„Az emberré válás nagyon fontos része, hogy miután megtapasztaltuk a gyermeklét gondtalan, játékos korszakát, majd megtapasztaljuk az ifjúkor világot felfedező, lüktető erejét testünkben, lelkünkben, továbbhaladjunk, és elkötelezett kapcsolatban, a házasságban társunkkal felfedezzük egymás lelkét, testét, azt is, hogy milyen csodálatos édesanyának, édesapának lenni, megtapasztaljuk azt a gyöngéd szeretetet is, amit ember csak a gyermekétől kaphat meg. Ez az élet rendje. Majd eljön az az idő, mikor a gyermekeink gyermekeinek is tudunk örvendeni, és hálás szívvel tudunk nézni Isten legcsodálatosabb ajándékára, a megszületett életre.” (Böjte Csaba: Út a Végtelenbe)
Mikor Déván beindult a gyermekvédelmi otthonunk , egy idő után komoly vita alakult ki köztem és a nevelők között arról , hogy ki mit ért a szeretet alatt. Többen azt mondták , hogy a sok nehézségen átment gyereket meg kell érteni , el kell fogadni olyannak , amilyen, és ha nem teljesít az iskolában , az nem olyan nagy baj . Én meg azt mondtam , hogy a gyerekeket én úgy szeretem mint a jó edző, szeretnék kemény munkával belőlük bajnokokat nevelni . Tudtam, hogy nem tudok nekik külön világot teremteni , a mostani világban való boldogulásra kell felkészítenem őket.