Vannak olyan (csodás?) események, amelyek új utat nyitnak a jövő felé az egy közösségben élő emberek életében. Az eseményeknek története van, a történetek mögött emberek állnak, nevesek és névtelenek, akik teszik a mindennapi dolgukat és eszükbe sem jut, hogy tetteik nyomán csodálatos dolgok születnek.

A csodákról azt gondolnánk, hogy titokzatos erők működtetik őket, valamiféle embertől elszakadt külső forrás, holott a titkok nyitja legtöbbször egyszerű és nagyonis földi. Csodák mindig ott születnek, ahol a közös akarat, az összefogás és a tettek ötvöződnek a hittel és elhivatottsággal.

Máréfalván, a székely kapuiról híres községben jeles napra virradtak az emberek szombaton: iskolát szenteltek a régi kántori lak udvarán.

Az Összefogás Háza nevet viselő épület története egyszerű: két esztendeje a kántori lak és az egyházi iskola visszakerült az egyház tulajdonába, ezt kapta meg használatbavételi szerződéssel a P. Böjte Csaba ferences rendi szerzetes által 2002-ben alapított Dévai Szent Ferenc Alapítvány. Álmodtak egy „merészet és nagyot": az udvaron álló romos csűrből iskolaházat alakítottak ki. A terv megvalósításához rengeteg segítséget kaptak: a polgármesteri hivatal, a máréfalvi Nyírő József iskola vezetősége és tanári kara, helyi vállalkozók, és a falubeliek anyagi – és nem csak! – hozzájárulása eredményeként ma rendezett udvar és egy korszerű, központi fűtéses épület ad otthont délutánonként több mint 40 hátrányos helyzetű gyermeknek.

Szemerkélő esőben érkeztünk a 18. században épült templomhoz, ahol tíz órától P. Böjte Csaba ferences szerzetes és Egyed Gábor plébános hálaadó tanévzáró misét celebráltak. A mise végét jelentő áldozást nem vártuk meg, elindultunk a tanodához. A kultúrház előtt kocsik sokasága parkolt, sokan érkeztek a nagy eseményre. Megkerültük a „kultúrt" és a kis utcában rátaláltunk a felszentelésre váró, ünnepi díszbe öltözött épületre. A vadonatúj, faragott kis székely kapun margarétacsokor, a kövezett udvaron kőlapokból kirakott járda mentén a nebulók által elültetett virágok díszelegtek. A takaros egyszintes épületen messziről olvasható: Összefogás Háza. Egy táblán a munkálatokat megörökítő fotók sorakoztak. A tágra nyitott bejárati ajtónál két, ünneplőbe öltözött várta a templomozásból idesereglőket: Józsa Veronika tanító néni és Mihálykó János, aki 45 esztendeje a falu egyik kovácsa. Az ő keze nyomát is őrzi az új iskola.

– Majd jönnek a többiek, azokat kell kérdezni, őket faggassam az iskola megszületéséről –, de aztán megoldódtak a nyelvek. A tanító néni elmondta, hogy az udvaron álló régi kántori lak a falu egyik legrégibb és legszebb bennvalója, a jövőbeli sorsáról „egyelőre nem beszélhetek, de tervek vannak" – mosolygott titokzatosan. Elmesélte, hogy ő a régi épületben tanít, de ismeri az összes gyermeket, aki az Összefogás Házában tanul. Jól ismeri a helybéli cigánygyermekeket, maga is tanított cigány osztályban. Visszajárnak hozzá ma is, hozzák a gyermekeiket is – kell-e ennél nagyobb elégtétel a munkája után?

– Van egy régi mondás. Ha bemész egy faluba, nézd meg, hogy milyen a templom és az iskola, és mindent megtudsz az ottani emberekről – mondta, s a kovács kiegészítette szavait:

– Ha látta vóna, hogy nézett ki ez az épület ezelőtt. . . ma a falu dísze lett – Na jőnek is – intett a kapu felé, ahol feltűnt Csaba testvér alakja s az őt követő ünneplők népes csoportja.

Miután mindenki elhelyezkedett, székely harisnyás, lajbis legényke állt a mikrofonhoz: „Mindig arra a harmadikra hallgass, mert az a szeretet „– szavalta lelkesen. Aztán minden szem Böjte atyára szegeződött: ő elevenítette fel az elmúlt két év történéseit. Beszélt az indulásról, a nehézségekről, a közös munka örömeiről és megköszönte azt a segítséget – anyagit és anyagiakban nem mérhetőt –, amit a helyi közösség nyújtott az elmúlt esztendőkben.

Beregszászi Olga, újvidéki művésznő vidám gyermekdalának hangjai betöltötték az udvart, majd Csaba testvér átadta a Szent Ferenc Alapítvány jelképes „A gyermekek barátja" díjait.

– Tudom, hogy ez a díj nem sokat ér, de azt is hiszem, hogy amikor a mennyországba valaki elér és megkérdik tőle, mit hoztál magaddal, akkor ha azt válaszolja, hogy ezt a gyermekek adták, mert barátjuk voltam, nem megy üres kézzel. Tudom, hogy ezt a lapot lehet ott lebegtetni – szólt félig komoly, félig tréfás hangon.

