Rendszeresen érkeznek látogatók Csaba testvér szászvárosi gyermekotthonába, mely 1999-ben nyitotta meg kapuit. Szent Miklós ünnepéhez kapcsolódva két mikrobusszal érkeztek önkéntesek, köztük a szentendrei Ferences Gimnázium diákjai.

„Nem, nem! Nem engedünk el!” – Anna nevelő és Kádár Sándor plébános vezetésével láncba állva zárják el az utat az önkéntesek elől a szászvárosi Szent Erzsébet Otthon gyerekei, amikor búcsúzik tőlük a látogatók csapata. 2002 óta évente három-hat alkalommal járnak az önkéntesek Szászvárosba. Ezúttal a Mikulás követeiként érkeztek, két mikrobusszal. Az egyik Tompos Krisztinának, a kezdeményezés ötletgazdájának és életben tartójának hívására telt meg, a másikkal pedig Fejes István OFM és diákjai érkeztek a szentendrei Ferences Gimnáziumból.

Krisztináék pénteken, munka után vágtak neki az 550 kilométeres útnak. Éjjel egykor érkeztek Szászvárosba százharminc, gazdagon megtöltött mikuláscsomaggal és a sok adománnyal. 1999-ben nyitott itt otthont Böjte Csaba az egykori ferences kolostor épületében. A templomhoz L alakban kapcsolódó rendházban vannak a lakások: a földszinten egy, az emeleten két „család” lakik egységenként két-három szobában. Mindenütt rend és tisztaság, a sokgyerekes otthonok hangulata.

A telek másik végében álló iskolaépületet 2006-ban kapták vissza a ferencesek. Felújították, és 2014-ben óvodát és napközit nyitottak benne. A két épület közötti nagy szabad terület egyik végén modern focipálya és játszótér, középen park, a kolostor mellett az egyik oldalon kert, a másikon játszóhely. Minden szépen gondozott. Ez a rendezettség a házvezetők és a nevelők munkáját dicséri. Mindent maguk csinálnak, nincs külön személyzet.

Az önkéntesek legfontosabb célja a kapcsolattartás. A kezdeményezés a Jó Pásztor közösségben született. Egy üzletember felajánlást tett, de az volt a kérése, hogy találjanak az adományozásnak olyan keretet, ami több mint az anyagi segítség eljuttatása a rászorulókhoz. Így jött létre a kapcsolatnak ez a ma is élő formája. Önkéntesek utaznak egy hétvégére a Szent Erzsébet Otthonba, hogy különböző programokon vegyenek részt a gyerekekkel és nevelőikkel – meséli István testvér. Évente kétszer buszt bérelnek, és kirándulnak, farsangolnak, mikulásoznak, kézműveskednek, főznek. Nappal a gyerekekkel közös programokat szerveznek, esténként pedig a felnőttek tölthetik együtt az időt játékkal, kvízzel, beszélgetéssel. Az önkéntesek és az otthonban élők kapcsolata lassanként barátsággá alakult. Hiszen már tizenhét éve tanúi egymás életének, s eközben házasságok köttettek, gyerekek születtek. Mivel folyamatosan kapcsolatban állnak egymással, így adományként is mindig olyasmit tudnak hozni, amire leginkább szükség van az otthonban. Most a legfontosabb az ajándék, az édesség. Magánszemélyek és cégek felajánlásával gyűlt össze, amit hoztak. Sokan gyűjtődobozokat helyeztek ki a munkahelyükön, így került a mikuláscsomagokba az IBM és a Libri dolgozóinak köszönhetően Kinder-tojás és más édesség.

