A közvetlen eutanázia – amikor egy terhessé, feleslegessé vált élettől akarnak megszabadulni, ezért valamilyen orvosi beavatkozással, gyógyszerrel véget vetnek neki – elfogadhatatlan.

Ebben az esetben is fontos, hogy az emberi méltóság biztosításához szükséges ellátásokat: a lélegeztetést, a folyadékkal és élelmiszerrel történő táplálást megkapja a beteg, amennyiben ez a szenvedéseit nem fokozza.

A közvetlen eutanázia, „kegyes halál” gondolatát azok az emberek fogadják el és terjesztik, akik számára a szenvedés, az improduktív élet felesleges rossz. Lehet, hogy elméletileg jót akarnak, de gyakorlatilag megfosztják a beteget attól a lehetőségtől, hogy rendezze Istennel és embertársaival a kapcsolatát, hogy megtisztuljon.

A másik problémát abban látom, hogy a komoly, elkötelezett családi kapcsolatok hiánya miatt az elesettségben nincs kire támaszkodni. Régen a nagycsaládban nem volt ez kérdéses, ha valakinek segítségre volt szüksége – akár a gyermekágynál, akár a betegágynál –, mindig volt valaki, aki gondoskodott róla.

Az önzés, a kizárólag a saját boldogulásunk keresése, a „csak magamnak terítek asztalt” szemlélete miatt egyre magányosabbá válnak az emberek, és szélsőséges helyzetben inkább a halált választják, mint hogy gyermekeik, családjuk szerető karjára támaszkodva, méltósággal viseljék a megpróbáltatásokat.

Ha az eutanázia elfogadottá válik, a beteg nyomást érezheti magán, hogy mielőbb ki kell mondania az „igent” saját megöletésére, mert környezetének és a társadalomnak egyre inkább terhére válik. Ha ezen a téren engedünk, csúszós lejtőre lépünk, ahol már nem lehet megállni.