A tetteimmel, a szavaimmal, példámmal gyógyíthatok vagy pusztíthatok is , építhetek is és rombolhatok is , adhatok életet , de ölhetek is . Mindez hihetetlen távlatot nyit.Az ember tettei gyümölcsöket teremnek, jót vagy rosszat. Jó lenne, ha úgy élnénk , hogy olyan gyümölcsöket teremjünk , amelyekre büszkék lehetünk és amelyek üdvösséget szolgáltatnak.

Ezért mondja Anyánk, az Egyház, hogy halálunk pillanatában Isten színe elé kerülünk külön ítéletre, amikor mindenki elnyeri a maga jutalmát vagy büntetését , de csak a világ végén lesz az utolsó ítélet , amikorra minden "gyümölcs beérik “ és amely mindenki számára nyilvános .

Szeretettel,

Csaba testvér

Ma, nov. 4-én  10.00 órától gyászmisét tartok Kispesten, a Nagyboldogasszony tiszteletére szentelt templomban! Szeretettel várunk, gyertek imádkozzunk együtt a drága halottainkért, 

Csaba t. 

Fekete István: Az ima

Az ima nálam nagyon régen kezdődött. Szinte emlékeim legelején. Ülök az ágyban és egy pár száraz, öreg kéz összefogja az enyéimet.

- Mondd, kisfiam...
És én mondtam utána az imát. Az ágy puhasága simogatott, az est zsongított, az álom a szemem körül járt és én mondtam az imát, és gyönge gyermeki képzeletemmel felemeltem lelkem az Istenhez.

Később - a diákévek kamaszos rohanásában - az ima a templomot jelentette, ahol elcsitultak a zűrzavaros vágyak, lassúra vált a lépés, tompán koppantak a szentelt kövek és az oltár előtt lobogó örökmécs mindig megmelegített, ha kinyújtottam feléje didergő kezemet. Ekkor már nem könyvből imádkoztam és nem is a régi kis imádságokat mondtam. A kivilágosodó értelem szavakat keresett, melyek újak, szépek voltak és csak az én örömömet, bánatomat, kérésemet vitték az Örökkévaló elé.

Aztán jött az előbbi világégés és mindig mélyen megrendített az imára zendült kürtök rivalgása s a térdre hullt harctérre induló századok halálos csendje, ahol szinte érezni lehetett az elhagyott otthonok felé szálló gondolatokat, aggódást, szeretetet, igazi imát, ami hangtalanul szárnyalt a halál felé induló férfiak lelkéből. 
Ó, milyen kicsik és mégis mennyire férfiak voltak ezek a katonák, akik káromkodva ébredtek, káromkodva feküdtek és csak itt döbbentek rá, hogy az igazi kiállás hitben, vérben, fájdalomban, betegségben - és imádságban akár ezrek előtt a nyílt terek porában: az egyetlen és valódi férfiasság.

Aztán jött a zuhanás Trianon halálos völgyébe. Jött a megalázás, a szégyen, az elesettség, szegénység, járvány és jöttek az imák. Az egész nemzet megtanult imádkozni és nem szégyellték már a férfiak sem - egy-egy ,,szóra" - befordulni a templomba. Ezek a férfiak többnyire megjárták a harctereket és megtanulták, hogy egyetlen félelem örökös csak - nem halálfélelem, hanem az istenfélelem. És ahogy az imádság felé fordult a nemzet, úgy emelkedtünk ki a halálraítéltség posványából.

 Amilyen csendesek lettünk, olyan hangos volt körülöttünk a győztesek páholya, és amilyen fennhéjázók voltak ők, olyan alázatosak lettünk mi, mert akkor éreztük már, hogy az alázatosságnál nincsen nagyobb a világon. És elhallgatott körülöttünk az erőszak süvöltése, mert halkan szólni kezdtek a kassai harangok és meghallhatták az egész világon, amikor a dómban a magyarok Te Deum-ot imádkoztak. Nagy, szent pillanatokban mindig az ima volt velünk, mellettünk, értünk. Nagy örömökben, nagy sírásokban, csendben és viharokban: ima, ima. És most mégis mind több helyen hallom, olvasom, hogy valaki imádja a lencsefőzeléket, imádja a karóráját, imádja a kirándulást és a táncot. Préda lett ez a szó, melyet magyar paraszttól sohasem hallott senki, és elkopott lassan, mint a kocsmaküszöb.