Ezúttal sok tárgyi adományt hoztak, a kirándulások alkalmával pedig pénzre van szükség a buszok bérléséhez. „Eddig mindig összejött a pénz, emberből viszont többször volt hiány. A mai rohanó világban talán ezt a legdrágábbat, az időt adjuk a legnehezebben” – mondja István testvér. Az önkéntesek és az otthon között tizenhét éve tart a barátság. Ez idő alatt voltak hullámvölgyek is, amikor Krisztina úgy érezte, feladja. Öt évvel ezelőtt, amikor nagyon hiányzott a segítő kéz, felmerült az ötlet, hogy gimnazisták is bekapcsolódhatnának a programba. István testvér most is hozott magával diákokat a kilencedikes osztályából, öt fiút és három lányt. Nyolc diák vehet részt a programban, és rendszerint hamar betelik a létszám. Vonzó lehetőség ez egyebek mellett azért is, mert közösségi szolgálatként is elismertethető a részvétel. István testvér azonban figyel arra, hogy ez a hétvége több legyen a diákok számára, mint kipipálható kötelező feladat. Ezért bevontja őket a programokba. „Örülök, hogy ideszánják az idejüket” – mondja, és Krisztinával együtt azt remélik, lesz köztük olyan, aki visszajár majd, folytatja a szolgálatot. „Fontos, hogy a fiatalok látják, milyen azok élete, akik nem kapnak annyi szeretetet, figyelmet és gondoskodást, mint ők, és talán e tapasztalat hatására másként gondolkodnak a családról is.”

A nap első része munkálkodással telik, adventi koszorúk készülnek. Közel hatvanan vagyunk az ebédlőben, mindenki dolgozik, két gyerekre egy segítő jut. Egymás után kapják meg a kellékeket, Krisztina pedig lépésről lépésre magyarázza el az egyes műveleteket.  A kis kézművesek türelmesek, örülnek a színes díszeknek, megköszönik, amit kapnak, de azt is elfogadják, ha valamiből esetleg nem jut mindenkinek. „Ügyesek és nagyon kreatívak” – mondja Dönci, az egyik ferences diák. Egy óra alatt elkészülnek a koszorúk, a gyerekek csillogó szemmel, boldogan  mutatják fel művüket. Aztán Krisztina vezényletével felállnak, és – a konyhás néni pihenőjére való tekintettel – csendben a templomba viszik és az oltárra helyezik a koszorúkat, hogy másnap a szentmisében megáldhassa őket Sándor atya. A tabernákulum mellett mintegy harminc koszorú sorakozik. Mindannyian kört formálunk, elcsendesedünk, együtt imádkozunk.

Lassan beesteledik, és egyre többen kérdezik, mikor jön a Mikulás. Pihenésképpen közös filmnézéssel folytatódik a program, de közben néhányan kiszöknek a teremből. Az új épületbe ugyanis az óvodásokat és a napköziseket várják az ajándékozásra. A termek varázslatosak: fehér papírból kivágott hópelyhek, csillagok az ablakokon, a galérián. Stefancu Hajnalkától megtudom, hogy mindent díszt maguk készítettek, szikével vágtak ki minden egyes darabot.

A gyerekek nagy körben ülnek, énekelve várakoznak, amikor egyszer csak valaki kopogtat az ajtón. A Mikulás érkezik krampuszok és rénszarvas kíséretében. Név szerint szólítják a gyerekeket, akik mindannyian énekkel, verssel készültek, most azonban a megilletődöttségtől elakad a szavuk. A kisebbek akadozó magyarsággal válaszolnak a kérdésekre. A többségük roma származású, a magyart itt kezdték tanulni.

Mindennap reggelire érkeznek, és vacsora után viszik őket haza. A napközisek a magyar tagozat alsósai. Ők is itt étkeznek, estig itt tanulnak, játszanak. Az óvónők elmondása szerint a többség megtanulja a nyelvet annyira, hogy a felső tagozatot magyar osztályban tudja folytatni, de azt már Déván.

