Kedves testvérek, Karácsony van! Az Emanuel, a velünk-az-Isten ünnepe. Karácsony van! A testté lett Ige ünnepe, az Isten Fiáé, aki anélkül hogy az Isten fiússágát feladta volna, testvérünkké lett! (vö. 2Cel 198). Karácsony van, a béke szózata: „Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek!” (Lk 2, 14). Krisztus „a mi békénk” (Ef 2, 14). Karácsony van! Jó hír az emberiség számára: egy hatalmas szenvedélyes szerelem vonzza a Közömböst. Igen! A Karácsony feltárja számunkra a megtestesülés szenvedélyes természetét; feltárja Isten szenvedélyét az ember iránt. Karácsony, Isten és az emberiség közötti házasság és egy halálnál erőssebb szerelem kezdete (vö. Énekek éneke 8,6). És ha igaz az, hogy „Nagyobb boldogság adni, mint kapni„ (Apcsel 20,35), akkor Karácsony nemcsak annak az embernek az örömünnepe, aki szeretve érzi magát, hanem Isten örömünnepe is, mert Ő szeret. Karácsony Isten születésnapja a földön, és az ember születésnapja az égben!

„Íme, nagy örömet adok tudtul nektek” (Lk 2, 10)

Minden, ami Karácsonyhoz kapcsolódik, egy örömre való meghívás, és ennek az örömnek az oka egyszerű, mégis emberileg hihetetlen, mivel csak a hit által érthető: Isten meglátogatott minket, és Isten szolidáris lett a mi gyengeségünkkel azáltal, hogy testet öltött. És végül, az emberi személyt átöleli az, Aki szereti. Mégis, ez egy egészen új és váratlan módon valósul meg. Ha a bálványok ismeretesek „óriási nagyságuk”, „rendkívüli pompájuk” és „rettenetes tekintetük” miatt (vö. Dán 2,31), ha más időszakokban Isten kinyilatkoztatta önmagát mint hatalmas, félelmetes, erősséges és dicsőséges Isten, mint egy félelmet gerjesztő Isten (vö. Ter 3,10), most azonban, az idők teljességében (vö. Gal 4,4), Isten megmutatja nagyságát egy újszülött kicsinységében; az ő lenyűgöző pompáját egy pólyába takart kisdedben; és az ő rettenetes tekintetét, elrejtve egy istállóban lévő didergő gyermekben (vö. Lk 1,12). A Legfönségesebb és Mindenhatóbb Úr, pontosan azért mert hatalmas, az, akinél kisebbet nem lehet elgondolni (vö. Lk 9, 48). Az az Isten aki magát kinyilatkoztatja nekünk Karácsonykor, valóságban, egy kicsi Isten, aki tehetetlen és szüksége van az emberre; egy törékeny és védtelen Isten, ki rábízza magát az emberre (vö. Lk 2,7), kitéve magát az elutasítás lehetőségének (vö. Jn 1, 11). Ez a szeretet sebezhetősége, amely tiszteletben tartja az ember szabadságát. Mégis, mindazoknak akik befogadják őt az ő szegénységében, megaláztatásában és alázatosságában... azoknak akik befogadják őt az ő sebezhetőségében „hatalmat ad, hogy Isten gyermekei legyenek” (Jn 1, 12).

Karácsony mindig a szegények és az egyszerűek ünnepe, mivel Isten „szeret beszélni az egyszerűvel” (Péld 3,23). Mária volt az első aki meghívást kapott az örömre (Lk 1, 28), és az ő Magnificat-ja, az egyszerűek örvendezésének a himnusza (vö. Lk 1, 46). A pásztorok az elsők akik megkapják a Jó Hírt a Megváltó születéséről (vö. Lk 2, 10) és felelnek erre saját dicsőítésükkel (vö. Lk 2, 20). János felujjong örömében, amikor még édesanyja méhében volt (vö. Lk 1, 44); és amikor Jézus elkezdi szolgálatát, az Előfutár „örömmel eltelik, hallva a Vőlegény hangját” (Jn 3,29). A maga részéről, Ferenc, Assisi Szegénykéje, napjainak vége felé, félig vakon és a legnagyobb nélkülözések közepette, megénekli Naphimnuszát, fontolgatva a Megtestesülés alázatosságát. Sőt, amint Karácsony misztériumát szemléli szíve szinte megolvad a kimondhatatlan örömben (vö. 1 Cel 84).