Mindenki ,,imád" mindent. A lovát, a szeretőjét, a nyakkendőjét... megszentségtelenítve egy szót, az emberi lélek néma himnuszát, tisztaság, a kérés, a vigasz, a félelem, az istenkeresés egyetlen, utolsó felkiáltását, amikor már nincs semmi, de semmi segítség, mentsvár, csak az ima.

Ne imádj hát mindent, édes Magyarom, ne szórd lelked aranyát, nyelved szépségét a rombolás disznai elé, ne imádj semmit, csak az Istent, mert nem tudod, milyen idők jönnek és nincs az a vihar, mely elpusztíthatna, ha veled van az imádság és veled van az Isten.

Gyernyóditró nagyon szép a november elseji esti fényben.... Nyugodjanak békében a halottaink! Imádkozzunk értük:

Miatyánk......  

Üdvözlégy Mária.....

Mennyi pénzbe kerül egyetlen gyermeket felnevelni, és milyen egyszerű egyeseknek hidegvérrel megölni egy embert...

Csodálatos a gyermek szív, hihetetlen nagy gondokon, bajokon tud mosolyogva átlépni, cserfesen, kacagva tovább lépni!! Milyen jó lenne ha ezt is meg tudnánk tanulni az otthonainkba befogadott gyermekeinktől! 

Sok szeretettel, reményteli szívvel, 

Csaba t. 

ÁRPÁDHÁZI SZENT ERZSÉBET

November 19.a világegyházban november 17. *1207. +Marburg, 1231. november 17.

A ciszterci szerzetes, Heisterbachi Caesarius így kezdi Szent Erzsébet életrajzát: ,,A tiszteletreméltó és Isten előtt oly kedves Erzsébet előkelő nemzetségből származott, s e világ ködében úgy ragyogott föl, mint a hajnalcsillag.'' Erzsébet azok közé a szentek közé tartozik, akiknek sugárzása nem csökken, fénye minden kor minden emberének világít.

Magyarországon született, abban az országban, amelyben a független állami lét és a kereszténység alapjait Szent István király rakta le. Atyja II. András magyar király, anyja a merániai Gertrúd volt. Erzsébetet már négy éves korában eljegyezték Türingia leendő grófjával, Lajossal. Lajos szülei, Hermann gróf és Zsófia grófnő e házasságtól sokat várt, és reményük igazolását látták abban, hogy a kis menyasszony fényes kísérettel és kincstárnyi hozománnyal érkezett a wartburgi várba. Német környezetben akarták nevelni, hogy jól elsajátíthassa új hazájának minden szokását.

A kis Erzsébet jósága és kedvessége hamarosan megnyerte a vár népét. A nála hét évvel idősebb Lajos kezdettől fogva szívből szerette. A leendő anyós, Zsófia asszony ellenben egyre növekvő rosszallással figyelte a gyermek fejlődését, mert szokásaival nem tudott egyetérteni. Nemcsak apró, túlzásnak minősített vallási gyakorlatai zavarták (Erzsébet például ismételten megszakította játékait, hogy, mint mondta, ,,Istent szeresse''), hanem az is, hogy teljes természetességgel magával egyenrangú társnak tekintette a legegyszerűbb gyermeket is. Ezt még mind elnézte volna, mint gyermekes jámborságot, azt azonban már nem tudta megbocsátani, hogy Erzsébet nem vette át az udvari élet előírt formáit: nem volt hajlandó megtanulni a nők számára akkor kötelező tipegő járást, s ráadásul minden körtáncnál jobban szerette a vad lovaglást. Ezzel egyébként az egész udvar megütközését is kiváltotta, s ha Lajos védelmébe nem veszi az áskálódásokkal szemben, és aránylag korai házassággal meg nem szilárdítja helyzetét a várban, Erzsébetet valószínűleg hamarosan hazaküldték volna Wartburgból Magyarországra.

