A szentévi találkozók közt szereplő vigasztalás jubileuma alkalmából a Szentatya imavirrasztást vezetett a szenvedő emberekért a vatikáni Szent Péter-bazilikában szeptember 15-én az esti órákban. Az igeliturgia középpontjában az irgalmas szamaritánusról szóló szakasz állt.

Ezt követően két tanúságtétel hangzott el, egy olasz nő, akinek férjét egy fiatalokból álló rablóbanda ölte meg, és egy amerikai nőé, akinek újságíró fiát 2014-ben az Iszlám Állam tagjai ölték meg.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliájának fordítását közöljük.

„Vigasztaljátok meg népemet, vigasztaljátok meg!” (Iz 40,1). Ez Izajás próféta felhívása, amely ma sürgető módon hozzánk is elér: arra hív, hogy osszuk meg Isten vigasztalását sok fivérünkkel és nővérünkkel, akik gyengeségben, szomorúságban, fájdalomban élnek. A síróknak, a kétségbeesetteknek, a betegeknek és a gyászolóknak hallhatóan és erőteljesen hangzik el a próféta bejelentése az Úr azon akaratáról, hogy véget vessen a szenvedésnek, és azt örömre változtassa.

Ehhez kapcsolódóan szeretnék ismét köszönetet mondani annak a két személynek, akik tanúságot tettek. Jézus Krisztus kegyelmével minden fájdalom átalakulhat. Köszönöm! Ez az együttérző Ige, mely Krisztusban testté lett, az az irgalmas szamaritánus, akiről az evangélium beszél:

Krisztus az, aki bekötözi sebeinket, ő az, aki gondunkat viseli. A sötétség idején – minden látszat ellenére – Isten nem hagy magunkra bennünket; sőt, épp ilyen helyzetekben kell leginkább remélnünk a Megváltó közelségében, aki soha nem hagy el bennünket.

Gyakran előfordul, hogy keressük azt, aki megvigasztal bennünket, de nem találjuk. Előfordul, hogy még azok hangja is elviselhetetlenné válik számunkra, akik őszintén osztozni akarnak fájdalmunkban. Valóban, vannak helyzetek, amikor a szavak nem segítenek, sőt szinte feleslegessé válnak. Ilyenkor talán csak a könnyek maradnak, ha még el nem apadtak. Ferenc pápa emlékeztetett Mária Magdolna könnyeire, aki zavartan és egyedül állt Jézus üres sírja mellett. „Egyszerűen sír – mondta –. Látjátok, olykor életünkben a szemüveg, amellyel Jézust megláthatjuk, éppen a könnyek. Van olyan helyzet az életünkben, amikor csak a könnyek készítenek fel arra, hogy meglássuk Jézust. És mi ennek az asszonynak az üzenete? »Láttam az Urat«” (Ferenc pápa: Reggeli elmélkedés a Szent Márta ház kápolnájában, 2013. április 2.).

Kedves nővéreim, kedves fivéreim, a könnyek olyan beszédmódot jelentenek, amely a sebzett szív mély érzéseit fejezi ki. A könnyek néma kiáltást hallatnak, amely együttérzésért és vigaszért könyörög. De ezt megelőzően a könnyek már a szemnek, az érzéseinknek és a gondolatainknak a felszabadulását és megtisztulását szolgálják.

Nem szabad szégyellnünk, ha sírunk; ez annak módja, hogy kifejezzük szomorúságunkat és egy új világ utáni vágyunkat.

Ez egy olyan nyelvezet, amely gyenge, próbára tett, de örömre hívott emberségünkről beszél.

Ahol fájdalom van, ott óhatatlanul feltör bennünk a kérdés: miért mindez a rossz? Honnan származik? Miért éppen velem történt?

Vallomásaiban Szent Ágoston így ír: „Kerestem, hogy honnét van a rossz. […] Mi a gyökere és hol lappang a magja? […] Ha a jó Isten jónak teremtett mindent, honnét származik a rossz? […] Nyomorúságos lelkem efféle gondolatokat görgetett. […]  Ám a Katolikus Egyház hite az ő Krisztusában, Megváltónkban, Urunkban, Istenünkben, megmaradt mégis erősen a szívemben. Ez a hit sok szempontból még bizonytalan és ingadozó volt bennem, […] mégsem hagyta el azt a lelkem” (VII, 5).

A kérdésektől a hitig vezető út az, amire a Szentírás nevel bennünket. Vannak ugyanis olyan kérdések, amelyek önmagunkba zárnak bennünket, és szakadást okoznak bensőnkben, valamint a valóságtól is elszakítanak. Vannak olyan gondolatok, amelyekből semmi sem születhet. Ha elszigetelnek és kétségbe ejtenek, akkor értelmünket is megalázzák. Jobb – mint a Zsoltárokban –, ha a kérdés tiltakozás, panasz, fohászkodás azért az igazságosságért és békéért, amelyet Isten megígért nekünk. Akkor hidat vetünk az ég felé, még akkor is, ha némának maradni látszik. Az Egyházban a megnyílt eget keressük, aki maga Jézus, Isten hídja felénk. Van egy olyan vigasztalás, amely akkor ér el bennünket, amikor „szilárdan és állhatatosan” megmarad bennünk az a hit, amely nekünk „bizonytalannak és ingadozónak” tűnik, mint a viharban hánykolódó hajó.

