Kedves Testvérek!

Örömmel, és hálás szívvel mondhatom, el, hogy az Adventi programokat Magyarországon maradéktalanul sikerült teljesíteni. Egyetlen program sem maradt el, sőt szinte mindenütt volt plusz feladat, amit Isten kegyelméből el tudtam vállalni. Remélem nem tévedek, ha azt mondom, hogy mindenki, akivel találkoztam egy picivel közelebb került a jó Istenhez, és nekem ez volt az egyetlen célom.

 

Mindenütt azt tapasztaltam, hogy mindenki nyitott a szeretetre, a jóságra, és ha elkezdenénk szervezni a Szövetségünket a százezer életért mozgalmat, hát biztos, hogy minden helységben kapnánk barátokat, társakat.  Úgy gondolom,  - bár az idő sürget - jó lenne ezen nagyon elgondolkozni, és átimádkozni bármilyen döntés előtt. Szeretettel kérem a segítségeteket, hátha 2008 nagyböjtjére már kiforrik bennünk a cselekvési terv. Addig jó lenne az Élet háza projektet sínre rakni, mert úgy tűnik, hogy sokkal nehezebb lesz az indulás, mint ahogyan azt én a határon túlról láttam. De erről még a mai nap folyamán szeretném megírni a véleményemet, elképzeléseimet.

Magyarországi missziós út végén Nagyszalontára jöttem. Ez a ház nagyon szépen vizsgázott ezen a hétvégén és nem csak előttem, hanem a támogatóink, sőt bátran állíthatom, hogy az egész város előtt is.  Biztos, hogy itt is vannak gondok, nehézségek, de Tarsoly Hilda és a csapata mindent olyan szépen megszervezett, hogy öröm volt mindenkinek velünk együtt lenni. A gyermekek viselkedése, előadása, minden - minden szép, egyszerű, ferences volt. Nem volt semmi sem túl pergetve, sem elhanyagolva. Jó volt látni, hogy a nagyszalontai ház valódi partnerségben tud dolgozni a hivatalos szervekkel, a város polgáraival. Alázatos szép munkájukat a jótékonysági bálon a résztvevők 21400 lejjel, közel két millió forinttal honorálták. (Ez az összeg az erdélyi támogatóktól gyűlt össze).  Jó látni ahogyan a fáradságos munkával ásott kútból felfakad az élet, a víz, mely nyugodt, szép holnapot ígér. Isten áldását kérem a Szent Antal és a Szent Domokos  Nagyszalontai othonainkra. Rengeteg fénykép is készült, melyeket szeretettel megosztok veletek.

Késő este, szívemben nagy büszkeséggel indultam el Nagyszalontáról Kárpátalja felé. Egy rövid szatmárnémeti alvás után, az Ukrán vámos rám nézett, és azt mondta ukránul:  maga túl fáradt, menjen haza és aludja ki magát, persze ezt hivatalosan nem mondhatta, hanem a hiányzó vízumra hivatkozva, nagyon kedvesen haza küldött, és nem engedett át menni a határon. Sajnos egy újabb rendelet értelmében a két ország kölcsönösen bevezette a vízumkényszert. Így máskorra maradt ez az út.

Hazafelé meglátogattam a kolozsvári főiskolás diákokat, jól elbeszélgettünk, annyira jól, hogy a végén kifizettem a budapesti útjukat nagy részben. Itt szeretnélek kérni benneteket, hogy ha valaki tudna dec. 15-én egy kissé rájuk figyelni, nagyon hálás lennék. Az alapítvány irodánkban alhatnának, 14-en lesznek, visznek hálózsákot magukkal. Én azt gondoltam, hogy 15-én indulnának, este lesz a koncert. Másnap szétnézhetnek a városban, 17-én lenne a Muzsikás koncert, jó lenne ha tudnánk tisztázni, hogy helyettem ők oda elmehetnek-e? (sok lúd disznót győz alapon). Utána jönnének haza a saját szakállukra. Nagyok, nem kell őket babusgatni, de ha szeretettel segíteni tudtok, azt hálával köszönöm, ilyenkor a vizsgák előtt gondolom, különösen jól is fog megtépázott önbizalmuknak.

Kolozsvárról jövet Torockóra is benéztem, sőt tartottunk egy szép misét is ott. Jó volt együtt imádkozni, énekelni, és egy kicsit játszani is az ott élő kedves gyerekekkel, kollégákkal,  finom ebédjükből is megkínáltak. 

