Nem író, nem költő, mégis a Helikon Kiadónál megjelent első könyve, az Ablak a Végtelenre hatalmas sikert aratott, és a kiadó elmondása szerint a legtöbb pozitív visszajelzést kapta a náluk eddig megjelent könyvek közül. A Hiszekegy szavait értelmezte és fordította le emberközeli, élet ízű tapasztalataival, gondolataival szőve át úgy, hogy az ember egészen belekerül ennek a hitelesen megélt életnek a vonzásába. - Böjte Csaba könyvbemutatója Budapesten

„Na, kezdjük újra, fiúk!”

Út a Végtelenbe – egy ferences baráttal Böjte Csaba könyvbemutatója Budapesten

Kora reggel rohanok a főiskolára, le kell adnom a tanítási gyakorlatból  írt portfoliót, június öt az utolsó határidő. Ma június ötödike van! Kimondhatatlanul ideges vagyok, darabokban áll a munkám, szaladok a papírboltba mappát venni és olyan nejlonokat, melyekbe a lapokat kell tennem, amiket egymás között csak „bugyinak” hívunk.

Fénymásoló gép csak a negyediken van, egy gepárd sebességével és elszántságával suhanok el profok és hallgatók mellett, a géptermes fiúnak leharapom a fejét, elrontom a fénymásolást, portfolióm értékes oldalai szóródnak szanaszét… Vérben forgó szemekkel meredek az órára: Tíz óra ötvenöt perc!!!??

Elrebegek egy Tedeumot, amiért a Pilinszky Café itt van a szomszédban. Száguldás replay, „sajtós” mosoly fel, a negyedik és a földszint között épp meg tudok enni egy szelet csokit… De jó, még nem kezdték el, sóhajtom, miközben megfáradt zarándokként rogyok le a Pilinszky Café tulajdonát képező párnázott, vörös székre.

A kék, szürke öltönyök és sikkes kiskosztümök közül kirí egy ferences habitust viselő férfi. Arca békét és erőt sugároz, szavaiban a székely ember humora és elméssége keveredik az evangéliumi egyszerűséggel. Nem mindennapi könyvheti vendég!

Nem író, nem költő, mégis a Helikon Kiadónál megjelent első könyve, az Ablak a Végtelenre hatalmas sikert aratott, és a kiadó elmondása szerint a legtöbb pozitív visszajelzést kapta a náluk eddig megjelent könyvek közül. A Hiszekegy szavait értelmezte és fordította le emberközeli, élet ízű tapasztalataival, gondolataival szőve át úgy, hogy az ember egészen belekerül ennek a hitelesen megélt életnek a vonzásába.

Böjte Csaba atya, akit mindenki csak Csaba testvérként ismer, valószínűleg soha sem kezdett volna könyvet írni, ha nincs Karikó Éva újságíró, aki kitartóan, fáradságot nem ismerve járt utána és kérdezgette, időnként zavarba ejtő komiszsággal, nem kerülve el a „keményebb” témákat sem. Megérte. Most tavasszal ugyanis már egy új kötet, az Út a Végtelenbe látott napvilágot, szintén rendkívül nagy érdeklődésnek örvendve.

Ezúttal az emberi élet nagy fordulópontjait érintő kérdésekre keresi a választ, a Katolikus Egyház hét szentségével összefüggésben, melyek az ember életútját végigkísérik: a születésnél a valódi újjászületés, a keresztség szentsége, gyermekkorban az Eucharisztia szentsége, mely révén az egész közösséggel együtt az Úr áldozatában vesznek részt, kamaszkorban a bérmálás szentsége, melyben a Szentlélek egészen sajátos ereje gazdagítja a hívőket. Fiatal felnőtt korban a házasság vagy az egyházi rend szentsége, melyekben a már érett ember elköteleződik egy életre, mint férj, feleség vagy pap, testi és lelki betegségek esetén pedig a bűnbocsánat szentsége és a betegek kenete.

Az Út a Végtelenbe így az egész életet körüljárja, nem kisebbítve bár az emberi szenvedés és fájdalom jelentőségét, hanem olyan megvilágításba helyezve, melyben az egész más fajta értelmet kap. Derűvel, rendíthetetlen bizalommal és emberszeretettel válaszol Csaba testvér Karikó Éva Isten ajándékait kutató kérdéseire.

Míg hallgatom ezt a ferences barátot, azt veszem észre, hogy a délelőtt rohanó feszültsége, a még mindig darabokban álló portfolióm miatti aggodalom fokozatosan elpárolog, sőt, egyfajta metamorfózison megyek keresztül, már nem csak figyelek, hanem én magam válok a Figyelemmé, miközben próbálok minden egyes szót papírra vetni, mert ezek a szavak szikráznak, mozognak, fénylenek.