Ahol a rossz jelen van, ott keresnünk kell azt a vigaszt és erőt, amely legyőzi, és nem hagy neki nyugtot. Az Egyházban ez azt jelenti: sosem vagyunk egyedül! A fejünket olyasvalaki vállára hajtani, aki megvigasztal, aki együtt sír velünk és aki erőt ad – olyan orvosság, amelyet senki sem nélkülözhet, mert ez a szeretet jele.

Ahol mély a fájdalom, ott még erősebbnek kell lennie a közösségből fakadó reménynek. És ez a remény nem csal meg.

Az imént hallott tanúságtételek ezt a bizonyosságot közvetítik: a fájdalomnak nem szabad erőszakot szülnie; nem az erőszaké az utolsó szó, mert azt a megbocsátani tudó szeretet legyőzi. Milyen nagyobb szabadulásban remélhetünk, ha nem abban, amely a megbocsátásból fakad, s amely kegyelemből megnyitja szívünket, annak ellenére, hogy mindenféle brutalitást elszenvedtünk? Az elszenvedett erőszakot nem lehet meg nem történté tenni, de a megbocsátás, amelyet azoknak adunk, akik azt elkövették, Isten országának elővételezése a földön: az ő cselekvésének a gyümölcse, amely véget vet a rossznak és helyreállítja az igazságosságot.

A megváltás irgalom, és jobbá teheti jövőnket, miközben még várjuk az Úr eljövetelét.

Egyedül ő töröl majd le minden könnyet, ő nyitja ki a történelem könyvét, és teszi lehetővé számunkra, hogy elolvassuk azokat a lapokat, amelyeket ma még nem tudunk sem megindokolni, sem megérteni (vö. Jel 5).

Nektek is, fivéreim és nővéreim, akik igazságtalanságot és bántalmazást szenvedtetek el, Mária ma megismétli: „Én vagyok a te anyád.” És az Úr – szívetek mélyén – ezt mondja nektek: „Te az én fiam vagy, te az én lányom vagy.” Ezt a mindenkinek felkínált személyes ajándékot senki sem veheti el. És az Egyház, melynek egyes tagjai sajnos megsebeztek benneteket, ma letérdel veletek együtt az Anya előtt. Tanuljuk meg mindannyian tőle, hogyan kell a legkisebbeket és leggyengébbeket anyai szeretettel oltalmazni! Tanuljunk meg figyelni sebeitekre, és együtt járni az úton!

Kapjuk meg az erőt a Fájdalmas Szűzanyától annak felismerésére, hogy az életet nem csupán az elszenvedett rossz határozza meg, hanem Isten szeretete is, aki soha nem hagy el bennünket, és aki az egész Egyházat vezeti!

Szent Pál szavai pedig azt sugallják, hogy amikor vigasztalást kapunk Istentől, arra is képessé válunk, hogy vigaszt nyújtsunk másoknak: „Ő – írja az apostol – megvigasztal minket minden szomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassuk azokat, akik szomorúak, azt a vigasztalást nyújtva nekik, amelyet ő nyújt nekünk” (2Kor 1,4). Szívünk titkai nincsenek rejtve Isten előtt: nem szabad megakadályoznunk abban, hogy megvigasztaljon bennünket, azzal áltatva magunkat, hogy kizárólag a saját erőnkre támaszkodhatunk.

Nővéreim és fivéreim, e virrasztás végén egy kis ajándékot fogtok kapni: az Agnus Deit. Ezt a jelet otthonunkba vihetjük, hogy emlékeztessen: Jézus misztériuma, az ő halála és feltámadása a jó győzelme a rossz felett. Ő a bárány, aki a vigasztaló Szentlelket adja, aki soha nem hagy el bennünket, aki megvigasztal szükségeinkben, és kegyelmével megerősít bennünket (vö. ApCsel 15,31).

Szeretteink, akiket „halál nővérünk” elragadott tőlünk, nem vesztek el, és nem tűnnek el a semmiben. Életük az Úré, aki jó pásztorként átöleli őket, magához szorítja őket, és egy napon visszaadja őket nekünk, hogy örökké és együtt boldogok lehessünk.

Kedves nővéreim és fivéreim, ahogyan létezik személyes fájdalom, úgy napjainkban létezik egész népeket sújtó kollektív fájdalom is: erőszak, éhezés és háború sújtja őket, ők pedig békéért kiáltanak. Ez hatalmas kiáltás kötelez minket, hogy imádkozzunk és cselekedjünk, hogy minden erőszak megszűnjön, s a szenvedők visszanyerjék békés nyugalmukat; de elsősorban Istent kötelezi, akinek szíve együttérzően dobog, hogy jöjjön el az ő országában.

Az igazi vigasztalás, amelyet képeseknek kell lennünk továbbadni, az, hogy megmutatjuk: a béke lehetséges, és valamennyiünkben kisarjad, ha nem fojtjuk el. A nemzetek vezetői különösen hallják meg megannyi ártatlan gyermek kiáltását, hogy olyan jövőt biztosítsanak számukra, amely megvédi és megvigasztalja őket.

Ennyi erőszak közepette biztosak vagyunk abban, hogy Isten segítségével nem fognak hiányozni a segítő és vigaszt nyújtó szívek és kezek, a béketeremtők, akik lelket tudnak önteni azokba, akiket lesújt a fájdalom és a szomorúság. És együtt – ahogyan Jézus tanította nekünk – igazabban fogjuk imádkozni: „Jöjjön el a te országod!”

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír