A legnagyobb nagycsaládos a házasság értékéről és a párkapcsolati karambolok" megelőzéséről

Kérdéseinkre Böjte Csaba, több mint 1500 gyermek nevelőapja válaszol

Manapság sokan megkérdőjelezik a házasság intézményét, Csaba testvér, aki sok árva gyerek életén látja a szerető, gondoskodó, életerős család hiányának sebeit, rendületlenül hirdeti: a család az egyik legszebb és legfontosabb hivatás. Mi, házasok, tapasztaljuk ezt, de olyan jól esik a megerősítés.

 
A házasság egy nyilvános szerelmi vallomás. Amit a fiatalok itt-ott, a kertek alatt egymás fülébe sugdostak, az esküvőn Isten és ország-világ előtt kimondják: „A jelenlevő XY-t szeretem, szeretetből veszem el/megyek hozzá feleségül." Megvallják, hogy egymást el nem hagyják semmiféle bajban, míg a halál el nem választja őket. A házasság mély bizalomról tesz tanúságot, és védettséget ad a házastárs és a gyermekek számára.
Minden, ami körülöttünk van ajándék: a fák, a naplemente, a betevő falat... Szebb ajándékot nem kaphat egy fiú, mint a menyasszonyát… Szebb ajándékot nem kaphat a lány, mint a vőlegényét. Ezt nem lehet felülmúlni (szerelmük gyümölcse, a gyermek, még ilyen óriási ajándék). Fontos, hogy ez fordítva is érvényes legyen: mindketten akarjanak ajándékok lenni: simogatás, áldás, jó szó, buzdítás házastársuk számára.
Régen az emberek a sáros, fekete földben meglátták az életet, és kemény munkával kihozták belőle a fehér, ropogós kenyeret.. A kapirgáló kis tyúkban látták az ebédet. A mai világban elmegyünk az üzletbe és kész terméket veszünk. Jó lenne a pattanásos legényben meglátni az édesapát, és a szeplős kislányból szeretetettel, jósággal ki kellene szeretni az álmok asszonyát.
A házasság egyfajta együttszületés. A szeretet melegétől a kis bimbó kibomlik, kinyílik. Ez az állandó, dinamikus fejlődés a házasságkötéssel nem ér véget. Ezért nem néhány évig tart a házasság, hanem halálig, mert egymás formálása, egymás csiszolása soha nem ér véget.
Egy anya nem csak egy gyermeket, hanem egy édesapát is „szül" a világra. Néhány évtized múlva a felnőtt gyermekünk nem csak egy unokának ad életet, hanem egy nagymamának, nagytatának is. Az ember nem egy betonba öntött entitás, hanem egy állandó, kibontakozó, növekvő, többé váló, gazdagodó, felszabaduló csoda.
Az életnek ez az értelme és célja, hogy egymásból kihozzuk a legtöbbet, a legjobbat, ahogy a földből a napfény és az eső kiszereti a kalászt, a rózsát... Mindannyian mikor megszületünk, kis magok vagyunk, de a jóságból és szeretetből meg tud születni bennem is, és benned is a csoda, a végtelen felé nyitott ember, aki kézenfogja társát és elindul a Szeretet felé.
Sokan azt gondolják, hogy az ember olyan, mint amilyennek a jelen a pillanatban látják, nincs tovább, kész, vége. Ezzel szemben, ha az ember elkezdi feszegetni a saját határait, rádöbben arra, hogy hihetetlen távlatok nyílnak meg előtte. Szellemi világunk folyamatosan kitágulhat, új titkokat sejthetünk meg, amelyek beragyogják az életünket. Az ember életének pont ez a szépsége, hogy megtapasztalja azt, hogy távlatok vannak előtte.
Nem régen eskettem egy fiatal párt és néztem az édesapát, aki fogta a csodaszép menyasszony kezét, és vezette az oltárhoz, ahogy atyai büszkeséggel, gyöngéd féltéssel odaadta a lánya kezét a vőlegénynek. Aki ehhez hasonló érzéseket nem tapasztal meg, az nagyon sokat veszít. Ha nem mindegy, hogy milyen bort iszok, igényes vagyok arra, hogy értékes, finom ízeket vegyek magamhoz, miért ne lennék igényes az emberi kapcsolataimban, a társammal, a környezetemmel való együttlétben. Miért ne tudnám, akarnám nap mint nap felülmúlni az előzőt, és az finomabbnál finomabb emberi kapcsolatok felé törekedni.
 Ha a család egy igazi boldogságforrás, miért van az, hogy kevesen adják rá a fejüket vagy ha mégis megtették, sokan kiszállnak?
