Ha május első napjaiban a kalibázáshoz még lázasan készülődtek a gyimesi csángó családok, most egyre többen térnek vissza otthonaikba a havasokban található nyári szállásaikról.

 

 

E napokban ugyanaz a kép tárul a „patakországban" járó szeme elé, akár tavasszal, a kiköltözés idején. Szekérre pakolva a tejfeldolgozó edények: kelenta, ordafőző üst és egyéb kellékek. A szekér lajtorjájához kötve andalog az esztenán felhízott, már vágósúlyban értékesíthető tinó, nyájőrző kutyák nyelvüket lógatva követik a rakományt. Többen is 8-10 km távolságról, a havasok fejéből ereszkednek alá a patakok völgyébe.

A kalibázók vonulása, lett légyen az tavasszal, avagy késő ősszel, igazi látványosság. Nem csoda az sem, ha e „népvándorlásnak" meggyökerezett regulái, szokásai még elevenen élnek az idősebb nemzedék emlékezetében. (Számos emlékezőt megszólaltatott Tankó Gyula, nyugalmazott tanár a gyimesi életmódot kutató nemrég megjelent könyvében.)

Igyekeznek is a kalibázók, a legenda szerinti farkasok éjjeléig, még Szent András napja előtt aláereszkedni a hegyekből, különben felfalják őket az ordasok – így tartja a néphit.

A hidegségi Pescsó Ferencz Margit és férje, Imre állatai a pajta mögötti sarjús kertben, a reggelenként már hóharmattól csillanó pázsiton békésen legelésznek.

A ház asszonya azzal fogad, hogy nem eladó a tinó. Ugyanis – érzem ki mondandójából – marhakereskedők, kupecek járják a környéket, s az esztenán felhízott növendékeket igyekeznek olcsón felvásárolni. Tudják ők, nagyon is jól tudják, hogy „most még melegében " mit érnek az esztenáról hazahajtott hízómarhák, s hogyan lehet azokat többszörös áron értékesíteni.

Férje távollétében csak szűkszavúan nyilatkozik, annyit mégis elárul, hogy szálláshelyükön idén csupán meddő marhákat legeltettek. Nem volt jövedelmező a két fejőst is kinn tartani az esztenán, s onnan naponta beszállítani a tejet potom árért a csarnokba. Kalibáztak viszont azért (is), hogy „ne menjenek ki a szokásból", mert az olyan családfő, aki nem kalibázik, nem tekintendő igazi gazdának a Gyimesekben. Egyébként is a lakásuktól 12 km-re, Bükkhavason, Nagysorok fejében található esztenájuk, melyet nem lehet elhanyagolni. S már csak a friss levegőért, a csendért, az Isten ege alatt honoló békéért is érdemes ott tartózkodni a nyári hónapokban, ami felér bármiféle terápiával.

Annyi bizonyos, hogy a Ferencz család – s még több hozzá hasonló is van – nincs rászorulva a kalibázásra, megszokásból, az évszázados hagyományokhoz ragaszkodva teszik csupán azért, hogy ne bontsák meg az ősi regulát, s fenntarthassák a nyári szállásaikat, s azokon kalibáikat, melyeknek a hegyek ölelésében megépített különböző formájú változatai gyönyörködtetik szemet. Olyanról is hallani, aki uniós normákhoz igazítva, turistalátványosságként igyekszik berendezni ezeket a kalibákat.

A tejnek nincs ára, a föld alapú, valamint az állatok után járó állami támogatást sem kapták meg. Így már nem nagyon lehet megélni a gazdálkodásból – még gyimesi viszonylatban sem. Mindez ott, ahol az állattartás képezte, s kellene képezze a továbbiakban is a főfoglalkozást, megélhetési forrást nyújtva a családoknak – érezni ki a ház asszonya szavaiból. Csupán a maguk számára termelik meg a legszükségesebbeket. Mindketten nyugdíjasok, s ahogy errefelé mondani szokás, gyermekeiket is feltarisznyálták a legszükségesebbekkel. Saját kalibával is dicsekedhetnek.

Őket a farkasok éjjelén már nem falják fel az ordasok, hiszen idejekorán beköltöztek a faluba. Vannak viszont többen is olyanok, akik kihúzzák Szent Andrásig, aztán ők is meleg otthonnal cserélik fel a kalibát.

Kristó Tibor Hargita Népe