Meglepetésként érte a hír a dévai Szent Ferenc Alapítvány szárnyai alatt felnőtt testvérpárt, hogy „új életet”, igazi, saját otthont kapnak ajándékba. A sok mindent látott és megért fiatalokkal Siménfalvára látogattunk, hogy megnézzük leendő otthonukat.

Nagy Doinával nagyjából tíz éve ismerjük egymást, akkor még öccsével és nővérével az Arad melletti kisiratosi otthon lakói voltak. A szőke, kékszemű lány még tizenhárom éves volt, öccse, Sanyika pedig alig tizenegy. Azóta sem szakadtak el egymástól, jó testvérekhez méltóan jóban-rosszban együtt vannak, segítik egymást. Nővérük – aki szintén az otthon lakója volt – időközben férjhez ment, a többi testvé-rük – heten vannak – sorsa is nagyjából rendeződött.

Néhány napja jutott el hozzám a hír: egy magyarországi hölgy házat adományozott a dévai Szent Ferenc Alapítványnak, amelyet Böjte Csaba atya a Nagy gyerekekre íratott. Azért, hogy végre igazi, saját otthonuk legyen, ahol zavartalanul hajthatják párnára a fejüket. Legyen számukra egy hely, amelyet – bár távol van a szülőfalutól – otthonnak nevezhetnek.

Az élet kezdete

Doina legnagyobb fiútestvére harmincnégy éves, Zita harminc, majd következik a sorban Tünde, Gyöngyi, Enikő, Doina és Sanyika. Mindannyian Szászrégenben látták meg a napvilágot, onnan a Nyárád-menti Köhérbe költöztek, majd Nyárádma-gyarósra.

– Már ifjú koromban, tizenegy évesen szolgálni jártam, egy vak nénire vigyáztam. De a mezőre is sokat mentünk, tanulni csak éjszaka jutott időm. Nagyon kemény volt az élet, gyerekként sok mindent láttam, amit nem kellett volna, de hála Istennek, elmúlt. Iskolába nem igazán jártunk, főleg tavasztól késő őszig, mert dolgozni kellett, s fenn kellett tartsuk magunkat. Munkánkért puliszkalisztet, tojást, tejet kaptunk. Nyáron epret szedtünk, hecserlit gyűjtöttünk be a mezőről, de jártam tűzgyújtót vágni is egy idős nénihez. Közben a vak néni, akire vigyáztam, meghalt és akkor döntöttem el, hogy megkeresem Csaba testvért, többször hallottam róla a rádióban. Nem anyukám küldött el minket, mi akartunk tanulni. A helyi plébános bácsi vette fel a kapcsolatot Csaba testvérrel és ő intézte el, hogy bekerüljünk az otthonba – emlékszik vissza Doina az évtizede történt eseményekre.

Egy éjszakát Szovátán, egyet Déván aludtak a gyerekek, onnan kerültek a határmenti színmagyar településre, Kisiratosra. Azelőtt a faluból ki sem tették a lábukat, s egyszerre volt lenyűgöző és riasztó az eléjük táruló világ. – Kisiratoson nagyon jó nevelőnk volt, az otthont akkor hozták létre, még bútor is alig volt benne. De volt saját szobánk, ami azelőtt nem. A gyümölcsös ládákat felfordítottuk, leterítettük abrosszal és vázában virágot tettünk rá. El sem tudom mondani, hogy akkor először mit éreztünk. Mintha igazi családban lennénk. Este jött Móni nevelő, és velünk együtt imádkozott, majd megpuszilt mindenkit. Még aznap megszerettük. Akkor kezdtem el naplót írni, és úgy tartom, hogy ott, Kisiratoson kezdődött el az igazi életem. Nem csak az enyém változott meg, hanem mindannyiunkké – meséli Doina, majd Sándor veszi át a szót. – Sokat köszönhetünk az alapítványnak, anélkül nem itt tartanánk. Persze, mindennek van előnye és hátránya. Előnye az, hogy sok mindenkit megismertünk, nagyon sok barátot szereztünk, viszont soha nem tapasztaltuk az igazi család, az otthon melegét, sok minden kimaradt az életünkből, ami másnak természetes. Szeretem a falusi életet, falun még beszélgetnek egymással az emberek. Városon, amikor kilépsz a blokkból, már az pénzbe kerül. Bízom benne, hogy jó életem lesz Siménfalván. A legfontosabb az életben, hogy amit csinálunk, szeressük, jókedvvel csináljuk – mondja Sándor.

