II. János Pál pápa végrendelete

Magyar nyelvű fordításunk az olasz és a lengyel eredeti szöveg alapján készült, P. Pawel Cebula lengyel minorita segítségével.

1979. március 6.
(és az azt követő hozzáadások) Totus Tuus ego sum
A Legszentebb Szentháromság nevében. Ámen.
„Virrasszatok, ...mert nem tudjátok, mely napon jön el Uratok” (vö.Mt 24,42) – ezek a szavak arra a legutolsó hívásra emlékeztetnek, amely abban a pillanatban következik be, amikor az Úr akarja. Ezt a hívást kívánom követni, és azt kívánom, hogy mindaz, ami földi életem része, erre a pillanatra készítsen fel. Nem tudom, hogy ez mikor következik be, de mint mindent, ezt a pillanatot is Mesterem Anyjának kezébe helyezem: Totus Tuus. Szintén anyai Kezére bízok mindent és Mindazokat, akikkel életem és hivatásom során kapcsolatba kerültem. Ezekre a Kezekre bízom mindenek előtt az Egyházat, nemzetemet is és az egész emberiséget. Hálát adok mindenkinek. Mindenkitől bocsánatot kérek. Imát is kérek, hogy Isten Irgalmassága nagyobbnak mut atkozzon gyengeségemnél és méltatlanságomnál.
A lelkigyakorlat során ismét elolvastam a Szentatya, VI. Pál pápa végakaratát. Ennek olvasása késztetett arra, hogy megírjam jelen végrendeletemet.
Semmiféle tulajdont nem hagyok magam után, amelyről rendelke znem kellene. A mindennapi használati tárgyakat, amelyeket használtam, kérem, hogy osszák ki, ahogyan jónak látják. Személyes feljegyzéseimet égessék el. Azt kérem, hogy ezek felett az ügyek felett Stanislaw atya őrködjön, akinek megköszönöm hosszú éveken át tartó, megértő együttműködését és segítségét. Az összes többi köszönetnyilvánítást szívemben őrzöm Maga Isten előtt, mivel itt nehéz kifejezni őket.
Ami a temetésemet illeti, megismétlem azokat az utasításokat, amelyeket VI. Pál pápa adott. ( lapszéli jegyzet : Sír a földbe, szarkofág nélkül, 92.III.13.)
A helyről döntsön a Bíborosi Testület és a Honfitársak.
„Apud Dominum Misericordia
et copiosa apud Eum redemptio”
(„Istennél az irgalom,
és bőségben a megváltás nála ”)
II. János Pál pápa
Róma, 1979. március 6.
Halálom után kérek Szentmiséket és imákat.
1990. március 5.
***
(Keltezés nélküli lap)
Kifejezem legmélyebb bizalmamat, hogy minden gyengeségem ellenére, az Úr megad nekem minden szükséges kegyelmet, hogy Akarata szerint szembenézzek bármilyen feladattal, megpróbáltatással és szenvedéssel, amelyet Szolgájától kér majd az élet során. Abban is bízom, hogy soha nem engedi meg, hogy magatartásom: szavaim, tetteim vagy mulasztásaim révén hűtlen legyek kötelességeimhez Péter szent Székében.

***
1980. február 24-március 1.
Ez alatt a lelkigyakorlat alatt is elmélkedtem Krisztus Papságának igazságáról annak az Átmenetnek a távlatában, ame ly mindannyiunk számára saját halálunk pillanata. Az ettől a világtól való búcsúzás nak – hogy a másik, a jövő világ számára megszülessünk – döntő, sokatmondó jele számunkra Krisztus Feltámadása.
Elolvastam tehát az elmúlt év végrendeletének leírását, amelyeket szintén a lelkigyakorlat alatt végeztem – és összehasonlítottam azt nagy Elődöm és Atyám, VI. Pál végrendeletével, egy keresztény és pápa a halálról tett magasztos tanúságával –, és újból tudatosítottam magamban azokat az ügyeket, amelyekre az 1979. március 6-i feljegyzés utal (amelyet eléggé vázlatosan készítettem).
