünkre is. Mi, felnőttek tudni véljük, mi a jó a gyermekünknek, kamaszunknak, na meg a szomszédnak is... Nos, itt kell leállni, mert nem tudjuk! Van egy tapasztalat, van egy aggódás, féltés, ennyivel vagyunk csak többek a kamasznál, aki minden józan ész és érvünk ellenére minden szabályt fölülír. Természetes, hogy ezt teszi, hiszen a szabályokat mi írtuk. Most nézzünk magunkba, hányszor próbáltuk az út szélén éktelenkedő 90-es sebességjelző táblát 110-re fölstromfolni, hogy talán ezt is megússzuk?
„Leülünk játszani, általában kártyajátékot”
A kamasz a saját szabályai szerint szeretne élni, és ez nagyon jó! De mivel nem vagyok híve a liberális gyereknevelésnek, ezért a következőt alkalmazom, mikor kiélesedik a világok közötti háború. Leülünk játszani, általában kártyajátékot, mert valahogy ez kézenfekvőbb, de lehet ez bármilyen játék, aminek a szabályait mindkét fél ismeri. A tét, hogy nyerni kell, de én a szabályokat nagyon igyekszem kijátszani. A szerencsés eset az, ha én nyerek. Persze ezek után meg is kapom, hogy: „igen mert csaltál, igen, mert próbáltad kijátszani a szabályokat” stb. Akkor jön egy kis „hegyi beszéd” az együttélés szabályairól, amely természetesen Oscar-díjra méltó mimikára van ítélve. De én nyugodtan tovább érvelek, addig, amíg kezdjük közösen felállítani a szabályokat. Egyet ő, egyet én, miközben kártyázunk, én pedig ezennel betartom a szabályokat, nem elvonva a figyelmét. A játék végére van már egy szabályrendszer a mindennapok túlélésére, amit nagy pátoszos hangulatban mindketten aláírunk. Na most hadd mondjam el a jó hírt: nem garancia, hogy ezek után tökéletes lesz az életünk. De van egy tér, ahol én, mint felnőtt és ő, mint kamasz semleges területre kerülünk, és ez adja meg a biztonság kegyes érzését, ahol minden percben, mint a főnixmadár újra meg újra a hamuból föltámadunk. Miért? Mert a kamasznak is biztonság, érvényesülés, lehetőség és szeretet kell! Így a két világ nem kompromisszumot köt, hanem szimbiózisba kerül.
Zsóka nevelő vagyok – így szólítanak. Immáron több mint két évtizede a Szent Ferenc Alapítvány munkatársaként dolgozom, 10 éve pedig kamaszokkal foglalkozom a csíksomlyói Szent István Otthonban.