Ezt az örömöt közli Karácsony a szegénnyel, az egyszerűvel, azzal aki tiszta szívű, mint Mária, mint a pásztorok, János és Ferenc. Isten nem mutatja meg magát a tanultnak (vö. Lk 10, 21). Sokkal inkább azt választja, amit a világ megvet (vö. Kor 1, 28). Ezek nem azzal vannak eltelve amit Isten tesz bennük, mivel ez olyan lenne mint kisajátítani a kapott ajándékot. A szegények és egyszerűek azért boldogak mert Istenel látják magukat eltöltve. Ez azért van így, mert mindenki abba a mértékben fogadja be őt amennyiben dicsőíti Istent, és olyan mértékben dicsőíti Isten amennyiben feladja a maga nagyságát, megalázva önmagát. Karácsony nemcsak azt az ösvényt mutatja, amelyet Isten az emberi személlyel való találkozás felé kitaposott, hanem azt az ösvényt is, amelyet az ember kell hogy kitaposson, ahhoz hogy befogadhassa Istent. Isten noha gazdag volt, értetek szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjatok (2 Kor 8.9); „A juhok nagy pásztora” (Zsid 13,20) megmutatja magát az utolsónak, mint a pásztorok; az alázatosnak, mint Mária; a kicsinynek, mint Ferenc; és annak, aki mint, János, kisebbedik ahhoz, hogy Ő növekedhessen.

Isten nagysága a kicsinnyé válása által nyilvánul meg. Ehhez hasonlóan, az ember nagysága az által mutatkozik meg, hogy helyet készít Annak számára, akinek születését a mennyei seregek Istent dicsőítve így énekelték meg: „Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek!”

„Örüljetek mindannyian az Úrban” (Fil 4,4)

Testvérek örüljünk! Mert a megígért pillanat elérkezett. Örüljünk! Ünnepeljünk! Vegyünk részt Isten öröméből! (vö. Zak 3, 14-17). Igen, bőven van ok az örömre! Azok akik nem tudnak olvasni az idők jeleiből Isten szemén keresztül, látva azokat a problémákat amelyeken az Egyház megy keresztül, (vegyük például, többek között a jelenlegi botrányokat), vagy látván Rendünk és az egész megszentelt élet nehézségeit, amelyeket megtapasztalunk (pl. hívatások hiánya), de ugyanakkor látva a társadalmi élet nehézségeit, a gazdasági krízist, amely oly sokakat befolyásol, különösen a szegényeket és a mély kulturális krízist, amelyeket átélünk ... Látván mindezeket, gondolhatjuk, hogy sok dolog van, ami miatt okunk lehet az aggódásra, hagyva magunkat letörni szomorúságtól és mások csüggedésétől. Sokaknak, Isten elvontnak, sőt hasznavehetetlennek tűnik, másokban, nyilvános beismerés nélkül, neheztelés van Isten hallgatása miatt. Sokan vannak, akik az imént említett lehangoló valóság miatt, ugyanazt a tapasztalatot élik át, amelyet az emmauszi tanítványok éltek át mielőtt találkoztak volna a Feltámadottal, amikor azt mondták, „mi azt reméltük..” (Lk 24,21). Mindazonáltal, akik tudják, hogy hogyan kell olvasni Isten szemével – anélkül, hogy becsuknák szemüket a valóság előtt, amelyet az imént említettem – ezer okot találhatnak az örvendezésre. Ők a valóságot nem úgy tekintik, mint vesztes állapot, hanem mint egy kihívás, egy lehetőség, egy kairos. És mindez azért, mert tudják, hogy az Úr azért jön, hogy velünk legyen, hogy „felhúzva közöttünk sátrát” (Jn 1,14), ő azért jött, hogy velünk legyen, mindennap az idők végéig ( vö. Mt 28,21). Hogy ne mondják elhagyottnak és pusztaságnak földünket (vö. Iz 62,4). Meglátogatott az egyetlen, akire vártunk: a Megmentő, a Messiás, és az Úr (vö. Lk 2,11) Hogyha az öröm forrása egy megismert és megszeretett jó birtoklásában, és a másokkal való találkozásban és közösségben rejlik, akkor megalapozottan hihetjük, hogy mint hívő emberek és Kisebb Testvérek arra vagyunk meghíva, hogy egy ngy örömet tapasztaljunk meg, akkor amikor mélységes közösségre lépünk Istennel, akit a legfőbb jónak mondunk (vö. FID 3), még akkor is, amikor a legsötétebb telet és sötét éjszakát tapasztaljuk meg, amelyet ember egyáltalán elképzelhet.