Kisiratoson négy évet töltöttek, majd átkerültek Csíksomlyóra. Doina is, Sanyika is ott végezte el a középiskolát, aztán a lány Marosvásárhelyre felvételizett a Sapientiára kertészmérnök szakra, Sándor meg elkezdett dolgozni.

Nem volt hová mennie

– Azért mentem egyetemre, mert nem volt hová mennem – mondja Doina. – Haza nem akartam menni, mert nem nagyon van hova, más lehetőségem pedig nem volt. Szívem szerint asszisztensnő szeretnék lenni, de szeptemberben már nem volt hely, így maradt a kertészmérnöki – mondja mosolyogva.
Miután felvették a Sapien­tiára, sajnálta otthagyni, hogy máshol próbálkozzon, hiszen kemény munkával szerzett pénzből fizette ki a tanulmányait, és nem akarta, hogy elvesszen. Marosvásárhelyen a Szent Ferenc Alapítvány egyetemistáknak fenntartott otthonában lakik, de így is sok a kiadás. – Próbálom fenntartani magam, nyaranként elmegyek Németországba uborkát szedni. Elég kemény munka, nem tudom, hogy bírtam ki egész nap hasalva szedni az uborkát, napi két-három óra alvással. De beosztottam a pénzt, és egy évig kihúztam belőle az egyetemen. Megnyugtat a tudat, hogy én dolgoztam meg ezért a pénzért. A jó Istent arra kérem, hogy adjon erőt, a többit én majd megoldom – bizakodik Doina.

Ház az út mentén

Siménfalva felső bejáratától nem messze, az út baloldalán a bokrokkal körbenőtt ház évtizedek óta várhatja lakóit. Nem sokáig áll üresen, hiszen itt lelhet otthonra a sok kalandon átment testvérpár és édesanyjuk. Doina is, Sanyika is izgatottan mutatják az épületet, a kőlépcsőt, amiből eperlevelek nőttek ki. Bent két hatalmas szoba, egy kisebb konyha és egy fürdőszoba várja, hogy élettel töltsék meg. Nem túl nagyok, de otthonnak elsőosztályú. A tulajdonos haza akart költözni, de valami okból meggondolta magát, és adományba adta a jó állapotban lévő régi parasztházat.

Addig, amíg „normális” életük lesz, öccsével szeretnének beköltözni a siménfalvi házba, és ötvenéves édesanyjukat is szeretnék idehozni, hiszen sokszor aggódnak érte.
– Decemberben megkeresett Csaba testvér, és elhívott Dévára lelki gyakorlatra. Petrozsényba is elmentünk, az úton közölte velem a jó hírt. Számos komoly dologról beszélgettünk akkor az autóban, mindig megpróbál nevelni bennünket. Amikor vele vagyunk, annyi mindent tanulunk tőle, feltöltődünk energiával. Annyit nyagalygunk, hogy ez nincs, az nincs, pedig a boldogság nem attól függ. Van mit ennünk, van, ahol aludnunk, szerencsések vagyunk. Sokszor a gyerekeken akadok ki, hogy milyen hálátlanok. Mi semmit nem kaptunk gyerekkorunkban, de édesanyámnak, hogy visszapofázzunk, vagy ne csináljuk egyből, amit mond, olyan nem volt.

A siménfalvi ház egyelőre üres, szükségük lenne néhány ágyra, székre, asztalra, szekrényre. Tányérra, késre, villára… A fürdőszoba nagyjából rendben van, a konyha viszont teljesen üres. Van még tennivaló bőven, nem csak a házban, hanem a ház körül is: nincs kerítés, kapu… De a fiatalok mindenre elszántak! Segítsünk nekik, hogy valóra válhasson álmuk, otthonra leljenek az otthontalanságban.

Nagyálmos Ildikó
Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.