Sorolta a neveket, akiket már a templomban is megemlített: Olasz Kató és Pálfi Ildikó nevelők, Sinkó Ottó üzletember, Dávid Lajos, Máréfalva polgármestere, Dávid Balázs, az alapítvány helyi önkéntese és Egyed Gábor plébános vették át a megérdemelt kitüntetést.

Az áldás és a házszentelés következett.

Az ünnepség játékos fordulatot is vett, amikor Dávid Balázs „szaván fogva" Csaba testvért, akinek egyik kedvenc mondása, hogy „nemcsak futballozni kell, hanem gólt is kell rúgni", arra kérte az atyát, hogy – futballpálya híján – dobjon egy kosarat az udvaron levő kosárlabdahálóba. A jelenlevők drukkolása közepette erre sort is kerítettek. A kosarat Csaba testvéren kívül többen is célba vették sikertelenül, végül egy gyerek labdája talált bele.

Az ünnepség után megnézhettük a házat: a 140 négyzetméteres épületben tanulószoba, teakonyha és két kicsempézett fürdőszoba teszi kényelmessé a gyermekek délutánjait.

Böjte atya szívesen válaszolt kérdéseinkre. Elmondta, hogy ez a ház az összefogás szép példája. A világi és egyházi intézmények ki kell nyújtsák egymás felé a kezüket, mert csak így lehet megoldani a társadalmi gondokat, problémákat. A Dévai Szent Ferenc Alapítvány Erdélyben már 42 otthont működtet, több mint 1500 gyermeket foglalkoztat. A máréfalvi iskola koordinációs központ is, céljuk, hogy a környező falvakban élő hátrányos helyzetű gyermekeken, családokon is segítsenek.

Amikor arról kérdeztem, hogy van-e vakáció az iskolaházban, Márton Áron püspököt idézte, aki azt mondta, hogy a nevelés egy olyan fa, amelynek az oktatás csak az egyik ága. A közös játék, a kirándulások, akár egy nyúlpaprikás elkészítése közösen – mind olyan dolgok, amiket a gyermeknek meg kell tanulnia. Az iskolaidőben tanintézményként működő iskolaház nyáron vakációs klubként működik. Arról is beszélt, hogy ez az otthon reményeik szerint itthonmaradásra is készteti a falun élő gyermekeket. Kértem, hogy fogalmazza meg a naphoz fűződő fő gondolatát.

– A feladat! A feladat teljesítése, erről beszéltem a szentmisén is. Mindannyian, kicsik és nagyok kapunk feladatot, amit meg kell oldanunk. Én úgy érzem, hogy az én feladatom az, hogy bátorítsam, bíztassam az embereket, hogy szedjük össze a gyermekeket, ne hagyjunk senkit elveszni. Örömmel vállaltam és örömömet lelem ebben. Arra tudnám bíztatni az újság olvasóit, hogy tegyük a magunk feladatát, oldjuk meg a dolgunkat, ha jól, ha rosszul, de végezzük saját munkánkat.

Dávid Balázs tekintetéből nem nehéz kiolvasni a jól végzett munka után érzett örömet.

– Mi az, amit Böjte atyától tanult a közös munka során? – kérdeztük.

– Jót tenni jó – ez áll a meghívón is. Adni és kapni. Én ebbe a munkába sokat adtam, de annál többet kaptam viszonzásképpen, elsősorban lelkileg. Bizalmat kaptam és arra törekedtem, hogy erre méltó legyek. Úgy érzem, hogy ma mindannyian elégedettek lehetünk.

A két nevelőnek, Olasz Katónak és Pálfi Ildikónak ugyanezt a kérdést tettük fel.

– Szeretni kell a gyermekeket, mert ha nem, elhidegülnek. Szeretetet adunk és rengeteget kapunk, ezért szép ez a munka – válaszolta Pálfi Ildikó.

– A szívem tele van hálával – mondta Olasz Kató. – Egyszer azt mondtam Csaba testvérnek, hogy elfáradtam, túl sok ez a munka. Azt válaszolta: Kató, mindig többet csinálok, mint amennyit bírok. Én is ezt próbáltam az elmúlt években. A közösség kialakítása, formálása továbbra is a cél. Ha csak egy szál virágot tudunk együtt elültetni, akkor már tudom, hogy nem dolgoztunk hiába.

Csodálatos eseményről, hétköznapi csodákról beszéltem a bevezetőben, s nem tudom, hogy a máréfalviakat megkérdezve lenne-e valaki, aki azt mondaná, hogy hétvégén, a faluban csoda történt. Ők tudják a legjobban, hogy a régi omladozó csűrből nem valami emberfeletti, hanem a példamutató összefogás és áldozatos munka varázsolt olyan iskolát, ahol a szeretet otthonra talált.

Lázár Emese, Hargita Népe