A megtett út- a felépülés folyamatos útja a saját életemben

1.Elő vettem egy fehér lapot… nézegetem szép és fehér, milyen szép is lenne, ha ilyen lenne az életem. Alig töltöttem be a 20. életévemet a kötelező katonai szolgálat ideje  alatt a szénbányában találtam magamat. Itt akadt tapasztalt… leszállni a mélységekbe dolgozni éjt nappallá téve. Föl hozni mit rejt a föld mélye… kibányászni a kincseket, az  értékeket. Magasság és mélység... szenvedély és rabság hát ilyenné vált az életem. Teret kért, helyet is kapott az életemben a keserű pohár.

A keserű pohár

Reményik Sándor

Ó, nem voltam türelmes szenvedő.

Testem a szenvedéshez nem szokott.

Az élet nem edzett, csak puhított.

S hogy megjelent a keserű pohár,

S felém libegett titokzatosan,

Mondván: most eljöttem, hogy kiigyál:

Megragadtam vadul a poharat

S falhoz vágtam. Ezer darabra ment.

De rögtön csorbítatlan megjelent.

S szólt másodszor is a sötét pohár:

Ím, itt vagyok, hogy te is kiigyál.

És igazság ez: szenvednek sokan,

S a Te részed még mindig hátra van.

S most kiiszod, ha akarod, ha nem.

Dühöngve vágtam közbe: nem!

Nem sóhajtok: "Múljék el, ha lehet" -

S fölvetettem daccal a fejemet.

Nagyot reccsent a csend -

S a makacs pohár újra falnak ment.

Ezer darabra ment.

De jaj, mert harmadszor is megjelent.

S akkor tudtam, hogy dühöm hasztalan,

Enyém, sajátom e sötét pohár -

És ki kell ürítenem poharam.

Az ajkam kinyílt félig-öntudatlan,

A karom kinyílt félig-akaratlan,

S felmérve csillagszabta sorsomat,

Fogtam s lassan fenékig ürítettem

A poharat.

1934 szeptember 26