Ma ehhez csak azt kívánom hozzátenni, hogy mindenkinek gondolnia kell a halál távlatára. Készen kell állnia, hogy megjelenjen az Úr és az Ítélőbíró előtt – aki egyidejűleg Megváltó és At ya. Tehát é n is szüntelenül szemem előtt tartom ezt, Krisztus és az Egyház Anyjának, reményem Anyjának oltalmába ajánlva ezt a döntő pillanatot.
Az idő , amelyben élünk, kimondhatatlanul nehéz és nyugtalan. Nehézzé és felszültté vált az Egyház útja is, ez napjaink jellegzetes megpróbáltatása, mind a Hívek, mind a Pásztorok számára. Egyes országokban (pl. abban, amelyről a lelkigyakorlat során olvastam), az Egyház az üldöztetésnek olyan korszakát éli, amely nem kisebb, mint az első századoké, sőt, azokat felülmúlja a kegyetlenség és a gyűlölet mértékét illetően. Sanguis Martyrum – semen Christianorum ( a vértanúk vére a keresztények magva ). És ezen túl, annyi ember hal meg ártatlanul, akár ebben az országban is, amelyben élünk...
Még egyszer szeretnék teljesen ráhagyatkozni az Úr Akaratára. Ő M aga dönti majd el, hogy mikor és hogyan kell befejeznem földi életemet és pásztori szolgálatomat. Életemben, halálomban, Totus Tuus, a Szeplőtelen által. Már most elfogad va ezt a halált, bízom, hogy Krisztus megadja nekem a végső Átmenetnek, azaz Pászkának a kegyelmét. Abban is bízom, hogy ez (az átmenetem) hasznára válik annak a legnagyobb ügynek, amelynek szolgálatára törekszem: az emberek üdvösségének, az emberi család megóvásának, és benne minden nemzetnek és népnek (akik között a szívem különös módon fordul földi Hazám felé), hasznára válik azoknak a személyeknek, akiket különösképpen rám bízott – az Egyház ügyének, M agának Istennek dicsőségére.
Nem kívánok hozzátenni semmit sem ahhoz, amit egy évvel ezelőtt írtam – cs ak ki akarom fejezni eme készségemet és ezzel egyidejűleg bizalmamat, amelyekre ez a mostani lelkigyakorlat ismét képessé tett.
II. János Pál pp.
***
Totus Tuus ego sum
1982. március 5.
Az idei lelkigyakorlat során (többször) elolvastam az 1979. március 6-án írt végrendelet szövegét. Bár még most is vázlatosnak (nem véglegesnek) tekintem, meghagyom abban a formában, amelyben íródott. Nem változtatok (egyelőre) semmit, nem is teszek hozzá semmit a benn e foglalt utasításokhoz.
Az 1981. május 13-i, életemre törő merénylet bizonyos módon megerősítette azoknak a szavaknak a helyességét, amelyeket az 1980-as (II. 24-III.1) lelkigyakorlat során írtam.
Még mélyebben érzem, hogy teljesen Isten Kezében vagyok – és továbbra is Uram rendelkezésére állok, Rábízva ma gam Szeplőtelen Anyjában (Totus Tuus) .
II. János Pál pp.
***
1982. március 5.
P.S. 1979.III. 6-i végrendeletem utolsó mondatával kapcsolatban („A helyről , többek között a temetés éről ”) „döntsön a Bíborosi Testület és a Honfitársak” – rávilágítok, hogy mire gondolok: a krakkói metropolitára vagy Lengyelország Püspöki Karának Állandó Tanácsára – a Bíborosi Testülettől azt kérem közben, hogy amennyire lehetséges, tegyenek eleget a fent felsorolt esetleges kéréseknek.