A házasságkötés azonban megtörtént, és a fiatalok boldogsága teljes volt. Erzsébet teljes szívével átadta magát férjének, akihez a szeretet sokkal erősebb kötelékei fűzték, mint a szülők akarata vagy az együtt töltött gyermekkor. Most már nyugodtan függetleníthette magát az udvari etikettől. Ha férjét hazavárta, messzire elébe lovagolt, és viharos örömmel üdvözölte. Lajos pedig az udvari emberek megrökönyödésére egy asztalnál étkezett vele.

Lajosnak tapasztalnia kellett, hogy felesége szívét, jóllehet nagyon szereti őt, nemcsak ő birtokolja: Isten volt az, aki Erzsébetet egészen lefoglalta magának. És Lajos hálás hittel vette tudomásul, hogy felesége néha éjszaka fölkel mellőle, és a hideg padlóra fekszik, hogy Isten szeretetéért egy időre elhagyja férje közelségét. Azon sem ütközött meg, ha Erzsébet az asztalnál egy falatot sem evett, mert éppen böjtölt. Az 1225-ben kitört éhínség idején teljes tekintélyével mögötte állt, amikor Erzsébet fölnyitotta a kamrákat és hombárokat, és ,,kifosztva'' a várat, segített az éhezőkön.

Erzsébet legbensőbb titka s egyúttal legvonzóbb vonása az volt, hogy tökéletes összhangot tudott teremteni az Isten és a férje iránti szeretet között. Vannak, akik úgy magyarázzák, hogy a szerelme egyre inkább lelkivé vált. Ám ezt cáfolja az a tény, hogy milyen kimondhatatlan fájdalmat érzett akkor, amikor Lajos 1227-ben keresztes hadjáratra indult. Mintha sejtette volna a jövőt, Lajos ugyanis még útközben megbetegedett és meghalt. A hírt alig merték közölni Erzsébettel, s mikor megtudta, ezzel a kiáltással rohant végig a vár termein: ,,Jaj, Uram Istenem, most az egész világ meghalt számomra!''

Lajos oltalma nélkül nem folytathatta tovább addigi életét, ezért egy óvatlan pillanatban, gyermekeivel együtt elhagyta a várat. A későbbi korokban, amikor már nem értették a szegénység utáni vágyat, amely Erzsébet szívében állandóan égett, menekülését úgy magyarázták, hogy ,,elűzték a várból''. Érdemes fölfigyelnünk arra, hogy ez a későbbi értékelés mennyire megváltoztatta Erzsébet alakját: egy kitaszított, szegénységbe jutott grófnő, aki csodákat művel, hogy legyőzze környezete gonoszságait, jótettet jótettre halmoz, és fiatalon elég a szeretetben. Ez az Erzsébet-kép közelebb állt a hívők lelkéhez, mert érthetőbb volt, mint azé az asszonyé, aki mindezt szabad megfontolással, önként tette, és akinek férje halála adta az alkalmat arra, hogy az evangéliumot minden fenntartás nélkül kövesse.

Utolsó éveiben nagy szerepet játszott Marburgi Konrád, akit maga a pápa jelölt ki Erzsébet lelkiatyjául. Lajos még életben volt, amikor Erzsébet már arra a Konrádra bízta lelke vezetését, akinek 1226-ban engedelmességi fogadalmat is tett. 1228-ban követte őt Marburgba. Konrád ferences komoly, szent buzgósággal teli pap volt, aszkézisben és szegénységben élt. Nagy feladatának tekintette Erzsébet tökéletességének kibontakoztatását. Szigorú lelkivezető volt: kis hibákért is megostorozta Erzsébetet. Ha észrevette ragaszkodását a világ dolgaihoz, azonnal kegyetlenül megvont tőle mindent. Így tiltotta el tőle utolsó társaságát, két kedves szolgálóját is. Erzsébet pedig nem tiltakozott és nem keresett kibúvókat, hanem Krisztus iránti szerelme jeleként tökéletesen engedelmeskedett. Oly hűséggel és hajlékonysággal simult Isten kezébe, hogy emberi szigor nem tudott ártani neki.

