Sokan megkaptuk azt a levelet, melyben július 10-ére a Bazilikába hívták mindazokat, akik Csaba testvérrel együtt szerettek volna elmélkedni, akiknek fontos az, amiért ők dolgoznak. Bizony sokan voltunk, vagyunk.

S hogy mindehhez hogyan kapcsolódik a Csillaghíd? Kovács Ági a parajdi gyermekotthon vezetője felhívott, hogy érkeznek a hétvégére. Nagy örömmel készültünk, hogy végre mi lehessünk a házigazdák, mi vendégelhessük meg őket, a maroknyi székelyt, ahogy ők mondták. Húszan érkeztek. Igen, valóban maroknyi, de nekünk most a legfontosabb, s felér bármely nagy tömeggel.

Péntek hajnalban érkeztek Csobánkára, ahol az Élet Háza adott nekik szállást. Programjukat még ők sem ismerték, így mi sem tudtunk készülni rá. Munkába készülődtem, fél hét lehetett. Megcsörrent a telefonom. Ők azok! Kiderült, hogy szabad programjuk van péntekre, s indulnak Budapestre, remélve, hogy találkozhatunk is.

Hogy is lehetne másként! 14 gyermek, akik teljes gyermeki érdeklődésükkel nekivágtak az útnak, kíváncsian és szomjúhozva az élményekre. Igazi Csillaghídnak való feladat! Gyors telefonok, autók szervezése, belépők foglalása Interneten, sok jó ember hirtelen segítsége, s lám, mire fél kilencre megérkeztek rögtönzött reggeli várta őket. Mire minden elfogyott, indulhattunk a játszóházba, ahol a gyermekek rögtön elfeledték az út fáradalmait.

A játék után már várt ránk az ebéd Bözse mama konyhája jóvoltából. Délután séta a Kopaszi gáton, vízi csata a Dunában, fagyizás, majd a sebtében toborzott konvoj indult vissza Csobánkára; vacsoraidő közeledett. A budai alsó rakparton végigautózva megszámoltuk a hidakat, bámultuk az Ország Házát, megbeszéltük hogyan marad fent a vízen a nagy hajó…

A csobánkai ház udvarán már vártak ránk Vörös Erikáék, akik Szentendréről támogatják már évek óta a Szent Borbála ház (Parajd) gyermekeit. Csomagtartójuk tele volt, így hirtelen terülj-terülj asztalkává vált a hosszú étkezőasztal.

S a fáradt vándorokat úgy hagytuk ott éjszakára, hogy biztosak lehettünk abban, hogy az utazás garantálta gyors elalváshoz, színes álmokat adtunk… Szombat az ünnepség napja, mise a Szent István Bazilikában, melyet Csaba testvér szervezett és celebrál, hogy köszönetet mondjon a kettős állampolgárságról szóló törvény elfogadásáért.

Na de az még odébb van, hiszen délután hattól lesz, s addig még a kis csapatnak további élményeket tartogatunk. A délelőtt a pihenésé, aztán Csobánkára hajtunk, ahol már a kertben vár ránk a székely ruhába öltözött csoport. Micsoda látvány! Elszorul a szívünk. Szilárd közben intézi az ebédet, rögtönzött menüt készít a gyerekeknek, s felnőtt kísérőiknek.

A konvoj Budapest felé veszi az utat, s egyenesen Böbe mama konyhájába megyünk, ahol jóízűen eszik mindenki. Kell is az energia, mert időközben kiderült, hogy énekelnek a

Bazilikában, s négyre már ott kell lenni a próbán. Gondolja csak el mindenki. A hőmérő higanyszála igencsak felkúszott, rövidnadrágban és pólóban is viselhetetlen a meleg, hát még több rétegű népviseletben! Mindezt gyerekek viselik, akik négytől hatig a próbán állna, s azt követően még további két órát az ünnepségen.

Szóval… az ebéddel épp csak végzünk, s már indulhatunk a Bazilikába, betervezve a pesti útlezárásokat és parkolóhely keresést. (Jól is tettük.) S mire észrevesszük magunkat, már hat óra lett, kezdődik a mise. Most vagyok bajba. Hogyan lehetne leírni, ami ott történt? Hogyan lehetne szavakba önteni azt, ami érzelmekről szól, ami a szépségről szól? Nem kísérelem meg. Legyen csak elég annyi, hogy szem nem maradt szárazon, közömbös arc sehol… Csaba testvér most is olyan, amilyennek szeretjük: természetes, tiszta, őszinte. Szavaiban nincs akaratosság, csak szelíd kérlelés: lássuk meg és tegyük a jót. Egyszerűen Csaba testvér. A székely és csángó kórus a Role zenekarral támogatva felemelő hangulatot teremt. Azt hiszem, aki látni akarja, látja a lényeget, a lét lényegét, a magyarság lényegét. Zárul a mise, felzendül a magyar Himnusz. Hangosan, méltósággal zengi be a teret. Aztán meghatott, kissé bizonytalan csend. S egyszer csak valaki belekezd a székely Himnuszba. Megkönnyebbülve zendül fel sok-sok torok. Mindenki érezte, hogy jönnie kell, s hál’ Istennek Ernő bácsi megtette mindenki helyett, elkezdte a strófát. Elcsendesül a tömeg.

Micsoda csend!

Lassan elindulnak kifelé az emberek, az ismerősök azonban még megtalálják egymást és összeölelkeznek… Mi összetrombitáljuk a csapatot – nem könnyű, de végül sikerül -, s a konvoj Csobánkára hajt. Ott már készen áll a Ház a vendégek fogadására. Mi hazamegyünk, s a fáradtság ellenére tengernyi energiával hajtjuk álomra fejünket.

Vasárnap délelőttje pihenéssel telik, ebédet az Élet Háza ad a székelyföldi vendégeknek. Már két órával is elmúlt dél, mire elindulunk Budapestre. A hőség ellenére sem kérdés, hogy a budai várat látni kell, s onnan ránézni az Ország Házára. Hamar elszalad az idő, loholás a népligetbe, ahol már indulásra készen áll a busz, ami hazaviszi barátainkat. A búcsúzást meg sem kísérelem leírni. Hiányozni fognak… már most is hiányoznak.

Igazán szép hétvége volt.

Budapest, 2010-07-12

Csillaghíd