Keresd, a viszály és a béke otthona

b_300_300_16777215_00_images_stories_Otthonaink_Vegyes_21558964_1413087545473624_6321532387354173894_n.jpgKözepes minőségű, patak mellett kanyargó aszfalt úton haladok, a völgy gyönyörű, persze a természet Erdélyben gyakran kényeztet bennünket hasonló látványosságokkal. Ennek ellenére a Segesvár közeli Keresd amolyan világvége hely benyomását kelti.

Romos, itt-ott bedeszkázott ablakú házak, embert alig látni, de a statisztikai adatok is súlyos elnéptelenedési folyamatról árulkodnak: míg 1910-ben 1343, német, román, cigány és magyar lakost számoltak össze, 1992-ben már csak 684 lakost vettek nyilvántartásba, a 2011-es népszámlálás pedig 606 lakost „talált” – köztük 28 magyart.
Keresdet már I. Lajos király 1367-ben kelt oklevele Bethlen-birtokként említette. 
Az erdélyi reneszánsz kastélyépítészet egyik legszebb emlékének, a Bethlen család egykori rezidenciájának számító várkastély alapjait a 15. század közepén rakták le, az erődítéseket Bethlen Elek emelte 1675-ben.
Itt írta Erdélyi történetét Bethlen Farkas, a történeti mű kinyomtatására Bethlen Elek nyomdát is felállíttatott Keresden, az elkészült példányok azonban Thököly Imre csapatainak 1690-es beütésekor megsemmisültek. Az erdélyi műemléki örökség kiemelkedő értékeként számon tartott kastély az 1948. március 3-i kommunista államosítás napjáig lakott volt, ennek megfelelően a helyiségek berendezése és felszerelése hiánytalan. A gyászos emlékezetű időpontot követően 
a kastélyból napokon át teherautókkal hordták el a sok értékes tárgyat. A termeket, szobákat kiürítették, a belsőket feldúlták, amit nem vittek el, elégették az udvaron. 
A kastély tulajdonjoga a dánosi néptanácsra szállt, volt is ott minden az évtizedek során – siló, vegyianyag-raktár –, a kastély épületei folyamatosan rongálódtak, a parkot is szétdúlták.
A műemlékvédelmi hatóság 1974-ben elkezdte ugyan a kastély statikai megerősítését célzó munkálatokat, de alig egy év múlva leálltak, a környékbeli lakók pedig újra elhordtak minden mozdíthatót. Legközelebb az 1990-es évek közepén láttak neki újra az épületcsoport renoválásának, de a visszaszolgáltatással „fenyegető” restitúciós törvény megjelenése után, 2000-ben leállították a munkálatokat. Răzvan Theodorescu akkori kulturális miniszter azzal fenyegetőzött, hogy ha a Bethlen család vissza akarja kapni az épületet, előbb kénytelen lesz visszafizetni a több tíz milliárd lejre rúgó felújítási költségeket.
A Bethlen család több évi pereskedés után 2007 júniusában tudhatta újra a magáénak az akkorra már siralmas állapotba került várkastélyt és parkot. 
Bár a felújítási munkálatokat azonnal elkezdték, a legszükségesebbeknek is csak a töredékét sikerült elvégezni.
Korlátozott anyagi lehetőségei mellett a család leginkább pályázati pénzekben reménykedett, a „forrásfogadás” érdekében megalapították a Pro Castellum Bethlen nevű egyesületet, ám minden erőfeszítésük ellenére sem sikerült jelentős léptékű összeget szerezni a közel hárommillió eurós költségvetésűre taksált munkálatok érdemi beindítására. Pedig gróf Bethlen Anikó a család fugadi örökségét is eladta az ügy érdekében.
„Kimondhatatlanul nehezemre esett, hiszen a fugadi kúria is a szívemhez nőtt, de nem volt más választásunk, kellett a pénz Keresdre” – mondta a grófnő. Bánatát csak az enyhítette némiképp, hogy a Nagyenyed környéki ingatlant a báró Bánffy család egyik tettre kész leszármazottja, Farkas vásárolta meg.
Az útkeresés 2014. július 25-éig tartott, Böjte Csaba ferences szerzetes, az árva, valamint nehéz sorsú gyerekek nevelésével foglalkozó dévai Szent Ferenc Alapítvány elnöke ekkor jelentette be, hogy a Bethlen család örökösei az alapítványra bízták a műemlék épületet. 
„Úgy gondolom, jelen körülmények között Böjte atyánál van legjobb kezekben a kastély – indokolta akkoriban talán önmaga számára is sokadszor a döntést Anikó néni.
– Bár gyerekeket nem lehet oda költöztetni, biztos vagyok benne, hogy ez a nagyszerű ember értelmes tartalmat ad a kastélynak. Egyetlen kérésem volt csupán: ne hajtsanak végre nem odaillő módosításokat. Illetve még egy: halálom után viseljék megfelelően gondját a gyűjteményeimnek. Így talán utánam is marad valami…”
Fotó: a család archívuma / Csinta Samu
www.noileg.ro