De amíg egyik oldalon engedelmességével megkönnyítette lelkivezetőjének dolgát, a másik oldalon szinte lehetetlen feladat elé állította: Konrádnak kellett irányítania Erzsébet mindent felülmúló szeretetének tetteit. Konrád egészségéről is néha maga Erzsébet gondoskodott, mert a betegápolásból sem akarta kivonni magát. A lelkivezető és rábízottja közti harc egyik mozzanata tűnik föl abban a levélben, amelyet Konrád Erzsébet halála után IX. Gergely pápának írt: ,,Könnyek között kérte tőlem, engedjem meg, hogy házról házra járva koldulhasson. Amikor ezt megtagadtam tőle, azt válaszolta: ťAkkor olyat teszek, amit nem tilthat meg nekem!Ť És nagypénteken (1228-ban), amikor az oltárok minden ékességüktől meg voltak fosztva, a minoriták kápolnájának oltárára tette kezét, és lemondott a saját akaratáról és a világ minden pompájáról. Amikor mindenről le akart mondani, amije csak van, elhúztam az oltártól...''

Özvegyi javaiból Erzsébet ispotályt rendezett be Marburgban. Attól a bizonyos nagypéntektől fogva ott szolgált a ferences harmadrend szürke ruhájában mint betegápoló. Gyermekeit nevelőkre bízta, mert úgy látta, hogy nem tud számukra megfelelő nevelést biztosítani. E döntésében bizonyára része volt annak is, hogy a szívét most már osztatlanul Istennek akarta adni. Legkisebb lányát, Gertrúdot boldogként tiszteljük (lásd november 13-án!).

1231 novemberében Erzsébet megbetegedett. Utolsó napjait gyermeki derű ragyogta be. Elajándékozta a még meglévő holmiját, s vigasztalta a mellette lévő nővéreket. 16-án éjfél körül halt meg. Marburgban temették el, s már négy évvel halála után, 1235-ben szentté avatták.

Ünnepét 1670-ben vették föl a római naptárba, november 19-re, a temetése napjára. 1969-ben ünnepét visszatették november 17-re, halálának napjára.

A szeretet nagy szentjének életét a wartburgi vár, a benne látható Erzsébet-lakrész, Moritz von Schwindt romantikus képei, valamint sok- sok elbeszélés hozza közel hozzánk.

Erzsébet gyermekkorából egy játszótársa, Guda, a következő epizódot mondta el: ,,Gyermeki szeretetével Szent János apostolt választotta kedves szentjének. Wartburgban ugyanis akkoriban az volt a szokás, hogy évenként mindenki sorshúzással választott magának egy szentet, akit külön is tisztelt és próbált követni. Erzsébet megkérte égi barátját, hogy a sorshúzás alkalmával mutatkozzék meg neki. Az apostolok nevét egy-egy gyertyára írták, majd halomba rakták a gyertyákat, és húztak belőlük. Erzsébet Szent János gyertyáját húzta. Még egy próbát akartunk tenni, ezért ismét összekevertük a gyertyákat, de ő másodszor, sőt harmadszor is ugyanazt húzta ki. Attól a naptól fogva semmit nem tagadott meg, ha Szent János nevében kérték tőle.''

Miután tizennégy éves korában Lajos felesége lett, hatása annyira érezhető lett a fiatal grófon is, hogy Caesarius lelkesen írja: ,,Alattvalói számára boldog idők következtek. Rablás, betörés és erőszakos cselekmények esetében nem volt tekintettel a személyre. A gyilkost, akár lovag, akár nemes, akár paraszt volt, úgy ítélte meg, ahogy megérdemelte''.