„...hogy örömötök teljes legyen” (Jn 15, 11)

Ezekben a nehéz és kényes időkben az öröm tanúsága még inkább szükséges. Mi, akik Krisztust követjük „szorosabban” arra vagyunk hivatva, hogy részesedjünk Jézus örömében, aki azt mondja „Azért mondtam nektek ezeket, hogy az én örömöm bennetek legyen, és örömötök teljes legyen” (Jn 15, 11). Ez a teljes öröm nem egy lehetőség, még kevésbé utópia. Inkább, nekünk, hívőknek egy felelősség. Ha az örömet „a megelégedettség érzetének felfedezése határozza meg” (H.G. Gademer), és hogyha az öröm a teljességnek a megtapasztalása, akkor bárki aki megkóstolta Isten szeretetét és szereti Őt, üdvözlő és hálatelt szível, nem tud megállni, hogy ne kóstolja meg azt az örömöt, amelyet senki sem tud elvenni: még a gyötrelmek, mindenféle szenvedések és ellentmondások közepette sem (vö. 2 Kor 7,4, Kol 1, 24). Sőt mi több, felfedezi az örömről való tanúságtétel szükségességét, arról az örömről, amit szívében érez azok között, akik hozzá hasonló helyzeteket élnek át. Az ő élete énekké válik, az öröm énekévé, amely a Velünk az Istennel való együtt-járás bizonyosságába gyökeredzik. És az ő éneke, ráadásul, segíteni fogja másoknak életét, hogy a reményre nyitott élet legyen. Számunkra, akik hiszünk Krisztusban, a Karácsony egy sürgős felhívás az örömről való tanúságtételre ebben a világban, amely szomorú – a sok szórakozás ellenére, vagy éppen a sok szórakozás miatt, amely eltávolítja az embert az öröm igazi forrásától: Jézus Krisztustól. Kedves testvérek, mivel az öröm felelősség számunkra, mint keresztényeknek, és s főleg mint Szent Ferenc fiai, nem foszthatjuk meg a világot ettől a kimondhatatlan és dicsőséges örömről való tanúságtevéstől (vö. 1 Pét 1, 8-9), amely Krisztusba vetett hitből születik és az Istennel való életben valósul meg. Sokan kérdezhetik: Hogyan, mikor és hol lehetünk tanúi az örömnek? Sorban válaszolva ezekre a kérdésekre, azt gondolom, különösképpen hívatásunkban kötelességünk az öröm megvallása, megmutatása. A hivatásunkat anélkül kaptuk, hogy azt kiprovokáltuk volna. Bizonyos szempontból azt is mondhatjuk, hogy Belebotlottunk és lépésenként felfedeztük azt, s engedtük, hogy az Ige hallgatása és a szentségekhez való járulás által beköltözzön a szívünkbe, és ilyen mértékben befogadtuk a közvetítőket, amelyeket maga az Úr helyezett el az utunk mentén, s amelyek által egyre jobban megértettük az Ő ránk vonatkozó tervét. Azután, fokozatosan, szinte érszrevétlenül, egy erős szenvedély született bennünkKrisztus iránt, amely arra vezetett bennünket, hogy kövessük Őt, s vállaljuk az Evangéliumot, mint regulát és életet, magunkra öltve ugyanazt az életet, mint Jézus: engedelmességben, semmit sem birtokolva és tisztaságban (vö. 2R 1,1).

Ugyanabban az időben, a másokért való szenvedély, odaadás is megszületett bennünk, különösen az Egyház iránt, észrevéve azt, hogy nem tudjuk követni Jézust, ameddig nem tekintünk a szegények arcára és a megfeszített Krisztusra, és az is megszületett bennünk, hogy nem tudjuk szeretni Krisztust az Egyházon kívül. Odaadtuk magunkat teljes szívvel, hogy az evangélium ajándékait vigyük másoknak, mert betelve érezzük magunkat ez által. Ezért, mi is tapasztaljuk, amit a szamaritánus asszony tapasztalt az mélyből fakadó szomjúsága enyhítése hirdetéssé és misszióvá vált (vö. Jn 4,1ff).

Sokan vannak a testvérek közül akik, sok év elteltével, sokféle megpróbáltatás után, még mindig az öröm tanúi hívatásukban. Azt hiszem testvéreim, hogy akik örömben élnek, semmit sem tartva maguknak, azok igazán szabadok a birtoklás és uralkodás utáni vágytól. Ők olyan szegények, hogy csak Isten van nekik, aki elég számukra, mert ők felfedezték Őt, mint létük minden gazdagságát (FID 4). Ők annyira szegénynek, hogy érzik az evangéliumi öröm szabadságát. Azokra a testvérekre gondolok, akik az adományozás logikáját megélve és túllépve minden kulturális, vallásos és földrajzi korlátot, feltétel nélkül mindent megtesznek azért, hogy az Evangélium örömhíre mindenkihez, a közellevőkhöz és a távollévőkhöz is eljusson. Azokra gondolok, akiket betegségek tesznek próbára és azokra, akik, mint szent Pál a testükben lévő tövis (vö. 2Kor 12,7) okozta fájdalmat érzik, s ennek ellenére, továbbra is mosolyt ajándékoznak és örömet vetnek azok között, akik körülveszik őket, mert érzik, hogy szeretve vannak a szeretet Istenétől (vö. FID 4) Azokra gondolok, akik tudatában annak, hogy saját hivatásukat agyagedényben hordozzák (vö. 2Kor 4,7), de biztosak lévén abban, hogy az ők gyöngeségükben az Úr nagysága mutatkozik meg (vö. 2Kor 12,9), nap nap után folyamatosan viselik a nap terhét és hevét, kezükkel az ekét fogják, anélkül, hogy hátranéznének, s ezt folyamatosan teszik annak ellenére, hogy a szántandó föld keménynek tűnik, és számot kell vetniük a kövek sokaságával és a gyomokkal, amelyek veszélyeztetik az elvetett magot. S végül azokra gondolok, akik örömmel fogadják a testvérek ajándékát (vö. Végr. 14), e, ugyanakkor állhatatosan hozzájárulnak a közösség építéséhez, anélkül, hogy viszonzásul bármit is várnának a testvér javán kívül. Köszönöm testvérek, hogy az öröm misszionáriusai vagytok!