A prédikációban ha más szavakkal is, de ugyanazt mondtam, mint amit mindig is mondok:  Álmodtam egy világot magamnak, és Isten megajándékoz vele. Álmodtam nagy házakat, melyben bárkit, ki elfáradt, s ki az élet terhét hordozza, azt Jézus nevében befogadhatom.  Álmodtam gyerekekről, kik szeretetem fényében, mint a kis virág magvak a jó földben, szárba szökhetnek és virágot bonthatnak. Álmodtam jószívű társakról, kik vállukat vállam mellé téve segítenek, hogy Erdély földje, ez a szép Kárpát medence virágos kert, Tündérország legyen. Álmodtam, és látom ahogyan lépésről lépésre Isten valóra váltja az álmaimat. Álmomban sem mertem kaszárnyákról, szállodákról, kastélyokról álmodni, melyek csendesen, szépen megújulnak, megszépülnek, átalakulnak nem csak házzá, hanem otthonná válnak, szép nagy családom tagjai számára.  Mindez élet, lüktet, valósággá válik kezünk alatt! A kérdés az, hogy átjárja a szívemet a világot tovább teremtő Isten békéje, öröme, fénye, bizalma, életadó reménye? Betölt-e lelkemet, a végtelen jóságos Isteni erő, nagy - nagy nyugalma, szelíd boldogsága?

Torockón Márta is álmodott egy szép házról, gyermekekről, kollégákról, a kérdés az, hogy most tud örvendeni neki? Érzi azt, hogy az ő álmát váltotta valóra az Isten? És tud térdre borulva, hálás szívvel köszönetet mondani mindazért a csodáért mit Isten általa ad két kézzel az ott élő aranyos gyermekeknek? A kérdés az, hogy szépnek látja-e ő, látjuk-e mi, Isten szép ajándékait?

A gyermekektől is ezt kérdeztem: Miért imádkoztatok annak idején mikor nagy bajban voltatok, félelmetekben, talán szavak nélkül is? Hogy legyen meleg otthonotok, szép ruhátok, egy hely ezen a földön, hol otthon lehettek? Hol gyökeret eresztve kibontakoztathatjátok mindazt az értéket, fényt mit Isten általatok akar e szép világnak adni? Igen ezért imádkoztatok! És most érzitek, hogy Isten meghallgatta a kéréseteket? Tudunk hálát adni, és örvendeni az ajándékoknak, életünknek, egymásnak? Örvendünk-e annak mi születőben van bennünk, körülöttünk, még akkor is, ha érezzük a vajúdást, a születés minden  fájdalmát?

Ugyanezt kell mindannyian kérdezzük magunktól: Mert egészen biztos, hogy mindannyian kértünk családot, otthont, értelmes életet. És kaptunk férjet, feleséget, gyermeket, munkát, életet! De le tudok térdelni, önmagam, szép hivatásom, családom előtt, hogy hálát adjak Istennek, amiért az álmaimat valóra váltotta? Szépnek látom az általam álmodott, és Isten által testet öltött álmomat? És merem tovább álmodni álmomat, társa lenni a mindmáig munkálkodó, világunkat, s benne mi magunkat is tovább teremtő Istennek?

Szeretettel beszéltem a gyermekeknek és láttam a szemükben, hogy így megfogalmazva már értik az életet. Sajnos a mindennapokban valahogy elkopik ez a látás, és akkor már mást nem is látunk, mint egymás hibáját, a házainkról lehulló vakolatot, és a gyűrött ruhát, a sárt a cipőnk talpán, az a néhány rósz jegyet az ellenőrzőben.

Én a tegnap nagyon szépnek láttam Torockót, a munkatársaimat, a gyerekeket,  a Székelykő tövében meghúzódó otthont, és éreztem, ahogy tekintetem alatt csendesen megszépülnek, növekednek, kibontakoznak, és már ők is szépnek látják magukat, életüket, egymást. Annyira szeretném, hogy ez így maradjon, és beinduljon egy szép öngerjesztő folyamat, szépnek látva egymást, szebbé váljon a világ és akkor még szebbnek látva mindent, még szebbé tegyük egymást, az életünket. Úgy gondolom, hogy ha elindulnánk bátran és alázattal ezen az úton, Istenünk karjaiban kötnénk ki mindannyian. Sajnos jönnek emberek, és főleg jön a mindennapok gonosz ördöge, mely ezt a tekintetet elrabolja, és jön az elégedetlenkedés, a számonkérés, és az ítélet, mely a szárnyalásunkat megtorpantja.

Olyan jó lenne, ha Isten szemével látnánk egymást, a kis marék port, mely elindult a végtelen felé! Akarjuk egymást alázattal, kisebb testvéri szeretettel szépnek, igaznak látni, és csendesen, jósággal javítgassuk azt a  hibát mely a felszínre kerül a mindennapokban.  Ezekkel a gondolatokkal tértem meg erőt gyűjteni otthonomba, Dévára.

Szeretettel köszöntlek Déváról, Csaba t.