***
1985. III. 1. (a lelkigyakorlat során):
Ismét – a „Bíborosi Testület és a Honfitársak ” kifejezést illetően: a „Bíborosi Testület”-et semmi sem kötelezi arra, hogy ezzel a témával kapcsolatban megkérdezze „a Honfitársakat”, megteheti azonban, ha azt bármiféle okból helyesnek tartja.
JP II
***
A 2000-es jubileumi év lelkigyakorlata
(III. 12-18)
(a végrendelethez)
1. Amikor 1978. október 16-án a bíborosi konklávé II. János Pált választotta, Lengyelország P rímása, Stefan Wyszyński bíboros ezt mondta nekem: „ az új pápa feladata lesz, hogy bevezesse az Egyházat a Harmadik Évezredbe”. Nem tudom, hogy pontosan ismétlem-e a mondatot, de mindenesetre ez volt az értelme annak, amit akkor hallottam. Az az Ember mondta, aki az Évezred Prímásaként vonult be a történelembe. Nagy Prímás volt. Tanúja voltam küldetésének, hősies Istenre hagyatkozásának. Küzdelmeinek és Győzelmének. „A győzelem, amikor bekövetkezik, Mária általi győzelem lesz” – az Évezred Prímása gyakran ismételte E lődjének, August Hlond bíborosnak e szavait.
Így valamiképp fel lettem készítve arra a feladatra, amellyel 1978. október 16-án kellett szembenéznem. Most, amikor ezeket a szavakat írom, a 2000-es jubileumi Év már valósággá lett, amely folyamatban van. 1999. december 24-ének éjszakáján kinyitottam a Szent Péter Bazilika jelképes Nagy J ubileumi Kapuját, ezt követően a lateráni Szent János bazilikáét, majd a S. Maria Maggiore (Havas Boldogasszony) bazilikáét Újévkor és január19-én a „falakon kívüli” Szent Pál bazilika Kapuját. Ez utóbbi esemény, ökumenikus jellege révén, különösen emlékezetes maradt.
2. Ahogy halad előre a 2000-es Jubileumi Év, napról napra és hónapról hónapra bezárul mögöttünk a huszadik század, és megnyílik a huszonegyedik század. A Gondviselés tervei szerint osztályrészemül jutott, hogy a tovatűnő nehéz évszázadban élje k, és most ebben az évben, amikor elérkezem életem 80. évéhez („octogesima adveniens”), fel kell tenni a kérdést, nem érkezett-e el az ideje annak, hogy a bibliai Simeonnal együtt ismételjem: „Nunc dimittis” ? (Bocsásd el most szolgádat Uram)
1981. május 13-án, a Pápa ellen a Szent Péter téren az általános kihallgatás során elkövetett merénylet napján, Isten Gondviselése csodálatos módon megmentett a haláltól. Az, aki az É let és a halál egyedüli Ura, Ő Maga meghosszabbította ezt az életemet, bizonyos értele mben újból ajándékba adta. Ettől a pillanattól kezdve ez még inkább Hozzá tartozik. Bízom, hogy Ő Maga segít majd abban, hogy felismerjem, meddig kell folytatnom e szolgálatomat, amelyre 1978. októberében meghívott. Azt kérem tőle, hogy akkor szólítson el, amikor Ő Maga akarja. „Akár élünk, akár halunk, az Úré vagyunk” (vö. Róm 14,8). Bízom abban is, hogy amíg rám lesz bízva az egyházban a péteri szolgálat, az Isteni Irgalmasság megadja számomra a szolgálathoz olyannyira szükséges erőt.
3. Mint minden évben a lelkigyakorlat idején, elolvastam 1979. III. 6-i végrendeletemet. Továbbra is fenntartom az abban foglalt utasításokat. Mindaz, amit azóta és az azt követő lelkigyakorlatok során hozzátettem, annak a nehéz és feszült általános helyzetnek a visszatükröző dése, amely a nyolcvanas éveket jellemezte. Az 1989-es év őszétől kezdve ez a helyzet megváltozott. Az elmúlt évszázad utolsó évtizede mentes volt az azt megelőző feszültségektől , ez nem jelenti azt, hogy nem hozott magával új problémákat és nehézségeket. Különleges módon adjunk hálát az Isteni Gondviselésnek azért, hogy az úgy nevezett „hidegháború” véget ért erőszakos atomháború nélkül, amelynek fenyegetése az előző korszakban a világra nehezedett.
