Az elmúlt vasárnap, amikor a bölcsek látogatására emlékeztünk, még a kicsi Jézusról olvastunk. Egy hét alatt mintegy harminc évet „ugrunk” előre Jézus idejében. Ma már a felnőtt Jézust figyeljük, ahogyan küldetésére készül. Stílszerűen ezzel a vasárnappal zárjuk le a karácsonyi ünnepkört, és elkezdjük az évközi időt.

1. Az Úr Szolgája (Iz 42, 1–4. 6–7)

A szenvedő szolgáról szóló jövendölést kezdettől fogva Krisztusra vonatkoztatta egyházunk.

2. Péter beszéde (ApCsel 10, 34–38)

Péter apostol nagyhatású missziós beszéde Kornéliusz százados házában a pogányoknak hirdetett egyetemes üdvösség hirdetésének klasszikus példája.

3. És amikor imádkozott, megnyílt az ég, és mint egy galamb…

(Lk 3, 15–16. 21–22)

Az elmúlt vasárnap, amikor a bölcsek látogatására emlékeztünk, még a kicsi Jézusról olvastunk. Egy hét alatt mintegy harminc évet „ugrunk” előre Jézus idejében. Ma már a felnőtt Jézust figyeljük, ahogyan küldetésére készül. Stílszerűen ezzel a vasárnappal zárjuk le a karácsonyi ünnepkört, és elkezdjük az évközi időt.

Akárcsak vízkereszt, Urunk megkeresztelkedésének ünnepe is teo­fá­nia: feltárulkozás, megjelenés. Amikor Isten megnyilvánul, betör a világba. A szentháromságos egy Isten kijelenti magát a Jordánnál. Jézus megkapja küldetését az Atyától a Szentlélekben, aki mint egy galamb, rászáll.

A mai olvasmányok mind örömről számolnak be. Isten halált legyőző ereje, szeretetének hatalma végre megnyilatkozik. Az Atya küldi Jézust, Lelkével elárasztja, szeretett Fiának nevezi, mert kedvét találja benne. Felvillan a Szentháromság isteni titka, bemutatkozik a világ előtt Isten fölsége és alázata.

Nekünk itt a Kárpát-medencében – ahol lépten-nyomon gyógy- és borvízforrásra bukkanunk, ahol nem kell megerőltetnünk magunkat, hogy eljussunk a legközelebbi gyógyfürdőig – fogalmunk sincs, mit jelent a keleti ember számára az az élmény, amikor több száz kilométeres tevegelés után, a homoktenger sivatagának fojtó melegében megmártózhat egy oázis tavában, vagy éppen a Jordán folyóban merülhet alá. Szent Lukács olvasói tudták, hogy a bűnbánati keresztség, a vízbe való lemerülés nemcsak tisztít, hanem gyógyít is.

Urunk Jézus magára veszi emberi természetünket, hogy ezzel a lemerüléssel meghaljunk a bűnnek, új életre szülessünk. Bár neki nincs bűne, magára veszi a halált, alámerül a Jordán vizébe, osztozik a bűnös ember sorsában, de egyszersmind megtisztítja, megváltja, újjáteremti. Az embert is, a vizet is. A víz gyógyító hatása, szentté tevő ereje mostantól a jézusi keresztségben is megmutatkozik, s egyúttal kiárad az Isten lelke, kegyelme. A galamb alakja – amely a teremtéskor a vizek felett lebegett, a vízözön után Noé bárkájába friss olajágat hozott, és az egyetlen áldozati madár – mint a remény és a béke szimbóluma, a láthatatlan Isten Lelkét érzékelteti.

Koronatanúnak pedig, akárcsak a keresztszülők s később a bérmaszülők, ott az Atya, aki küldetésre indítja, felkeni Fiát. Mennyei szózatával felhatalmazza, jóváhagyja, közhírré teszi: „te vagy az én szeretett fiam, akiben kedvem telik”! Az evangélista szerint Péter apostol pünkösdkor ugyanezzel a ténnyel kezdi ünnepi beszédét: „Ti tudjátok… miként kente fel Isten a názáreti Jézust Szentlélekkel és hatalommal”.

(Ap Csel 10, 37–38)

Ha rajtam múlna, születésnapként a kegyelmi újjászületés, a keresztség napját ünnepeltetném minden hívő testvéremmel. Ezt szoktam szorgalmazni a keresztelési oktatáson is. Hiszen Isten az élet forrása. Talán nem tudatosult még eléggé, mit jelent Krisztusban újjászületettnek lenni. Tudatunkat, érzésvilágunkat, zsigereinket is át kellene járnia ennek a csodának, ami akkor történt velünk. Az egyház imájára megnyílt az ég, és mindegyikünk fölött elhangzott: Te a fiam vagy, szeretett gyermekem, kedvellek, akarom, hogy élj és boldog légy! Ahogyan házszenteléskor is szenteltvizet használunk, az áldó imádság következtében megnyílik az ég, és Isten mintegy „saját hatáskörébe vonja” a hívő házát és családját.

Ma úgy mondanánk: lájkollak. Tetszik, ahogy gondolkodsz, azonos az ízlésünk, a világlátásunk. Isten számára mindenki vonzó, megnyerő. Ő kinyilvánította tetszését azzal, hogy életet adott, meghívott a vele való közösségre, és áldásával szüntelenül elhalmoz minket. Komolyan vesszük ezt az isteni „lájkolást”? Visszajelzünk neki? Mit teszünk azért, hogy kimutassuk, mi tényleg tetszésére akarunk lenni? Küldetésnek tekintjük azt az élethivatást, amelyre az Úr rendelt?

Keresztelésünk és bérmálásunk, az állandó imakapcsolat erre az isteni felkenésre emlékeztet. Ezért a mi tanúságtételünk sem magánügy, sem valamiféle viszonylagos, szubjektív lehetőség, hanem életre szóló feladat!

www.katolikus.ma