Tizenkét vekni útra kel

A dévai példa nyomán befogadó otthon épül Csobánkán.

Hétvége. Aki csak teheti, rohan kifelé a forrósodó nagyvárosból. Elnyúlni az árnyékban, strandolni, evezni, biciklizni. Vannak viszont, nem is kevesen, akik tavasz óta pontosan tudják, hogy szombatonként Csobánkán egy felújítás alatt álló épületben vagy az azt övező parkban dolgoznak majd. Nem pénzért, nem külső kényszerből. A mérnöknő ablakkeretet súrol, az informatikus fiúk csempét raknak, a hivatalnok sittet lapátol, a diáklány kerítést fest. Nem ismerik egymást. Csak hallották, hogy Csobánkán lesz az Élet Háza. Befogadó otthon, ahol támaszt kapnak azok, akik hajlék, munka, szeretet nélkül maradtak.

 

Pomázon a forgalmas út melletti pékség cégtábláján az odapingált perecek, sütemények szinte táncolnak, már a kenyér illata is más, mint Pesten. Szombatonként délelőtt tízkor zár a Kalács sütöde, ekkor már üresek a polcok. De van tizenkét vekni és egy rekesz sütemény, amelyet egy ideje mindig félretesznek. Ez a Csobánkán dolgozó önkénteseké. Így természetes, hárítja a köszönetet Nyáry Ödön, az üzlet társtulajdonosa.
– A piacról élnek ők is, meg a munka is kemény, de mi értelme az egésznek, ha ennyi nem fér bele? – jegyzi meg csendesen, mosolygósan. Hozzáteszi, hogy a lánya Szentendrén végzett a ferences gimnáziumban, és önkéntesként dolgozott Déván. – Jöjjenek a jövő héten is! – szól utánunk biztatóul.
Míg a kenyeret fuvarozzuk, Mihály Dóra, aki Déván óvónő, s átutazóban van, mesél. Arról, hogy mennyi jelzést kaptak, miszerint Magyarországon is szükség lenne elsősorban lelki megerősítésre. Kallódó sorsokról, meg nem született gyermekekről, családok széthullásáról szóltak a hírek. S mert pékségből jövünk, a „mindennapival” kapcsolatos esetek sem maradhatnak el. Például amikor az éhes gyerekek hazafelé baktattak, s az út közepén egy teherautóról leesett rekesz hevert tele kiflivel – meséli. És tudjuk-e, hogy náluk Déván az a szokás, hogy a reggeli misére az oltár elé mindenki hozhat otthonról egy kenyeret? Ki barnát visz, ki fehéret, kereket meg szögletest – pörgeti Dóra ízesen a szavakat.
Csobánkára érve még ki sem tettük a vekniket a kertben álló asztalra, egy jókötésű, határozott férfi köszön ránk. Kérdezi, kivel pakolhatná ki a raklapnyi ásványvizet, amelyet hozott. Mellékesen érdeklődik, hogy rendben megérkezett-e a csempe. Utóbb derül ki, hogy azt a rakományt is ő küldte. Ám hogy kivel van dolgunk, még Lengyel Ferencné sem tudja, pedig kitűnő a helyismerete, lévén pomázi. Ő egyébként amolyan gazdaasszony szerepet tölt be a hét végi munkálatokon. Kávét készít, ebédet főz, és kitűnő szervező. Két felnőtt gyermeke és unokái vannak, elfoglaltsága tehát van bőven. Ám amit Déváról és az ottani gyerekek felkarolásáról megtudott, nem hagyta nyugodni.
– Mindig vágytam rá, hogy odamenjek, köztük legyek. De valahogy nem jött össze. És mit ad a Gondviselő? A szolgálat jött el hozzánk – mondja.
Így magyarázza, amit ő csodának tart, pedig nagyon is praktikus teremtés. Úgy érzi, mindaz, ami itt hétről hétre megismétlődik, élő cáfolata annak, hogy már nincs lelki tartalékunk, és közömbösek vagyunk mások gondjai iránt.
– Amikor Pomázon jótékonysági estet rendeztek a készülő otthon javára, be se fért mindenki. Eleinte csak a kíváncsiság bujkált az emberekben, hogy ugyan ki lesz ennek az épületnek a gazdája, mi készül a szomszéd községben. Magam is csak hallgattam a híreket. Volt néhány kétkedő, de ma inkább az a jellemző, hogy aki tud, segít.
 