Lajos egy alkalommal ellovagolt az Inselberg mellett, és így kiáltott: ,,Ha ez az egész hegy aranyból volna, akkor sem adnám oda érte az én Erzsébetemet!'' Pedig Erzsébet tettei nemcsak az udvar embereit hökkentették meg rendszeresen, hanem olykor Lajostól is nagy megértést kívántak. Példa erre az az eset, amelyet legelső német életrajzírója jegyzett föl: Lajos távollétében Erzsébet befogadott a várba egy leprás beteget, sőt urának ágyába fektette, hogy állandóan mellette lehessen és szolgálhassa. Egy váratlan pillanatban hazatért a férje. Jelentették neki a történteket, s Lajos szívében egy pillanatra borzadás és rosszallás ébredt. Mikor azonban belépett a szobába ,,Isten, az Úr megnyitotta belső látásának szemét'', és meglátta a tulajdon ágyában a megfeszített Krisztust. ,,Lelkesen tekintett Erzsébetre, és így szólt: Erzsébet, édes nővérem! Ilyen vendéget igazán gyakran fektess az ágyamba! Ezt nagyon meg kell köszönnöm neked!''

Amikor Lajosnak hadba kellett vonulnia Itáliába, Erzsébet három éven át helyettesítette a grófság vezetésében. Éppen ezekben az években gyenge aratások és árvizek sújtották a vidéket, úgyhogy a nép éhezni kezdett. Az ifjú grófné pedig nagy határozottsággal és körültekintéssel cselekedni kezdett; a vár alatt ispotályt nyitott, ahol naponta száz szegény kapott ellátást. Gyakran saját kezűleg osztotta nekik a kenyeret és a pénzt. Eladta ékszereit és drága ruháit, gyapjút szőtt a szegényeknek, gyermekágyas asszonyok mellett segédkezett, és méltó temetést adott az elhunytaknak. Mikor hírét vette, hogy Lajos hazatérőben van, elébe lovagolt, és ,,ezernél többször is megcsókolta''. A várnagy panaszt emelt ellene, hogy ,,esztelen bőkezűségével'' eltékozolta urának vagyonát. Igaz, hogy a kamrák és tárházak kiürültek, a nép azonban élt és békét élvezett. Lajos a panaszokra így válaszolt: ,,Engedjétek csak jót tenni, hogy megtegye, amit Istenért tenni akar, és legyen elég nekünk, ha Wartburg és Neunburg várát nem adja el!''

Egy alkalommal Lajos néhány napot barátjánál, a hildesheimi püspöknél töltött. Hazatérése után leült Erzsébet mellé, és mondani akart neki valamit, ő azonban sejtvén, hogy a keresztes háborúról van szó, benyúlt urának zsebébe, és kihúzott belőle egy vörös posztóból készült keresztet. Megdöbbenve ismerte föl, hogy Lajos magára vette a keresztes lovagok jelét, s vállalta, hogy részt vesz a Szentföldért vívott harcban. Erzsébet tudta, hogy ez ura hosszú ideig tartó távollétét, esetleg halálát is jelentheti. Lajos hosszú beszélgetéssel akarta fölkészíteni döntése közlésére Erzsébetet, akire ez a hirtelen fölfedezés olyan erővel hatott, hogy ájultan esett össze. Lajos vigasztalni próbálta, de Erzsébet fájdalmát, aki egész a grófság határáig, Schmalkaldenig elkísérte őt, nem tudta csillapítani.

Egy esztendő múlva hozták haza a türingiai lovagok Lajos holttestét. Erzsébet eléjük lovagolt, és fájdalommal telve borult a koporsóra, de így imádkozott: ,,Istenem, te tudod, mennyire szerettem az uramat. Odaadnám érte az egész világot, ha visszanyerhetném. De akaratod ellenére nem akarom visszahívni még akkor sem, ha csak néhány hajszálamat kellene adnom érte''.

