Evangélium: „Egy farizeus lakomáján így beszélt Jézus az asztalnál ülőkhöz: »Jaj nektek, farizeusok! Tizedet adtok mentából, rutából és minden apró veteményből, de elhanyagoljátok az igazságosságot és az Isten szeretetét. Ezt meg kell tenni, azt meg nem szabad elhagyni! Jaj nektek, farizeusok! Szeretitek a fő helyeket a zsinagógában, és a köszöntéseket a nyilvános tereken. Jaj nektek! Olyanok vagytok, mint azok a sírok, amelyeket kívülről nem lehet észrevenni. Az emberek fölöttük járnak – anélkül, hogy tudnák.« Erre egy törvénytudó méltatlankodni kezdett: »Mester, ha ilyeneket mondasz, minket is gyalázol.« Ő azonban így folytatta: »Jaj nektek is, törvénytudók! Elviselhetetlen terheket raktok az emberekre, ti magatok azonban még egy ujjal sem segítetek azokat a terheket hordozni.«”

Lk 11,42–46

Amikor Jézus azt mondja: „Jaj nektek!”, nem ítélkező haraggal kiált, hanem mély, megrendült fájdalommal. Mint a siratóasszony a koporsó mellett, úgy jajgat a mi Megváltónk! Jézus nem elítéli a farizeusokat, hanem megmutatja nekik tetteik elkerülhetetlen következményét. Mert a bűn magában hordozza a halál fullánkját – Pál apostollal mondhatjuk: „a bűn zsoldja a halál” (Róm 6,23).

De hogyan és miért öl meg minket a bűn? Három lépésben próbálok válaszolni:

1. A bűn képmutatóvá tesz, és belülről rohaszt el – látszatemberré formál: 

Jézus azt mondja: „Olyanok vagytok, mint azok a sírok, amelyeket kívülről nem lehet észrevenni.” A bűn igazi veszélye a képmutatásban van: abban, hogy a felszínen minden rendben lévőnek látszik, miközben belül hiányzik a tartás, hiányzik az élet. A bűn elhiteti velünk, hogy a látszat elegendő. Ám az eltitkolt, szőnyeg alá söpört bűn, belülről rothaszt szét: észrevétlenül megmérgezi a gondolatainkat, az örömünket, a békénket, s végül lelki holttá teszi az embert. Nehéz ráébreszteni a képmutató embert, hogy ne csak látszatra legyen rendes, ne csak látszatra legyen jó! Mert ha nem belülről jön a jóság és a rendesség, akkor ebben az életben is csak látszatboldogsága lesz – mint a bél nélküli, üres mogyoró, amelyet előbb-utóbb eldobnak. A bűnös, mégha a színészi teljesítménye jóvoltából  köztiszteletnek is örvend, saját élete csillogó-villogó díszletei között vergődik, haldoklik. 

2. A bűn elbizakodottá tesz:

A törvénytudók nemcsak magukat zárták ki az életből, hanem „elviselhetetlen terheket” raktak mások vállára, anélkül, hogy egyetlen ujjukkal is segítettek volna azokat hordozni. A bűn végső stádiuma az, amikor a magunk tévedéseit és bűneit másokon kérjük számon, s így elvesszük a körülöttünk élőktől az Istenhez vezető út örömét, lehetőségét. A bűn sosem magánügy: pusztítja a családjainkat, a közösségeinket, s végül mindent és mindenkit megsebez. Ha egy durva, kiabáló, verekedő apa feleségét és gyerekeit befogadjuk, meg kell tanítanunk a kicsiket szépen beszélni, mert azt a stílust hozzák magukkal, amit otthon láttak. Ilyenkor megölelem őket, s – mintha idegen nyelvet tanítanék – a szavakat nyugodtan, higgadtan mondogatjuk együtt: „Kérem szépen, köszönöm szépen, úgy szeretném, ha ez vagy az lenne!” Idő kell ahhoz, hogy a rosszat elhagyjuk, és az örömteli, békés szeretetet megtanuljuk.

3. A bűn megöli az Istenhez és az emberekhez fűződő kapcsolatot:

A farizeusok kínosan ügyeltek az apró részletekre – a menta és a ruta tizedére –, de közben elhanyagolták az igazságosságot, az ember és az Isten szeretetét. A bűn lényege a pótcselekvés: külső szabályok mögé bújik, miközben elhalnak a szálak, amelyek Istenhez és a felebaráthoz kötnek. Aki nem szeret, az nem kap szeretetet! Szeretet nélkül olyanok vagyunk, mint a növények napfény nélkül: elszárad és elhal lassan minden – az őszi táj erre most gyönyörű példa. A bűn először a szívünket teszi érzéketlenné, majd lassan megöli az Istennel való élő kapcsolatot is.

Jézus „jajgatása” nem elmarasztalás, hanem utolsó figyelmeztetés! Megváltónk kereszthalála megmutatja a bűn pusztító erejét. Krisztus azt akarja, hogy ne sodródjunk a saját vesztünkbe. Ne a törvény betűjét nézzük képmutatóan, ne látszatkeresztények legyünk, hanem a keskeny és meredek úton, az irgalmas szeretet útján járjunk, mert egyedül Krisztusban van élet és feltámadás!

Szeretettel, 

Csaba t.

Kép: Budai István hajdani fegyházigazgatót hívtam el a gyermekeinkhez, hogy beszéljen a fegyház életéről és az elítélt emberek történetéről. A bűnmegelőzés rendkívül fontos: a fiataloknak látniuk kell, mit tesz az emberrel a bűn! Hála és köszönet Istvánnak és a csapatának.