Vannak emberek, akik úgy érkeznek az életünkbe, mint egy váratlan vizsga, amelyre senki nem szólt, hogy tanulni kellene. Reggel még azt hisszük, egész türelmes, megértő és békés emberek vagyunk, délutánra pedig megérkezik valaki, aki néhány mondattal bebizonyítja, hogy azért az Úristennek van még velünk munkája. Ilyenkor szoktam arra gondolni, milyen különös is az élet, mert a legnagyobb leckéket ritkán azok adják, akik megsimogatják a lelkünket.

Sokáig azt hisszük, mindenkit meg kell győznünk, mindenkit meg kell mentenünk, mindenkinek el kell magyaráznunk, merre van az a bizonyos helyes út. Közben az ember idővel megtanulja, hogy mások életének kormánykereke nincs a mi kezünkben. Lehet szeretni valakit, lehet félteni, lehet figyelmeztetni, lehet mellette állni, de helyette élni nem lehet. A saját döntéseit mindenkinek saját magának kell meghoznia, még akkor is, amikor mi már messziről látjuk a gödröt, amely felé olyan határozottsággal közeledik, mintha legalábbis egy wellness szálloda bejárata volna.

Ehhez bizony nagy önuralom kell. Sokszor könnyebb lenne odarohanni, megfogni a másikat, megfordítani, elmagyarázni neki az egész életet három perc alatt, aztán elégedetten hazamenni. Csakhogy az emberi lélek ennél sokkal különösebb szerkezet. Vannak dolgok, amelyeket hiába hallunk százszor, csak akkor értjük meg, amikor egyszer a saját bőrünkön érezzük. Talán ezért kapunk mindannyian saját utakat, saját tévedéseket, saját könnyeket és saját felismeréseket.

A nehéz emberek közben ott maradnak körülöttünk, és olyan tükröket tartanak elénk, amelyekbe néha egyáltalán nincs kedvünk belenézni. Megmutatják, hol fogy el a türelmünk, hol sérül az önérzetünk, hol szeretnénk mindenáron igazat kapni, és hol van még bennünk olyan seb, amelyről azt hittük, régen begyógyult. Kényelmetlen tükrök ezek, de sokszor éppen általuk kerülünk közelebb önmagunkhoz.

A megbocsátás számomra ezért nem azt jelenti, hogy mindent rendben találok, amit velem tettek. Sokkal inkább azt, hogy nem szeretném egész életemben cipelni mások hibáinak súlyát. Elég nekem a saját csomagom is, abból is akad bőven. A szívnek kell a hely a szeretethez, az örömhöz, az emberekhez, akiknek szükségük van ránk, és ahhoz a misszióhoz, amely miatt reggel újra felkelünk.

A misszió ugyanis számomra nem valami ünnepi mondat, amelyet szépen kiírunk egy falra. Ott kezdődik, amikor észrevesszük a másik embert, ott  folytatódik, amikor akkor is emberségesek maradunk, amikor könnyebb volna visszaütni. Benne van egy beteg kezének megfogásában, egy gyermek mosolyában, egy fáradt ember meghallgatásában, egy jó szóban, egy apró segítségben és abban is, amikor valakit szeretettel békén hagyunk végigjárni azt az utat, amelyet helyette úgysem tudnánk végigmenni.

Életem során egyre inkább azt tanulom, hogy senki sem véletlenül kerül mellénk. Van, aki szeretni tanít, van, aki elengedni, van, aki türelmet gyakoroltat velünk olyan lelkesedéssel, mintha ezért külön fizetést kapna. Van, aki mellett megtanulunk hallgatni, van, aki mellett végre megszólalunk, és akad olyan is, akinek köszönhetően estére különösen őszinte lesz az imádságunk.

Talán a legszebb emberi győzelem mégis az, amikor a sok csalódás után sem keményedik meg a szívünk. Megtanulunk határt húzni, elengedni, távolabbról szeretni, és ha egyszer az élet úgy hozza, még segítő kezet is nyújtani annak, akivel valaha nehéz volt egy asztalhoz ülni.

Ilyenkor érzem igazán, hogy a missziónk nemcsak azokhoz szól, akik könnyen szerethetők. A szeretet igazi próbája sokszor éppen ott kezdődik, ahol már elfogyott minden egyszerű megoldás.

Esténként pedig talán ennyit érdemes kérni:

Uram, adj elég bölcsességet ahhoz, hogy tudjam, mikor kell segítenem, elég alázatot ahhoz, hogy tudjam, mikor kell félreállnom, és elég szeretetet ahhoz, hogy egyikünk szívében se maradjon olyan seb, amelyet holnap továbbadunk valaki másnak. 

Misszió, G.G.E.