Abból az időből, amikor sógora, Henrik kormányozta a grófságot, elmondják, hogy Erzsébet változatlanul folytatta jótékonyságát a szegények között. Az egyik napon Henrik váratlanul tért haza a vadászatról, és találkozott vele, amint épp kosárral a karján igyekezett valahová. Henrik föltartóztatta, és látni akarta, mit visz a kosárban. Erzsébet engedelmesen átadta neki kosarát, melybe a szegények számára élelmet csomagolt, Henrik azonban illatozó rózsákat látott benne, s megszégyenülve útjára kellett bocsátania Erzsébetet.

Wartburg vára Lajos halálával üres és idegen lett számára. Télvíz idején hagyta el a várat, s lenn a hegy lábánál csak egy nagyon szegényes szállást talált. A ferencesek templomában épp az éjjeli zsolozsmára harangoztak, Erzsébet odasietett, és kérte a barátokat, énekeljék vele a Te Deumot. Később a sógora Eisenachban biztosított számára lakást.

A következő eset mutatja, hogy az emberek milyen gyorsan elfelejtik a kapott jótéteményt, és válnak barátból ellenséggé: Az egyik napon Erzsébet egy szűk utcácskában járt, amely sártenger volt, csak a lerakott köveken lehetett száraz lábbal lépdelni. Szembejött vele egy öregasszony, akivel korábban nagyon sok jót tett, de most nemhogy kitért volna előle, hanem letaszította a kőről, és csúf szidalmakkal halmozta el. Erzsébet megcsúszott és elesett a sárban, de szó nélkül kelt föl, a közeli patakban letisztította a ruháját, és derűs arccal folytatta útját.

Az egyik udvari ember házában adtak szállást Erzsébetnek és gyermekeinek. A háziúr nagyon gorombán bánt vele, úgy kezelte mint egy bolondot, és lépten-nyomon sértegette. Amikor Erzsébet elhagyhatta ezt a szállást, a falaknak és a tetőnek megköszönte, hogy oltalmazták, és hozzátette: ,,Szívesebben mondanék köszönetet az embereknek is, de nincs miért''.

Egy közmondás szerint ha a füvet este letiporják, reggelre talpra áll. Erzsébet is ilyen volt. A barátainak sikerült elérniük, hogy megkapja özvegyi részét és a gyermekeit illető örökséget. A kapott javakból ünnepet rendezett, és vagyona negyedrészét saját kezűleg osztotta szét a szegények között. Beesteledett, mire mindenkinek átadhatta adományát. Mikor látta, hogy az öregek és betegek arra készülődnek, hogy a szabadban töltsék az éjszakát, kenyeret adott nekik, nagy tüzet rakatott, hogy melegedhessenek, és elrendelte, hogy mossák meg a szegények lábait. Az egyik ember dúdolni kezdett egy dalt, s hamarosan mindenki énekelt a tűz körül. Erzsébet boldog volt, és azt mondta társnőinek: ,,Látjátok, mindig mondtam, hogy csak vidámmá kell tenni az embereket!''

Marburgban a szállására fogadott egy vak és béna gyermeket, akinek nagyon kellemetlen betegsége volt. Mindaddig maga gondozta, amíg karjai között ki nem lehelte lelkét. Utána egy leprás kislányt fogadott magához. Mikor szigorú lelkiatyja ezt megtudta, kegyetlenül megbüntette.

Az egyik napon megjelent nála egy magyar küldöttség, élén egy tekintélyes úrral. András király azért küldte őket, hogy vigyék haza Erzsébetet Magyarországra. Mikor végre rátaláltak, foltozott ruhában a rokka mellett ült. A küldöttséget vezető úr felkiáltott elkeseredésében: ,,Ki látott már királylányt rokkánál!''

