A Szentatya gondolatai Szent Péter és Pál ünnepének előestéjén
„Az Egyház tevékenysége olyan mértékben hihető és hatékony, amilyen mértékben tagjai készek személyesen fizetni Krisztushoz való hűségükért minden helyzetben." – mondta a pápa június 28-án a Falakon kívüli Szent Pál-bazilikában tartott vesperáson.
Az apostolok idejére visszanyúló hagyomány szerint, Péter és Pál e helyhez közel találkoztak utoljára mártírhaláluk előtt. Átölelték és megáldották egymást. A bazilika kapuján mindkettőjük alakja látható, mártírhaláluk jelenetének ábrázolásában. A keresztény hagyomány tehát már a kezdetektől egymástól elválaszthatatlannak tekintette Pétert és Pált, még akkor is ha küldetésük különböző volt: Péter elsőként vallotta meg a Krisztusban való hitet, Pál pedig azt az ajándékot kapta meg, hogy e hit gazdagságát feltárja. Péter alapította meg a választott népből származó első keresztény közösséget, Pál a pogányok apostola lett. Különböző karizmákkal egyetlen ügyért dolgoztak: Krisztus egyházát építették.
A pápa Szent Ágostont írását idézi: „Egyetlen napot szentelünk a két szent ünnepének. De ők maguk is egyek voltak. Bár nem egy napon lettek mártírok, mégis egyek voltak. Péter halt meg először, aztán következett Pál…" (Disc. 295, 7.8)
A Péter és Pál küldetése közötti kapcsolatnak Rómában már
az első évszázadokban sajátos jelentősége volt. Mint ahogy a mítoszban
szereplő Romulusz és Rémusz testvérpárhoz kötődik Róma városának
születése, úgy Pétert és Pált a Római Egyház alapítóinak tekintették.
Bár emberileg különbözőek voltak, és jóllehet, kapcsolatuk nem volt feszültségektől mentes, Péter és Pál egy új város alapítójaként mutatkoznak meg előttünk. Ők kézzelfogható jelei annak, hogy – Jézus evangéliuma által – hogyan válhatunk új és hiteles módon testvérekké.
Ezen a napon a Szentatya Pál alakjára tekint, akinek ereklyéit ebben a bazilikában őrzik. A Rómaiakhoz írt Levélben olvasható, hogy úgy mutatkozik be a római közösségnek, mint Krisztus szolgája, aki meghívás által lett apostol (1,1). A szolga kifejezés görög megfelelője „doulos" a Jézushoz való teljes és feltétel nélküli tartozást jelzi, míg a szó héber fordítása „ebed" azokra a nagy szolgákra utal, akiket Isten fontos és sajátos küldetésre választott ki és hívott meg.
Pál tudatában van, hogy ő meghívás által lett apostol, vagyis
nem önjelöléssel, nem is emberi megbízás útján, hanem kizárólag Isten
meghívása által.
Tevékenységének sikerei nem tulajdoníthatók kiváló szónoki képességnek – nem rendelkezett ugyanis ezzel a tehetséggel – és tökéletes missziós stratégiáknak. Apostolkodásának sikere legfőképpen abból adódott, hogy teljesen Krisztusnak adta magát és személyes odaadottsággal hirdette az evangéliumot. Nem félt a kockázattól, a nehézségektől, az üldöztetéstől.
Ebből fontos tanítást vonhatunk le minden keresztény számára. Az Egyház tevékenysége olyan mértékben hihető és hatékony, amilyen mértékben tagjai készek személyesen fizetni Krisztushoz való hűségükért minden helyzetben. Ahol nincs meg ez a készség, elhalványul az a döntő igazság, amelytől maga az Egyház is függ.
A Szentatya minden hívőt bátorít: úgy mint kezdetben, Krisztusnak ma is szüksége van olyan apostolokra, akik készek feláldozni önmagukat. Szüksége van olyan tanúságtévőkre és apostolokra, mint Szent Pál: a damaszkuszi úton történt esemény után habozás nélkül Jézus oldalára állt, és gondolkodás nélkül követte őt. Krisztusért élt és dolgozott, érte szenvedett és halt meg. Mennyire aktuális ma is ez a példa!
