Az istentisztelet egyik kifejezése, hogy törődünk egymással, gondot viselünk egymásra, hogy egymásért közbenjárunk.

Nem lehet toplistát felállítani a mennyországban. Biztos, hogy a Szűzanya, a szentek és én magam is csak azt az irgalmat, szeretetet tudjuk továbbadni, amelyet az Istentől kaptunk, aki minden jóságnak a kútfeje.

Természetesen a gyermekeim nem jobbak, mint én, amikor egymásért közbenjárnak, de mégis végtelen jólesik nekem.
Jézus Krisztus elküldi tanítványait, hogy tegyenek jót, hirdessék az örömhírt, miközben Ő maga otthon marad. Nem lett volna egyszerűbb, ha Ő maga megy?! Miért küldi a többieket?!

Nem lett volna egyszerűbb, ha Ő maga megírja a szeretethimnuszt? Miért kellett Szent Pált erre rávennie?!

Isten vágyik arra, hogy megossza velünk a jóság örömét. Irgalmasnak lenni, jóságosan lehajolni egymáshoz szép, isteni vonás, felemelő, tiszta érzés, amit Isten szeretne nekünk ajándékozni. Ezért küldte és a mai napon is küldi tanítványait az emberekhez.

Nem lenne egyszerűbb, ha tartana egy nagy reggeli eligazítást a televízióban, hogy „Kicsi szíveim, nézzétek, itt vagyok, az összes adást leállítottam, tessék szíves a mai naptól kezdve szépen hinni bennem, és becsületesen élni!” Este pedig „elővenne” minket, és jól „kiosztana”, hogy a dolgokat itt-ott elmismásoltuk.

Nem ezt teszi, hanem küld engem is, hogy menjek el a nyomortelepre, menjek el Amerikába, és vigyem el az Ő szeretetét minden emberhez. Isten nem lustaságból teszi, nem azért, mert Ő nem tud elég jól prédikálni, hanem mert szeretné megosztani az egymásért közbenjáró, az egymáson segítő isteni örömöt mindannyiunkkal.