Egy esti beszélgetés során került elő ez a kérdés. A nap már hosszú volt. A tanulás, a közelgő érettségi terhe, a jövő bizonytalansága és a pályaválasztás felelőssége csendesen nehezedett egy fiatal barátom vállára. Komoly gondolkodású fiú. Mélyen hívő, aki nemcsak szavakkal vallja a hitét, hanem igyekszik azt nap mint nap megélni is. Imádkozik, keresi Istent, és szeretné felfedezni azt az utat, amelyet a Teremtő az ő számára készített.

Mégis, mint oly sok fiatal életében, nála is eljött egy pillanat, amikor a fáradtság és a belső keresés találkozott. Az ilyen pillanatokban az ember lelke könnyen elcsendesedik, és a felszínre emelkedik egy régi, nagy kérdés.

Egyszer csak megszólalt:

— Mondd csak… mi az élet értelme?

Majd egy kicsit tétován hozzátette:

— Valahol azt hallottam, hogy igazából az is mindegy, mi az élet értelme…

Érezni lehetett, hogy ez a gondolat nem belülről fakadt, inkább csak valahonnan „rátelepedett” a gondolataira. Olyan volt, mint egy kísértő kérdés, amely a fáradt ember lelkében próbál gyökeret verni, zavart kelteni.

Barátként, testvérként, és egy kicsit lelkikisérőként is, természetes volt, hogy beszélgetni kezdtünk róla.

Beszélgetés az élet értelméről

— Tudod — mondtam neki —, az első dolog, amit szeretnék mondani: ne ijedj meg attól, hogy ez a kérdés felmerült benned.

— Miért? — kérdezte.

— Mert ez nem a hit hiányának jele. Sokkal inkább annak a jele, hogy komolyan veszed az életedet és Istent is.

Egy pillanatra elgondolkodott.

— A Szentírásban is találkozunk ilyen kérdésekkel — folytattam. — A zsoltárokban, Jób könyvében, sőt néha még a próféták szavaiban is ott van az emberi lélek küzdelme. Az ember néha elfárad, néha bizonytalanná válik, és ilyenkor teszi föl a nagy kérdéseket.

— Tehát ez nem baj?

— Nem. Ez az emberi lélek egyik állomása.

Egy kis csend után még hozzátettem:

— De van még valami fontos dolog.

— Mi az?

— A fáradtság sokszor filozófiai kérdéseknek álcázza magát.

Felnézett.

— Hogy érted ezt?

— Amikor az ember nagyon kimerült, olyankor könnyen felszínre tör a kérdés: „Van-e értelme az életnek?” Pedig gyakran nem az élet értelme hiányzik, hanem egyszerűen pihenésre, bátorításra, megértésre és reményre van szüksége.

Elmosolyodott egy kicsit.

— Ebben lehet valami.

Ekkor egy kicsit közelebb hajoltam, és azt mondtam:

— Tudod, sokan úgy keresik az élet értelmét, mintha az egy bonyolult filozófiai képlet lenne. Pedig valójában sokkal egyszerűbb.

— Akkor mi az?

— Az élet értelme nem egy elméleti válasz, hanem egy kapcsolat.

— Kapcsolat?

— Igen. A keresztény ember számára az élet értelme végső soron ez: szeretni Istent, és hagyni, hogy Isten szeressen minket — és ebből a szeretetből élni és adni másoknak is.

Egy pillanatig csend volt.

— Ezért mondta Jézus is, hogy az egész törvény két parancsban foglalható össze: szeresd az Istent, és szeresd a felebarátodat.

— És ennyi?

— Ha ezt komolyan veszi az ember, már jó úton jár.

Közben, hamar előkerült egy másik nagy kérdés.

— De mi van a hivatással? Mi van azzal, hogy merre menjek az életben?

Mosolyogtam.

— Tudod, sok fiatal azt gondolja, hogy Isten először egy teljes térképet ad az élethez.

— És nem?

— Isten ritkán ad teljes térképet. Általában csak a következő lépést mutatja meg.

— Akkor honnan tudja az ember, hogy jó úton jár?

— Onnan, hogy elindul. Az ember nem azért kapja meg a hivatását, mert már minden készen van benne. Inkább fordítva történik.

Majd így fogalmaztam:

— Isten nem azért hív, mert már minden kész bennünk, hanem mert útközben formálni akar minket.

Láttam rajta, hogy ez megérinti.

Egy idő után újra megszólalt:

— De akkor az élet értelmét mikor érti meg az ember?

— Talán soha teljesen — válaszoltam mosolyogva. — Mert az élet értelmét elsősorban nem megérteni kell.

— Hanem?

— Megélni.

Majd lassan folytattam:

— Nem az a kérdés, hogy az ember minden pillanatban érzi-e az élet értelmét. Hanem az, hogy hűséges marad-e ahhoz a jóhoz, amit már felismert.

— Például?

— Ha ma tanulnod kell, tanulj becsülettel.

Ha ma segíthetsz valakinek, segíts.

Ha ma imádkozni tudsz, imádkozz.

Majd hozzátettem:

— Az élet értelme sokszor a hétköznapi hűségben bontakozik ki.

Ekkor egy utolsó gondolatot is megosztottam vele.

— Van még valami, amit soha ne felejts el.

— Mi az?

— A te életed nem véletlen.

— Ezt tudom…

— Tudod… de néha jó újra hallani.

Majd így folytattam:

— Isten nem tömeggyártásban alkotja az embereket. A te életednek is van helye a világ történetében. Lehet, hogy te még nem látod pontosan, de Isten már látja.

Egy kis szünet után még hozzátettem:

— És tudod mi a legszebb?

— Mi?

— Isten türelmesebb velünk, mint mi saját magunkkal.

Amikor elcsendesedett a beszélgetés, végül egyetlen mondatban próbáltam összefoglalni mindazt, amiről beszéltünk.

Azt mondtam neki:

Az élet értelme az, hogy Istennel együtt járjuk végig az utunkat, és útközben egyre inkább megtanuljunk szeretni.

Aki ezt teszi, az jó irányban halad.

Még akkor is, ha néha fáradt.

Még akkor is, ha néha bizonytalan.

És még akkor is, ha időnként újra felteszi a kérdést:

„Mi az élet értelme?”

Mert aki erre a kérdésre őszintén keresi a választ, az valójában már úton van a megoldás felé. És Isten gyakran nem egyetlen nagy mondatban válaszol, hanem lépésről lépésre, az élet csendes történéseiben.

Talán ezért van az, hogy az élet értelmét sokszor csak utólag értjük meg: amikor visszanézünk az útra, és észrevesszük, hogy Isten végig velünk járt.

És ez a felismerés az, amit az ember magával vihet a hétköznapokba, az iskolába, a baráti beszélgetésekbe, és az élet nagy döntéseibe:

Az élet értelme nem valahol messze van.

Ott kezdődik, ahol ma szeretni tudunk.

www.frszilveszter.blogspot.com