A befogadó otthonban a dévai Szent Ferenc Alapítvány szellemiségéhez és metódusához kapcsolódva tevékenykednek majd. Ennek alapja a család, a hit, az egymás iránti szeretet erősítése. S nem utolsósorban annak a képességnek elsajátítása, hogy miként lehet méltósággal szembenézni és megbirkózni az élet adta nehézségekkel, váratlan, tragikus eseményekkel. Az akarat edzése, az öntevékenység fejlesztése is igen fontos. Van előttük minta, hiszen Erdélyben tizenöt éve egy szeméttel teli, elhagyott ferences kolostor kitisztításával kezdődött az a misszió, amelyből gyermekotthonok, a szórványban élő magyar diákoknak kollégiumok, napközik, kismamaotthonok nőttek ki. És ma hétszáz gyermek és serdülő, no meg egyetemista élete fonódik össze a Böjte Csaba testvér által létrehozott közösségekben.
Sajnos ma már nem csupán Dél-Erdély magyarlakta, elhagyott ipari településein vegetálnak „ottfeledett családok”, nálunk is egyre többen lesznek, akik eleve hajléktalansorba születnek. Vagy éppenséggel egy hajszál választja el a szülőket a végső lecsúszástól.
– Megtalálni és felkarolni, tanítani, erősíteni őket, hogy később talpon tudjanak maradni a kinti világban, ez a szándék – magyarázza Csekő Krisztina az alapítvány céljait. A fiatal nő egyébként közgazdász és irodalmár, egy magánfőiskola rektorhelyettese. Fél év fizetetlen szabadságot kért, hogy összekötője, szervezője lehessen az alapítvány erdélyi vonulatának és az itteni szálnak. Emberekkel tárgyal, információkat fogad és továbbit külföldre, rendszerezi a felajánlásokat, kapcsolatokat. Hét közben is megfordul az építkezésen, s szombatonként szintén itt van. Két maroktelefonja szinte állandóan cseng, új és újabb segítők érdeklődnek, adományozók jelentkeznek.
Mint annyian mások, Böjte Csaba hívására döntött úgy, hogy életéből fél évet csak erre az ügyre fordít. Sejti persze, hogy ez olyan felajánlás, amelynek a határát nem lehet racionális mértékkel mérni…
– Tavaly kezdődött, amikor némi fizikai munkát végeztem az egyik erdélyi gyermekotthonban. Olyan élményeket, tapasztalatokat szereztem, amelyek megerősítettek abban, hogy itthon is lenne tennivalóm e téren. Böjte Csaba testvért már régóta foglalkoztatta, hogy abból a sok felajánlásból, ami Magyarországról érkezett, vissza kellene „telepíteni” valamit. Lelki és gyakorlati értelemben egyaránt. Erdő Péter bíboros úr is hasonlóan gondolkozott az anyák, gyermekek helyzetét illetően. Szinte hihetetlen, hogy mennyi érzelem és jóakarat mozdult meg az emberekben… Csupán néhány hónap telt el, és egy felajánlásból már létrejöhetett egy vidéki anyaotthonunk. Egy válságban lévő várandós édesanyát így el tudtunk oda helyezni, amíg az itteni nagy ház elkészül. Szeptemberre tervezzük a felszentelését – magyarázza Krisztina.