Erzsébet mindössze huszonnégy éves volt, amikor földi életét befejezte. Magas láz vett erőt rajta, és a fal felé fordulva vacogva feküdt az ágyán. Egyszer csak a körülötte lévők arra lettek figyelmesek, hogy halkan, magyarul énekel. Később megmagyarázta nekik: ,,Egy kismadár ült le mellém, és olyan édesen dalolt, hogy kénytelen voltam vele énekelni. Hirtelen fölült, és elborzadva kiáltotta: ,,Mit tegyünk, megjelent az ördög! El innen, de mindjárt!'' -- aztán megnyugodott, és így szólt: ,,Beszéljünk inkább a Gyermek Jézusról, hisz hamarosan itt a karácsony, amikor megszületett, és jászolba fektették''. Aztán felsóhajtott: ,,Itt az óra, amikor a Mindenható magához hívja barátját'' -- és elszenderült.

Halálának híre megindította az egész tartományt. Szegényes, harmadrendi ruhájában ravatalozták föl az ispotály kápolnájában. Az emberek pedig seregestül jöttek, hogy utoljára láthassák jóságos anyjukat. Amikor megkezdték a gyászmisét, a templom tetejére leszállt egy nagy, fekete madár, és örömteli dalba kezdett.

Irgalmas Istenünk, kérünk, világosítsd meg híveid szívét, és Szent Erzsébet közbenjárására segíts minket, hogy a világ által fölkínált jólétet megvessük, és mindig égi vigasztalásodnak örvendjünk!

Születés és halál

Amióta a mindenre kíváncsi Hanna édesanyja vagyok, és naponta 100 (egyébként elgondolkodtató) kérdésre válaszolok, egyre többet fejtegetem a teremtett világ bonyolult szimbólumrendszerét. Négyéves kislányom kérdéseire keresve a választ egyre erősödik bennem az a meggyőződés, hogy Isten csodálatos titkait egy-egy pillanat erejéig megsejthetjük, ha elcsendesedünk és figyeljük a körülöttünk lévő világot.  

Ahogy a legtöbb emberhez hasonlóan - Isten titkai közül - számomra is a halál jelenti a legérthetetlenebb és legelfogadhatatlanabb talányt. 

Amikor 7 éves lettem, a nagypapám egy fülledt júliusi éjszakán szép csendben megtért az Úrhoz. A rengeteg cigaretta tönkretette a tüdejét és egyszerűen megfulladt. Már nem lélegzett többé. Édesanyám akkor azt mondta, ne sírjak, hiszen nagypapa nagyon jó helyen van, a Jézuska magához vette, meggyógyította, soha többet nem fog köhögni. Nagyon örültem a hírnek, de néhány nap elteltével hiányozni kezdett. Többet nem hallgathattam a háborús történeteit, nem majszolhattam a titokban becsempészett csokoládét mamuszos lábánál kuporogva, többé nem tanítgatott a rózsák helyes megmetszésére. Olykor bementem a szobájába, és vastag szemüvegét felvéve feküdtem a dohányszagú ágyon. Nem volt többé. Hiányzott. Később, a hittan órákon is azt tanultuk, hogy aki meghal, új életre születik, ezért csak kicsit és titokban sírdogáltam, amikor édesapám is eltávozott az élők sorából. 

Élet és halál bonyolult kérdésköre akkor kezdett el újra foglalkoztatni, amikor ugyanazon évben adtam életet gyermekemnek és veszítettem el legjobb barátunkat.  Egy hűvös szeptemberi estén hosszas küzdelem és szenvedés után adtam életet gyönyörű kislányomnak, néhány hónap múlva pedig barátunk halálos ágyánál állva néztem végig, ahogy a túlvilágra vajúdja magát. Talán groteszk dolog egy haldokló, rákos beteget egy megszületni készülő magzathoz hasonlítani, de lehet, hogy ez ad – számomra – elfogadható választ arra, miért is kell örülnünk annak, ha egy ember megtér az Úrhoz. 