A dévai Szent Ferenc Alapítvány által nyújtott gondoskodásnak több lépcsőfoka van, mert – tudjuk meg Böjte Csabától – mindig csak annyira avatkoznak be a család életébe, amennyire feltétlenül szükséges. Az elsődleges cél, hogy rehabilitálják a családot. Elsőként otthoni környezetben nyújtanak segítséget. Ha ez nem elég, akkor napközi otthonban fogadják a gyereket, biztosítva számára az étkezést, a segítséget a tanuláshoz, esélyt teremtve ezáltal arra, hogy a kicsi a nehéz körülmények ellenére is a családjában maradhasson. Csak azok a gyerekek kerülnek az otthonba, akiket már nincs hova hazaengedni.

Az utóbbi években a gyermekvédelmi törvények komoly változást hoztak az intézmények életébe. A legfontosabb, hogy csak olyan gyermeket nevelhetnek, akit a gyermekvédelem helyezett náluk bentlakásba. Szászvárosban például mintegy a felével csökkent a bentlakók száma. Az állam célja ugyanis, hogy 2021-re felszámolja a klasszikus gyerekotthonokat, és a gyerekeket örökbefogadó családoknál vagy hivatásos nevelőszülőknél helyezzék el. Ezért túlzott bürokráciával nehezítik az alapítványi otthonok életét, ami nem a gyerekek javát szolgálja, hiszen megterheli a működést – állapítja meg Menyhárt Ernő, a szászvárosi otthon vezetője. Majd hozzáteszi: „Egy évre tervezünk, azt vállaljuk, hogy egy éven át szorosan fogjuk egymás kezét. Vannak időszakok, amikor legszívesebben feladnánk, mert megnyomorgat bennünket a bürokrácia. De ha az ember elkezd valami jót, lesznek, akik mellé állnak. Eddig még nem volt olyan, hogy valamit ne tudtunk volna megoldani.”

Ezt igazolja az otthon és az önkéntesek tizenhét éve tartó közös története és Böjte Csaba vallomása is. Csaba testvér a saját példájáról mesél, arról, amikor a húszas éveiben a somlyói árvaházból moziba vitt gyerekeket. „Akkora tiszta, egészséges örömet soha addig nem tapasztaltam. Ez megerősített abban, hogy pap legyek. Jézus mindannyiunkat önkénteskedni küld. Megtapasztalni, milyen jó jónak lenni, irgalmasságot gyakorolni. Emberformáló élmény ez. Tetteink, szavaink visszahatnak ránk. Holnap azzá válok, amit ma teszek. Ha jót teszek, jobbá válok, ha szent dolgokkal foglalkozom, megszentelődöm.”

Ennek vagyunk ma a tanúi. Vasárnap reggel Krisztina, Andrea, Ina, Nella és Andi csokiból, mogyoróból szívet formál a szőnyegen. „A nevelőnek készült” – magyarázzák, úgy érzik ugyanis, hogy a Mikulás az ő csomagjáról megfeledkezett. Boldogok, mert ajándékot kaptak, és ők is adni szeretnének. Az öt lány Fazakas Rozália neveltje, aki 2006 januárjában jött ide egy hétre körülnézni, de még azóta sem ért a végére a nézelődésnek. Itt tartja őt a vágy, hogy megadja ezeknek a gyerekeknek, amit a családi otthon adhat.

A ferences diákok Csaba testvérhez hasonló élményt éltek meg, amikor megismerték a gyerekeket. Láthatták az örömüket, azt, hogy mindent megköszönnek, és mindig mosolyognak. Soma, Lili, Fanni és Eszter ezt a tapasztalatot viszik haza emlékül. „Lelki feltöltődés volt számomra ez a hétvége. Jó volt átélni a ragaszkodásukat, a kedvességüket, a nyitottságukat és az igyekezetüket, látni pozitív hozzáállásukat" – mondja az egyikük.

Szászvárosban két napon át tartó ünnepet élhettünk át. Megtaláltuk azt az örömet, ami melegséggel tölti el a szívünket, és a hazatérésünk után is velünk marad. Visszajövünk! – búcsúznak a sorfalat álló gyerekektől az önkéntesek.

Fotók: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2019. december 22–29-i ünnepi számában jelent meg.