Nehéz volt akkor kimondanom ott az autóban, a gyermekeket keresve, Jézus után szabadon: „Atyám, bocsáss meg ezeknek a gyerekeknek, mert nem tudják, mit cselekszenek.”

Amikor megtaláltam a fiúkat, az út szélén melegedtek. Mondom nekik: „Hova, hova?! Látom, stoppoltok.” Ők nem stoppolnak, hanem Dévára gyalogolnak. (Jólesett, hogy nem megszöktek az árvaházunkból, hanem le akarnak jönni hozzánk, egy másik otthonba, mert ott összekocolódtak.) Azt hitték, hogy 17 kilométerre van oda, pedig 78 kilométerre voltak. Mondtam, számolják ki, mennyi idő alatt érhetnek oda gyalog. Osztottak, szoroztak, belátták, hogy igen hosszú idő ezt lesétálni.

Mondom nekik: „Ha valaki elindul világgá, akkor fogja magát, elbúcsúzik, süttet magának hamuban sült pogácsát, így írja már a mesekönyv is. Hát én tanítsalak titeket megszökni?! Nem szokás se szó, se beszéd elmenni!”

Majd így folytattam: „Választhattok három lehetőség közül:

1. Szépen kiszálltok az autóból, puszi, én integetek, ti továbbmentek, semmi baj, mehettek világgá.

2. Visszamegyünk a kolostorhoz, kenünk zsíros kenyereket, felöltöztök jó melegen, vágunk egy-egy botot, ha a kutyák megtámadnak, tudjatok védekezni. Ti mentek világgá, én integetek, aztán majd ha találkozunk, örömmel átöleljük egymást.

3. Visszamegyünk az otthonba, bocsánatot kértek, megígéritek, hogy többet nincs világgá menés, és megy az élet tovább, szent a béke. Döntsetek!” Olyan megható volt, hogy ez a három 10-12 éves fiúcska odabújt hozzám, sírva mondták: ők biza’ nem akartak tőlem megszökni, ők jó helyt vannak itt, bocsássak meg. Ott álltunk sírdogálva az autóút mellett. Mondtam is, hogy menjünk gyorsan vissza az autóba, mert valaki azt hiszi, hogy valami pogány szertartást végzünk a kilométerkő mellett.
Igazi öröm és hála volt a szívemben, mert Isten nem engedte, hogy letérjek a szeretet útjáról.