Velük együtt vannak más testvérek is, akik odaadottságában meglátszik a rutin, a motiválatlanság, a szomorúság, a középszerűség és a lelkesedés hiányának a veszélye, s ez látszik életükön és tükröződik arcukról is. Szenvednek, s anélkül, hogy akarnák, szenvedést okoznak, mert nem érzik magukat boldognak. Ilyen helyzetben, ha az illető nem akar egy visszatérés nélküli útba bonyolódni, szükséges, hogy visszatérjen az első szerelemhez, hogy felfedezze a velünk lévő Istent. Szükséges az imádságos való visszatérés, ahhoz a forráshoz, amelyből az Úrral való találkozás öröme fakad; tűz, amely elűzi az érdektelenség, a motiválatlanság és a szomorúság tüzét. Amikor imádkozunk a szívünk sok salaktól megszabadul és szabaddá tesz a múló hangulat szeszélyeitől. Ezen kívül, amikor bezárkózunk a szobánkba és a rejtekben imádjuk az Atyát (vö. Mt 6,6), egy nagy örömben van részünk: abban, hogy imádkozhatunk másokért. Mint Ferencnek, úgy nekünk is az istentapasztalat kell az öröm elsődleges forrása legyen. Másrészt szükséges felfedezni az Egyházra, a világra és az egész teremtett környezetre nyitott testvériség szépségét. A telet, amelyet most átélünk a szerzetesi és a ferences életben, de magában az Egyház életében is, nem úgy kell nézzük, mint a halál útját, hanem mint a metszés idejét, mint az alkalmas időt a gyökereken való munkálkodásra, a lényegeshez való visszatérésre s ezáltal engedjük, hogy ismét találkozhassunk Istennel. A többit majd elvégzi Ő és a mi életünk ismét örömének lesz.

„Vesd le a szomorúságodat!” (vö. Bar 5,1)

Testvér, te, aki szomorúságtól betakarva élsz, vesd azt le magadról, mert már „uralkodik a te Istened” (Iz 52,7), mert az újszülött Emmánuel, a velünk-az-Isten (vö. Mt 1,23). Ti, akik sötét éjszakákat éltek át és azt gondoljátok, hogy már elérkezett a napnyugta, „gyászoljatok és ne sírjatok ... mert az Úr öröme a ti erőtök” (Neh 8,9-10). A Karácsony nagyon mélyen megkérdez bennünket, hogy mennyire élünk a velünk az Isten örömében. Az emberiségnek szüksége van egy olyan keresztény és ferences életre, amelyen átvilágít Krisztus és amely a teljes, örömteli és szenvedélyes odaadottságban mutatkozik meg. Ez az igazi tanúságtétel a hivatásról. Sokkal inkább attól vagyunk misszionáriusok amik vagyunk, s nem attól, amit teszünk vagy mondunk. Örömteliek lenni, átváltoztatni lehangoló, negatív és elégedetlen magatartásunkat lelkes, pozitív és reménythordozó hozzáállássá, ez az Evangélium hiteles hirdetésének és a hivatásgondozásnak a sine qua non-ja. Szent Ferenc megmutatja nekünk, hogy hogyan juthatunk el az öröm vetéséhez: engedni, hogy Krisztus betérjen a szívünkbe, az életünkbe, és kéz a kézben tevékenykedni társainkkal: elsősorban testvéreinkkel, akiket az Úr adott nekünk, akikkel megosztjuk életünket és küldetésünket, s aztán minden Istentől szeretett emberrel, különösképpen az utolsókkal és a kivetettekkel.

Egy Áldást és békességet közvetítő öleléssel, kívánok mindannyiotok számára örömteli és boldog Karácsonyt!

Róma, 2011. november 8.
Boldog Duns Scostus ünnepén

A Generális atya karácsonyi levelének fordítása.