Minden vallás követői hisznek abban, hogy van élet a halál után, csak a részletekben – hogy milyen is az örök élet, hogyan lehet oda felnőni – van eltérés.

Az emberiség sok ezer éves tapasztalata, hogy a halál csupán a romlásra vetett test pusztulása, a megfoghatatlan lelkünk, amely mozgatta érzéseinket, tetteinket, gondolatainkat, nem szűnik meg.

A Szentírásban Isten így szól hozzánk: „Örök szeretettel szeretlek téged” [Jer 31,3], „Nézd, a nevedet a tenyerembe írtam” [Iz 49,16]. A sok ezer évvel ezelőtt megírt Ószövetségben hangzanak el ezek a mondatok. Nem azt mondja, hogy 70-80 éves szeretettel szeretlek téged, hanem örök szeretettel.

Elhunyt szerettünket tíz körmünkkel kiásnánk a földből, ha életet tudnánk adni neki. Ha mi, bár bűnösök vagyunk, ennyire tudunk ragaszkodni egymáshoz, ennyire tudjuk egymást szeretni, akkor mennyivel jobban szeret a mennyei Atyánk. Ráadásul Ő meg is tudja adni a határtalan szeretetet, az örök életet mindannyiunk számára.