 Az áldozatvállalás, az elköteleződés, a kitartás, a hűség nem divatos manapság, pedig az igazi boldogságot csak az tudja megtapasztalni, aki így szeret, akit így szeretnek. Én bízom abban, hogy az emberek előbb-utóbb rádöbbennek, hogy a tiszta örömök tudják őket kielégíteni, amelyek után nem kell a szemüket lesütni, amelyek nem okoznak csömört, amelyek szép, értelmes, emberhez méltó életet eredményeznek. Így igaz akkor is, ha ezekért a tiszta örömökért meg kell dolgozni. Amikor mászom fel a hegytetőre, csorog a víz a hátamon, kilihegősödöm, de amikor feljutok a csúcsra, és körbenézek, boldog vagyok, hogy vállalkoztam erre a szép, de nehéz kirándulásra.
A családi életben a hegycsúcsra együtt kell feljutnunk. Mivel könnyíthetjük meg egymásnak a közös cél felé haladást?
 Az élet újabb és újabb ajándékokat akar adni nekünk, másokat, mint amiket tegnap adott. Assisi Szent Ferenc olyan szépen mondja, hogy „ami korábban édesnek tűnt, keserűvé vált a számban, s ami keserű volt, megédesedett". Újból és újból becsukódik mögöttünk egy ajtó, de előttünk mindig kinyílik egy másik. Nagy baj, ha valaki hátrafordul, nyűgösen rángatja a bezáródott ajtó kilincsét és nem lép tovább. A házasság minden nap új örömet, boldogságot, fényt hozhat nekünk, ezek felé nekünk nyitottaknak kell lennünk.
A legtöbb súrlódás, feszültség abból származik, hogy nem tudjuk felfedezni az örömöket, amelyeket az elkövetkező életkorszak adhat, hanem a korábbiakhoz görcsösen ragaszkodunk: megvan annak is az ideje, amikor a férj a szép, csinos feleség mellett szórakozik, és jókedvvel együtt van vele. Majd jönnek a gyermekvárás és -nevelés örömei, amikor szerelmük gyümölcseit érlelik. Majd eljön az idő, hogy a felnőtt ifjút a jövendőbelinek adják. A lassan elmackósodó, gyengülő párunk mellett is csodálatos lehet az élet.
Egy házasságban kell tudni, kell látni azt, hogy a másik milyen ajándékot képes adni, mit ad szívesen: egészen másfajta ajándékot ad egy 16, egy 25 éves, mint egy 45, 65 éves ember. Életünk minden percében van ajándékunk, amit adni tudunk környezetünknek. Tény, hogy ma már nem olyan örömmel vezetem fel a fiatalokat a Retyezátba, a hegyek csúcsára –, másfajta csúcsokra szeretném fölvinni a körülöttem élő embereket. Biztos, hogy változtam, alakultam, de nem hiszem, hogy szegényebb lettem. Ugyanúgy hiszem, hogy minden ember életében így van ez.
Másik feszültségforrás, ha olyasmit kérek valakitől, ami neki nincsen, amit nem képes adni. A kis herceg olyan szépen mondja, hogy reggel azt kell mondani a Napocskának, hogy fel kell kelnie. Ha azt mondaná neki, hogy feküdjön le, akkor nem tudná megtenni ezt. Az nem a Nap hibája lenne, hanem ő parancsolt valami olyat, amit nehéz vagy lehetetlen megvalósítani.
Folyamatosan tudatosítanunk kell magunkban, hogy egy marék porból vagyunk. Esendő létünkből fakadó gyengeségünket magunknak is, egymásnak is meg kell tudnunk bocsátani. Nem várhatok el magamtól, de környezetemtől sem olyasmit, ami isteni attribútum: mindig, mindent szépen, szentül és tökéletesen végezni. Ha valakit igazán szeret az ember, az ő gyengeségei, gyarlóságai meg tudnak szépülni.
Volt egy ismerősöm, aki mindig azt mondta, hogy ő a szeplős, pisze lányokat nem szereti. Eltelt pár év, és kérte, hogy eskessem meg. Látom ám, hogy olyan kis szeplős, pisze, vigyorgó lányt vezet hozzám, hogy csuda. Kérdem tőle: „Hogy állunk a szeplőkkel?!" Mondja: „Óh, Atya, ez egészen más, nézze meg, neki milyen jól áll!" Ez valóban így van. Ha valakit igazán, őszintén szeretek, látom ugyan a hibáit, de neki mégis jól áll: olyan zsummogós öregúr már, de én akkor is szeretem… Ez a hozzáállás sok nehézségen keresztülvezet, segít.