A gyönyörű ősparkban baktatunk, azon az ösvényen, amelyet az önkéntesek munkája tett újra járhatóvá. Óhatatlanul szóba kerül a helybeliek által kastélyként emlegetett tornyos épület viszontagságos története, amelyből leginkább a rendszerváltozás utáni korszakot ismerjük. A hatvanas–nyolcvanas években szellemi fogyatékos gyerekek otthona működött a falak között. Több csobánkai családból jártak ide dolgozni.
A faluban a nyolcvanas évek végén kezdték rebesgetni, hogy az épület visszakerül a hajdani tulajdonosához. Ez 1992-ben bekövetkezett. A környékbeliek csak azt látták, hogy a gyerekek elkerültek innen, a munkaalkalom megszűnt, az épület, a park lakatlan. Érthető, hogy nem örültek mindennek. Ráadásul a jobb érzésű emberek nem tudták megakadályozni, hogy a cigányok, magyarok némelyike ne járjon be a területre fosztogatni, pusztítani. Az egyik melléképületben még látni ennek a nyomait, valamikori bútorok, fémágyak, matracok egymásra vannak hányva, az ajtók kifeszítve, az ablakok kitörve… A kastélyépületnek még a tornyára is felmásztak, hogy leszedjék az ereszek és a torony rézborításait. Az is kitudódott, hogy egy üzletembernek is fájt a foga a főépületre meg a három és fél hektáros parkra. Igaz, ami igaz, évekig úgy tűnt, a tornyos ház Csipkerózsika-álmát alussza…
Mi volt az oka ennek az állapotnak?
A hatalmas parkot és a főépületet 1908-ban közadakozásból vásárolták meg, és ajándékozták a katolikus hívek Prohászka Ottokár püspöknek hatvanadik születésnapjára. Ám ő később, az akkori Magyarországon uralkodó szegénység és az első világháború okozta családi tragédiák ismeretében, a Szociális Misszióstársaságnak adományozta az értékes ingatlant. E közösségnek egyébként egyik alapítója és szellemi inspirátora volt. A társaság célja megalakulásától kezdve az volt, hogy a társadalom perifériára került rétegein segítsen. Széles körű szociális, képzési, gondozási tevékenységet folytatott. A csobánkai „kastélynak” mint helyszínnek mindebben fontos szerep jutott. Leánygyermekeket, hadiárvákat gondoztak itt. Miután 1950-ben a szerzetesrendeket feloszlatták, intézményeiket elvették, a nővérek szétszóródtak. Tehát a rendszerváltozást követően ők több évtized sérelme és hányattatása után jutottak ismét tulajdonukhoz. Többféle elképzelésük volt arról, miként folytathatnák gyermekvédő tevékenységüket, de nem sikerült megoldást találniuk. Noha az ingatlanfelvásárlók horribilis összeget adtak volna az ingatlanért, várakozó álláspontra helyezkedtek. Sokat támadták őket ezért. Az eredeti szellemiség folytatásának kínálkozott, hogy száz évre bérbe adják az ingatlant a dévai Szent Ferenc Alapítványnak.
– Épp elég idő arra, hogy a jó kiteljesedhessen – jegyzi meg Krisztina.
 