Egészséges, gyógyító szavak. Közérthető, egyszerű szavak, arról, hogy huszonéves útkeresőként hogy vonult el egy évre az evangéliumi tanácsok szerint egy elhagyatott helyre, a bányászok közé, ahol esszenciálisan élte meg az „imádkozzál és dolgozzál” bencés életeszményt, s miután rákapott, hogyan lett ferences szerzetes. Szó esik Trianonról is, már hogyne esne egy erdélyi pap kapcsán!

 Trianon nem csak nekünk fáj, - mondja csendesen, - és fölvázolja azt a monumentális álmot, melyet Árpád vezérék álmodtak egy nagy kárpát-medencei országról egy olyan korban, amikor sok helyen, mint például Itáliában és német földön, bezárkózott és egymással hadakozó kis városállamok élték a maguk életét.

Az összefogás hozta létre ezt az országot, a befogadás, a maga sokszínűségével egy gazdagabb időszak volt a Trianon előtti – teszi hozzá ragyogó tekintettel –, hisz együtt, összefogásban, ez a sok kis nép jóval erősebb, termékenyebb volt. Trianon után ez az álom széthullott, mindenki gyengébb lett, mindenki veszített, a maguk gyűlölködésébe burkolódzó kis országok ugyan miért lennének erősebbek, mint akkor, amikor együtt, közösen alkottak egy nagy családot.

Prédikáció, legyinthetnénk, ha nem tudnánk, hogy édesapját románok ölték meg… Akkor mégis hogy tud ilyen szeretettel nyilatkozni róluk… „A sötétség ellen nem sötétséggel, hanem fénnyel kell küzdeni.” Ehhez a válaszhoz senki sem tud hozzáfűzni semmit.

A teremben áll a csönd, az emberek zavart mosollyal pislognak egymásra. Fölteszik neki a kérdést, hogy honnan van ez a nagy optimizmus? Csaba testvér csak annyit mond, hogy neki igazán az tetszett, hogy Húsvét után Jézus nem morgolódva, sértődötten ment oda az apostolokhoz, hogy „na, ugye megmondtam, és ti mégsem hittétek”, hanem nagyvonalú derűvel, humorral és türelemmel: na, kezdjük újra fiúk, itt vagyok veletek ismét, gyerünk lendületesen előre! Ebből merít, és mély meggyőződéssel vallja, hogy megéri jónak lenni, megéri kint játszani a pályán, még ha az ember el is esik vagy kiütik a fogát, de mégis izgalmasabb, mint a kispadon kuporgva kommentálni azt, hogyan játszanak a többiek.

Egy nagy hajóhoz hasonlítja magát, mely inkább süllyedjen el vagy csapjon bele a villám a nyílt tengeren, útközben, minthogy a kikötőben vesztegeljen tétlenül. A könyvben a válaszai is ezt a szemléletet tükrözik, és a gyerekekhez való hozzáállását is ez hatja át.

Egyszerűen csak rátaláltak a gyerekek, meséli nevetve, és 1995 és 1999 között illegalitásban működtettek árvaházat, ahová befogadtak minden csellengő, szegény lurkót. Ő nem kereste ezt az életfeladatot, egyszerűen csak elfogadta, befogadta őket, s mára már rengetek pap, tanár, önkéntes, családos, szerzetes és egyedülálló tevékenykedik a Csaba testvér által alapított árvaházakban, intézményekben.

Bár hivatása miatt lemondott a biológiai apaságról, mégis több száz gyereknek a lelki apja lehet, s ez kifogyhatatlan örömmel és erővel tölti el. Ő csak megteríti az asztalt, mint egy édesanya, az már az asztal körül ülőkre van bízva, hogy miből mennyit esznek vagy esznek-e egyáltalán.

„Hiszek a szeretet végső győzelmében.” Zárja le a mondandóját Csaba testvér. Hatalmas taps, amit szemlesütve fogad… Szeretnék odamenni hozzá egy szóra, de lehetetlen, a kávéház bejáratáig kígyóznak a sorok, mindenki szeretné dedikáltatni a könyvét. Engem pedig vár a portfolió fenn a számítógép teremben, de már egészen másképp térek vissza, mint délelőtt, ami a nagy kapkodásban nem sikerült, most egy-kettőre megoldódik, a géptermes fiúnak megköszönöm a segítséget, a profokkal és a hallgatótársakkal pedig megállok beszélgetni a folyosón. Most, Csaba testvér gondolatai után járhatóbbnak tűnik az az út a végtelenbe…

Csepcsányi Éva