Másik nézőpont: vajon mi van énbennem? Tudom azt, hogy borkóstolónak egyáltalán nem válnék be, születésem óta nem erőst érzem a szagokat és az ízeket. Ha engem nagyon erőltetnének, hogy borkóstoló legyek, bizony csapnivaló lennék. Egy idő múlva hatalmas frusztrációim lennének, és még abban is leblokkolnék, amiben jó vagyok. Talán még fájdalmat is okoznék a többieknek: azt kezdeném keresni, mivel én nem vagyok jó, hogy más hol téved, hibázik. Tudomásul kell vennem, hogy nekem nincs ilyen talentumom, viszont vannak dolgok, amelyekhez talán én is értek, arra összpontosítsak, azt próbáljam meg kibontakoztatni magamban.
Ugyanígy a feleség a férjétől hadd ne várjon már el mindenfélét – és fordítva se. Tudatosítsam magamban, hogy a társam nem egy félisten, hanem egy marék por, vannak jó tulajdonságai, és vannak fogyatékosságai is. Ha egy biztosítékot nem tud kicserélni, akkor logikus, hogy nem ezt várom el tőle.
Merjünk mi magunk is igaz ajándékká válni, és merjük minden napnak ajándékát megtalálni.
 Mászunk fel a magas hegyre, és előfordul hogy elfogy az erőnk, sőt akár lefelé zuhanunk. Hogyan tudjuk közös utunkat tovább folytatni?
Sajnos történnek „balesetek" a családi életben, pedig senki nem azért kötött házasságot, hogy összetörje magát.
Minden városban van autójavító-műhely, gumiszervíz, karosszéria-lakatos. Logikus, hogy a sérült autót az emberek megpróbálják rendbe hozni. Az a nagy probléma, hogy kevés figyelmet fordítunk arra, hogy a sebzett, sérült embert, a betegeskedő házasságunkat segítsük talpra állni. Ha eldobjuk magunktól a krízisben levő házasságunkat, gyermekünket, barátunkat, az pont olyan, mintha az útszélen hagyjuk a drága pénzen megvásárolt autónkat, mert kipukkadt a kereke. Az autót persze senki nem hagyja ott, kicseréljük a kerekét és megyünk tovább. Ha komolyabb problémája van, elvisszük a szerelőhöz, hogy szedjék rendbe, kalapálják ki, hogy újra lehessen használni. Nem dobjuk el magunktól. A 21. században az emberiségnek el kellene jutnia oda, hogy tudatosan próbáljunk segíteni a sérült társunkon, hogy felszabaduljon a szeretetre.
A középkorban, a háborúban ha valaki megsebesült, könnyen lecsapták a fájó tagot, forró olajba mártották,  a seb behegedt, és a beteg ember fél lábbal, fél kézzel élte az életét. Ilyen amputációs világ van manapság is, könnyen széttrancsíroznak egy családot.
A „fekélyek" megelőzése is óriási feladat. Ha már elüszkösödött egy láb, egy kéz, akkor az orvos sem tehet sokat. Az első sebeket már el kell kezdeni gyógyítani. A sebeket gyakran a házastársak egymásnak okozzák:
Jó lenne, ha felismernénk, hogy a nehéz helyzeteket türelemmel, megértéssel, szeretettel orvosolhatjuk, nem a válás az egyetlen megoldás, ebben talán segítséget adhat egy-egy házasság gondozó vagy családterápiás központ, és kevesebb lesz az amputáció, kevesebb lesz a széthullott család, az utcára került gyerek, több lesz az újraélesztett házasság.
Az egyik házunkban a nevelő férje új szívet kapott, éli az életét, hálából faragott nekünk egy csodaszép tabernákulumot. Olyan embert is ismerek, akinek a kezét kitépte a gép, visszavarrták, és azzal a kézzel tud írni is. Jó lenne, ha ugyanekkora hittel, bizalommal, szaktudással lennének emberek, akik nekiállnak egy-egy megbicsaklott családi életet helyre tenni, és újraéleszteni. Szükséghelyzetben a kívülállóknak is segíteniük kell, hogy talpra tudjanak állni, hogy tisztázzák kapcsolatukat, hozzák rendbe, amennyire lehet. Soha nem a hibást kell keresni, nem a „tüzet kell alá rakni", hanem segítő kezet kell nyújtani nekik.
Örvendek annak, hogy egyre többen foglalkoznak a házasságok megmentésével, köztük a NOE is. Szeretnénk mi is Csobánkán egy család-szervízt létrehozni.
Ha valaki elmegy egy olimpiára, azért megy, hogy bajnok legyen. Ha valaki házasodik, helyezze magasra a mércét, ne a kieső helyet célozza meg, hanem a maximumot. Azt gondolom, ha valaki szerelmes akar lenni, akkor ne csak a világ legmenőbb pasiját akarja megkapni, hanem a világ legboldogabb családját is akarja létrehozni és megalapítani. Ezzel a céllal, ezzel az álommal kell nekiindulni és ezen kell nap mint nap fáradozni.