Hétköznap van. Az épületben csendben, tempósan dolgoznak a mesteremberek. „Milyen nyugodt a hangulat” – jegyzem meg. Megtudom, az a véleményük, munka közben fölösleges a rádiózás, nem kell a technózene, sem a felpörgetett beszéd. Jobban lehet így összpontosítani, ha a vízszereléshez, a villanyvezeték telepítéséhez vagy a csempe rakásához mérni, gondolkozni kell. Fontos az összhang, a kollégák munkájának tisztelete és a bizalom – magyarázzák. Eddig egy személy volt, aki nem illett a csapatba. Ami az anyagiakat illeti, a tisztességes haszon elve szerint gondolkodik a megrendelő, az alkalmazott is. Más kérdés, hogy többen feltüntették a papíron, mi az a többlet, amit önmaguktól, adományként ajánlanak fel a munkájukból.
Boros András a dévai Szent Ferenc Alapítvány megbízottjaként fogja össze, irányítja a munkálatokat. Foglalkozására nézve mérnök, épületgépész, aki Erdélyben már több hasonló programban vett részt.
Egy félig kész helyiségben ülünk, a falon kitéve a tervrajzok, amelyeket Lisztes Gábor építész anyagi térítés nélkül készített. Ő egyébként a Budapesti Műszaki Egyetemen tanít urbanisztikát. Vonzotta a feladat, amelyhez időtálló alapokat adott a helyiségek eredeti elrendezése. Boros András hozzáteszi, amikor Csaba testvér üzen, hogy nézzenek meg egy rossz állapotban lévő épületet, mindig tudják, hogy szép feladat vár rájuk.
– Egy kis cégem van, némi „közösségi érzéssel” átitatva. Többféle munkához értünk. Amikor először kijöttem Csobánkára, lesújtó látvány fogadott. Térdig állt a szemét, a vécékagylókat, a mosdókat ellopták, az ablakok kitörve – idézi fel a háborús pusztításra emlékeztető képet.
Ez áprilisban volt. De ő már akkor tudta, szeptemberre elkészülnek. Rögtön felmérte, hogy az épület stabil, jó anyagokat használtak fel hozzá. És ami most szóba kerül, azt az életszemléletet tükrözi, amelyre egyre nagyobb szükségünk lesz, akár magunknak építünk házat, akár másoknak várost. Ez pedig a múlt értékeinek hasznosítása, a hozzáértés, a jó szándék és a takarékosság ötvözete.
– Első látásra úgy tűnt, mindenütt új ablakkeretekre és ajtókra lesz szükség. Már kértünk is árajánlatokat, amikor az egyik idős asztalosmester felfedezte, hogy azok egy rendkívül erős és időtálló anyagból, egy bizonyos borovi fenyőfajtából készültek. A fa történetét is tudta, a Dél-Bácskából szállították ide hajdanán. Ma már szinte nem létezik. Így nem sajnáltuk a munkát, hogy amit meg lehet menteni, megtartsuk. A padozat alatt lévő anyag összetételéről kiderült, nagyon jó hőszigetelő. Némi felfrissítés után ezt is megtartottuk.
A fűtésrendszer kialakítása szintén a takarékosság jegyében történt. Noha jelenleg nincs pénzük napkollektorok telepítésére, azért a tetőn helyet készítenek nekik. Környezetkímélő, vegyes tüzelésű kazánokkal fűtenek majd. Az egyik a park adta hulladék eltüzelésére is alkalmas lesz.
Egy hét múlva, ismét szombaton. A meghirdetett időpontban, reggel kilencre érkeznek az önkéntesek. Gácsné Baitz Eszter május óta jár ki Budapestről. Vegyészként dolgozott, nemrég vonult vissza az aktív munkától. Olyan elfoglaltságot keresett, amely nem a pénzről szól, egy célt, amellyel azonosulni tud. Kedveli a mozgást, a fizikai munkát. A múltkor a kerítést kezdte el festeni, most folytatja. Körbemutat a kertben.
– Lesz itt tennivaló folyamatosan – mondja.
Az épület földszintjén két munkaruhás férfival találkozom. Nagy Mihály környékbeli, hétköznap a villanyszerelő csapatban dolgozik. Szombatonként önszántából jön. Szlantai István, szintén szakmabeli, először van itt. Szobáról szobára haladnak, felmérik, mi hasznosat tudnak tenni.
Egy emelettel feljebb asszonyok söprik, lapátolják a falakról levert vakolatot. Többen jöttek az IBM-től, ahol rendszeresen szerveznek hét végi közösségi munkát. Közöttük van Federico, aki olasz származású, és fél éve dolgozik az itteni cégnél. Mióta Magyarországon él, többféle karitatív munkában vett részt.
– Értelmesebb dolog, mint egy plázában üldögélni, s barátokat is lehet szerezni így – zárja rövidre a témát.
Csikós Miklósné, Kati talicskát egyensúlyoz. Hajnalban kelt, hogy Jászárokszállásról ideérjen. Három nagyobbacska gyereke van, a szabad idejét most erre szánta. A sarokban egy négyévesforma kisfiú szorgosan csutakol valamit, nővére kis vödörben vizet hord neki.
– A férjemmel és a gyerekekkel már másodjára vagyunk itt, s szándékunkban áll, hogy hosszú távon segítsünk. Nem érezzük sem fárasztónak, sem különösebb áldozatnak – jegyzi meg Kálmánné Sipos Erzsébet.
Az emberekkel ismerkedve többekről derül ki, hogy hivatalban, értelmiségiként dolgoznak, vagy éppenséggel csak az a szellemiség és tevékenység vonzza őket, amelyet Böjte Csaba képvisel.

Búcsúzóul még bemutatnának a nyolcvanéves Imre bácsinak, akitől a fiatalabbak annyi fortélyt lesnek el. Az idős ember overallja frissen mosott, vasalt; szigorú szemmel méricskél valamit az egyik ajtóillesztésnél. Hátat fordít nekem. Keresetlenül mondja: „Nem kell hírverés, nem kell semmilyen média.” De valahogy minél mérgesebben dörcög, nekem annál jobb kedvem támad. Mindketten tudjuk, nem ez a lényeg.

 

Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

http://mn.mno.hu/