A lelki életben nincs pihenő!

A nyár derekán járunk. A felüdülés megannyi színpompás, kecsegtető változataira szánhatjuk időnket.

De közben nem feledkezhetünk el az Úrról sem. Az élet elválaszthatatlan a lelki élettől, egységes egész. A kísértés ott hat és onnan jön, ahonnan nem is számítunk rá. Legyen időnk nyáron is Teremtőnkre. Hív és vár bennünket, ott is ott van, ahol senki sincs. Mindig kész arra, hogy meghallgasson. Mindig van ideje: ő időnélküliségben él. Dönthetünk: vele vagy nélküle. Rajtunk múlik: megyünk vagy elmegyünk. Szeretetét nem vonja meg tőlünk. Vár türelemmel. Térjünk be lakásába, ha csak pár pillanatra is, bár a vasárnapi szentmisére. A forró nyári melegben felüdülést nyújthat számunkra a hűvös falak közt magába szálló, megnyugvó lélek. Ha mégis ennek ellenkezője történik, csak örülhetünk, mert sokszor nem azért térünk be a templomba, hogy megnyugodjunk, hanem azért, hogy éberebbek, tettre készek legyünk. Nézzünk be akkor is, ha rá akarunk érezni a teljes valóságra, az örök igazságra, az igaz és jó útra. Sokszor fel kell ocsúdni a világban élt álmunkból. Tévedéseinket fel, sőt be kell ismerni, jóvá kell tenni, ki kell küszöbölni. A lélek olyan, mint egy hajó. A tükörsima vizen könnyen halad, de ha viharba kerül, nagyobb odafigyelést követel a kormányozása. Vigyázzunk, a rossz idő elteltével is irányítani kell a hajót! A partot, a célt csak így érhetjük el. Az elővigyázatosság megóvhatja a hajót a zátonyra futástól, ami a leggyönyörűbb időben is bekövetkezhet. Bátornak, merésznek, de nem vakmerőnek kell lenni. Hajlamosak vagyunk arra, hogy a vihar eltelte után hosszú pihenőt tartsunk. A lelki életben nincs pihenő! Van, amit az emberek nem, de Isten tud rólunk. Még azt is, amit mi magunk sem, amit még önmagunknak sem vallunk be, amit esetleg ügyes eszmefuttatásainkkal kimagyarázunk.  Ragadjuk meg a pillanatokat, nyerjük meg őket Istennek tetszően önmagunk számára. Egy pillanat egy életre elronthat vagy megjavíthat emberi kapcsolatokat, Istennel való kapcsolatunkat. Ne a múltban éljünk, annak állandó feszegetésében, hanem a jelen teljes odaadással való átélésében, Isten dicsőségére a jövőre készülve. Az eltelt percek soha nem jönnek vissza. Az álmokat, terveket hiába szőjük, ha a jelent nem éljük. Beszélj, ha jót mondhatsz, ha örömet kölcsönözhetsz, ha vigasztalhatsz, ha bátoríthatsz, ha Istenhez vezethetsz másokat, önmagadat! Hallgass, amikor másokat Istentől eltávolítanál, mert ezáltal te is eltávolodsz! Dolgozz, ha építesz vele, de állj meg, ha rombolsz! Imádkozz, mert közelebb kerülsz ahhoz, aki közel áll hozzád, a figyelmet sosem önmagadra, hanem mennyei Atyádra irányítsd! Te csak eszköz légy, a cél mindig Isten! Ne az emberben bízz! Ez csalfa, vak remény. Istennek adj hálát mindenért, az örömért, a bánatért. A helyesen megélt öröm fokozza az Istenre való figyelést, hálára indítja a szívet. A szomorúság és betegség is lehet örömforrás, ha értelmet adunk neki: ajánljuk fel másokért. Sose a tövisek elvételét kérjük, legyen elég nekünk az ő kegyelme. Ne sodorjuk önsajnálatba magunkat – ez lebénítja a tettrekészséget. Adja meg az Úr mindenkinek a hosszú nyár alatt a test és lélek felüdülését! A pihenések ideje alatt ne csak nézzünk, hanem lássunk is! Szívleljük meg Szent Ambrus 4. századi egyházi író, költő szavait: „Ne higgy tehát pusztán testi szemednek; mert inkább látni a láthatatlant; mert a test szeme a mulandót látja, a léleké az örökkévalót, amit a testi szem nem vesz észre, de a lélek és az értelem meglát.”
Bíró Jolán Ilona