Zsóka nevelőnő: szeretettel mindent meg lehet oldani

Balázs Melinda Erzsébet, azaz Zsóka nevelőnő, a csíksomlyói kollégiumban a lányok gyűrűjébenLelkes, energikus, határozott nő, látszik, tudja, mit akar, és azt teszi is. Egy alig kétéves apróság édesanyja és negyven nagyobb nevelője. De ők is a gyermekei.

 

 

 

Tizenegy évvel ezelőtt „szegődött” Böjte Csaba atya mellé, azóta több tucat gyermeknek letörölte könnyeit, enyhítette fájdalmát, biztatta őket, mellettük állt. Ő a szászrégeni születésű Balázs Melinda Erzsébet, azaz Zsóka nevelőnő, aki immár a dévai Szent Ferenc Alapítvány csíksomlyói házának vezetője. Az alapítvány csíksomlyói kollégiumában jelenleg negyven fiatal – két egyetemista, a többi középiskolás – útjait egyengeti.

A középiskola után Temesváron akartam elvégezni a szocio-pszichológia szakot. Elindultam felvételizni, aztán hazafelé tartottam már, amikor a vonaton hallottam Böjte Csaba atyáról. Lelkesen mesélt róla az atya egyik „gyermeke”. Úgy döntöttem, meg kell nézzem magamnak az atyát, így Déván le is szálltam a vonatról. Este az imaórán találkoztam vele, és bár sokáig mellette ültem, amíg be nem mutatkozott, nem is gondoltam, hogy Csaba testvér. Másnap elvitt Hunyadra a fantom negyedekbe, ahol a tömbházakban nincs villany, gáz, víz, ablak, ajtó, be vannak zsúfolódva a nagy családok egy-egy szobába, hogy egymásnak meleget tartsanak. Nagyon mellbe vágó élmény volt, amit azóta sem felejtek el. Ez azt vonta maga után, hogy akkor nem végeztem el az egyetemet – csak majd később –, és Csaba testvér mellett maradtam.
– Mi volt a döntő ok?
– A gyerekek tekintetéből kiolvasható naivitás, tisztaság, egyszerűség annyira megfogott, hogy nem volt kedvem elmenni onnan. Felébredt bennem is a gyerek, és 18 évesen rádöbbentem, hogy gyerek akarok maradni, nem akarok felnőni. Ezt a mai napig is így érzem, hiszen úgy látom, a túlzottan felnőttes gondolkozás minden bajnak a forrása. A felnőttben nincs meg a kellő bátorság, vakmerőség, nyíltság, mint egy gyerekben, én meg ezektől a gyerekektől rengeteget tanultam. Az a nyitottság és bizalom, amivel felém közeledtek, letaglózott. Leszálltam negyed négykor a vonatról, és fél négykor a Maros partján voltam negyven gyerekkel. Fogták a kezemet, puszit kaptam, megosztották velem gondolataikat. Leírhatatlanok voltak az első napok, élmények. Nagyon megszerettem.
– Gondolom, tizenegy év alatt sok mindent kapott a gyerekektől, akkor is, ha nem a sajátjai...
– Van egy kétéves fiam, aki a test és a vér kívánságából született. A többi gyermek a lelkemből született. Amíg megtalálod a közös hullámhosszot egy gyermekkel, hogy együtt tudjál működni, szerintem nehezebb, mint egy szülés. Ezek a gyerekek olyan élményekkel, lelki sérülésekkel érkeznek otthonról, amit orvosolni kell. Nem dramatizálni, hanem segíteni, reálisan kell szembeállítani a múlttal, azzal a teherrel, amit lelkében hordoz, de amelyen tovább kell lépni, hiszen előtte a jövő. Szeretettel mindent meg lehet oldani.
– A gyerekek nagyon hálásak tudnak lenni..
– Nagyon. Én a mai napig állítom, a felnőttekkel való foglalkozás sokkal nehezebb, és eredményben sem hoz annyi pozitívumot. Egyetemista fiaim is vannak, akikkel egyenrangú társként kezeljük immár egymást, tartjuk a kapcsolatot. Déván például most otthagytam tizenkét fiút, és bár van nevelőjük, esténként felhívnak, eltárgyaljuk a román házit, az aznapi iskolai, illetve a csajos dolgokat. Fontosnak érzik, hogy ezeket velem is megosszák, hiszen hat évig velem voltak. Egyébként ezekben a házakban az is a jó, hogy együtt élünk, ezért lehet eredményes a munkánk.
– Meglepően fiatal ehhez a szerintem nehéz feladathoz. Annyi gyerek fejét megsimogatni és vigasztalni, sokszor fájdalmukat enyhíteni, nem viseli meg az embert?
– Minden napunk imával kezdődik és imával végződik. Ez erőt ad. Nem elkeseredni kell a mindennapok gondjaitól, hanem keresni a megoldást, a kiutat. Ezt nemcsak a gyerekeknek ismételgetem, hanem magamnak is. Hittel kell haladni előre. Ezért is szeretek gyerekként gondolkodni úgymond, hiszen egy gyerek számára nincs lehetetlen dolog. Mikor egy gyermek ébredéskor jó reggelt kíván és rád mosolyog, felér egy varázslattal. Ha este hozzád simul, átölel és talán elrebegi, hogy köszönöm, nevelő néni – ennél szebb dolog, ennél nagyobb fizetség nem létezik.
– Van a szűk családi kör a férjével, kis gyerekével, és van most itt Csíksomlyón az iskolai időszak alatt, a kollégiumban lakó gyerekek adta nagy család. Ez különválasztható?
– Egy nagy család van. Az én kicsi fiam és a nagy gyermekeim között nincs különbség. Az a valóság, hogy ez a munka teljes embert, teljes odaadást kíván, hiszen a gyerek megérzi a távolságtartást, és ő is úgy viszonyul. Ha teljesen átadom magam neki, érzi, hogy a jó cél felé akarom vezetni, ő is abba a kapuba akarja rúgni a gólt, amerre mutatjuk az irányt.
– Nevelőnek lenni munka, hivatás, életforma?
– Hivatás, életforma. Ugyanakkor úgy érzem, luxus is, mert azzal foglalkozhatok, amit igazán szeretek. Tanulmányaimnak köszönhetően mással is foglalkozhatnék, de tudom, nem menne. Hitvallásommá váltak a gyerekek.
D. Balázs Ildikó