4. A harmadik évezred küszöbén állva, „in medio Ecclesiae”, ismét szeretném kifejezni hálámat a Szentléleknek a II. Vatikáni Zsinat nagy ajándékáért, amelynek az egész Egyházzal együtt – és különösen az összes Püspökkel együtt – úgy érzem, adósa vagyok. Meggyőződésem, hogy az új nemzedékek még sokáig meríthetnek azokból a kincsekből, amelyeket a XX. századnak e Zsinata ajándékozott nekünk. Mint olyan püspök, aki az elsőtől az utolsó napig részt vett a zsinati eseményen, rá kívánom bízni ezt a nagy örökséget mindazokra, akik most és a jövőben arra kapnak meghívás t, hogy azt megvalósítsák. Ami engem illet, köszönetemet fejezem ki az Örök Pásztornak, azért, hogy megengedte, hogy szolgáljam ezt a hatalmas ügyet egész pápaságom során.
„In medio Ecclesiae”... a püspöki hivatás első éveitől kezdve – éppen a Zsinatnak köszönhetően – megadatott számomra annak a lehetősége, hogy megtapasztaljam az összes Püspök testvéri szeretetközösségét . Mint a krakkói Főegyházmegye papja, megtapasztaltam, hogy mit jelent az áldozó papok testvéri szeretetközössége – a Zsinat ennek a tapa sztalatnak új dimenzióját nyitotta meg.
5. Hány személyt kellene itt felsorolnom? Az Úr, talán már többségüket magához hívta – ami pedig azokat illeti, akik még ezen az oldalon vannak, ennek a végrendeletnek a szavai mindnyájukról emlékezzenek meg, minden kiről és mindenütt, bárhol is éljenek.
A több mint húsz év során, amióta péteri szolgálatomat teljesítem „in medio Ecclesiae” megtapasztaltam annyi Bíboros, Érsek és Püspök, annyi Pap, annyi Istennek szentelt személy – Testvérek és Nővérek – végül oly sok világi személy, szívélyes és olyannyira termékeny együttműködését a kuriális környezetben, a Római Egyházmegyei vikariátuson, valamint ezeken a környezeteken kívül.
Hogyan is tehetném meg, hogy nem ölelem át hálás emlékezettel a világ minden Püspöki kará t, amelyekkel találkoztam az egymást követő „ad limina Apostolorum” látogatások során ? Hogyne emlékeznék annyi keresztény - nem katolikus -Testvéremre? És Róma rabbijára? A nem keresztény vallások olyan nagyszámú képviselőjére ? A kultúra, a tudomány, a politika és a tömegtájékoztatási eszközök világának annyi képviselőjére?
6. Ahogy közeledik földi életem határvonala, gondolatban visszatérek a kezdethez, Szüleimhez, Fivéremhez és Nővéremhez (akit nem ismertem, mert meghalt születésem előtt), a wadowicei p lébániátemplomhoz, ahol megkereszteltek, ifjúságom városához, az általános iskolai, gimnáziumi, egyetemi társnőimhez és társaimhoz, a megszállás éveihez, amikor munkásként dolgoztam, majd a niegowići plébániához, a krakkói Szent Flórián plébániához, az egy etemi lelkipásztorkodáshoz, a környezet közösségéhez.... minden környezethez... Krakkóban, Rómában ...azokhoz a személyekhez, akiket az Úr különösképpen rám bízott. Mindenkinek csak ezt kívánom mondani: „Isten fizesse meg Nektek!”
„In manus Tuas, Domine, commendo spiritum meum” ( Kezedbe ajánlom a lelkemet, Uram)
A.D.
2000. III. 17.