Hanna nehezen akart megszületni. Már 2 hete feküdtem a kórházban, hiszen az orvosok szerint bármikor beindulhatott a szülés, ő mégis váratott magára. Kórházi ágyamon fekve rengeteget aggódtam magzatomért. Egész várandósságomat végigkísérte a félelem, hogy a gyermekem élete kizárólag tőlem, az én szervezetem működésétől függ. Hatalmas súllyal nehezedett rám a tudat, hogy a babám keringése, vese, szív és egyéb szerveinek működése kizárólag tőlem függ. Micsoda kiszolgáltatott állapot! – gondoltam, és sajnáltam a picit, aki a vizsgálatok szerint időközben akkorára nőtt, hogy már alig fért el odabent. Csütörtök este (már magam sem értem, miért), sírva tettem fel orvosomnak a kérdést: „Doktor úr, de hát miét nem jön? Itt kényelmesebb, tágasabb és biztonságosabb lenne neki!” Az orvos nyugodtan csak ennyit válaszolt: „Ő nem tudja, hogy a pocakon kívül is van élet”.  Igaza volt. El is szégyelltem magam. A szülést végül mindkettőnk egészsége érdekében meg kellett indítani, hiszen Hanna hatalmas volt, a hely pedig már nagyon kicsi. Bár a körülmények odabent kellemetlenek lehettek, a baba mégis mindent megtett, hogy bent maradhasson. Az orvos szerint elképesztően vastag volt a magzatburok és a gyermek erősen kapaszkodott a köldökzsinórba. Hosszú fájdalmas órák teltek el, míg végre a kezemben tarthattam Hannát. Ugye, hogy jobb itt? - kérdeztem tőle mosolyogva. Ő rám nézett, lila ujjacskáit megmozgatta, és hatalmasat sóhajtott. Lehet, hogy a fáradtságtól, lehet, hogy a rengeteg vérveszteségtől, de úgy emlékszem, a sóhaját egy aprócska mosoly is követte. 

Mikor  haldokló barátunk, Gábor ágyánál álltam, lila ujjait mellkasán nyugtatta. Ziháló légzése lassan nyugodtabbá vált, majd nagy levegőt vett és elmúlt. Többé nem lélegzett.

Meggyőződésem, hogy mindannyian olyanok vagyunk, mint az anya méhében fejlődő magzatok. Talán nem tudjuk, talán nem hisszük, hogy szűk világunkon kívül létezik egy szebb, jobb, tágasabb hely a számunkra. Vastag burokkal vesszük magunkat körül, mely elszigetel bennünket mindentől. Ezer köldökzsinórral kötődünk a munkánkhoz, a pénzünkhöz, a társadalmi elvárásokhoz, szokásokhoz, kiszolgáltatottá téve magunkat környezetünk hirtelen változásainak. Függünk a munkánktól, a pénztől, nálunk feljebb valók döntéseitől.   Hiába győzködnek bennünket, hogy odaát egy szebb, jobb, tágasabb, biztonságosabb hely vár, mi körmünk szakadtáig ragaszkodunk kiszolgáltatott, beszűkült, fullasztó világunkhoz. 

Mikor pedig majd minden burkunkat levetve, köldökzsinórunkat eltépve az Atya karjába vajúdjuk magunkat, lila ujjacskáinkat mozgatva, nagyot sóhajtunk, és Ő csak ennyit kérdez mosolyogva: Ugye, hogy jobb itt?

… és én tudom, hogy nagypapa, édesapa és Gábor is önfeledten mosolyogtak...

Mindenszentek ünnepén amikor az Egyház azt mondja, hogy vannak boldogok, szentek, akkor arról is beszél, hogy nem lehetetlen vállalkozás a földi élet. Nem igaz az, hogy eleve kudarcra van ítélve az ember jó szándéka, erőfeszítése! Hiszünk a boldog emberek közösségében. Hiszünk abban, hogy ezen a földön el lehet érni a békét, a jókedvet, az örömöt, és ráadásul az örök életet.

Csaba t.