Sokak szerint a szenvedés ellenkezik az emberi méltósággal, ezzel érvelnek az eutanázia, a gyógyíthatatlan betegek életének kioltása mellett. Vannak olyan életek, amelyek nem méltóak arra, hogy éljék őket?

Az orvostudomány sok mindenre képes, sok beteget meg tudnak menteni, hihetetlen bonyolult műtéteket elvégeznek azokon, akik korábban meghaltak volna.

Ezzel sajnos az is együtt jár, hogy sokakkal megtörténik, hogy bár életben maradnak, de nem épülnek fel, súlyos fogyatékossággal kell leélniük az életüket. Vannak, akik gépekhez kötve vegetálnak.

Az élet mesterséges fenntartását, a terápiás túlbuzgóságot az egyház elutasítja, amikor mindenáron, akár szükségtelenül is, minden rendelkezésre álló eszközzel meg akarják hosszabbítani a gyógyíthatatlan beteg életét.

Természetesen senkit nem szabad megölni, nem szabad eutanáziát végrehajtani, de nem kell mindenáron valakit mesterségesen életben tartani. Ha Jézus összeszorította volna a fogát, talán még néhány órát tudott volna élni. II. János Pál pápa tudatosan kérte, hogy a gépeket távolítsák el róla. Rá két napra beállt a kóma és utána a halál.

Egy súlyos beteg embernél eljön az a pillanat, amikor ki kell mondania: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” [Lk 23,46]

Egy ferences atyának üszkösödni kezdett a lába. Az orvosok azt tanácsolták, hogy combból le kell vágni mindkettőt. Imádság után meghányta-vetette magában a dolgot, azt mondta, hogy ha két lábbal született a világra, akkor így is akar elmenni. Lehet, hogy lábak nélkül még fél évet, egy évet élhetne, de köszöni szépen, hagyják, hogy a természet elvégezze a maga dolgát.

A szerzetesnek a rend a családja. Idős ember volt, nem volt más, aki a döntésben segítse. Komoly vitánk volt a rendi vezetőségben, és végül azt mondtuk, hogy joga van egy embernek emberi méltóságában eldönteni, hogy egy kezelésből mit, mennyit igényel. Ez nem öngyilkosság és nem eutanázia. Ettől a döntéstől soha nem volt álmatlan éjszakám.