Szent Ferenctől kérdezték egyszer, hogy kinek akar szolgálni: az úrnak vagy az alattvalónak.

Én nagyobb urat, mint a lábunkat alázatosan megmosó Jézus Krisztust, nem láttam, nem tapasztaltam, ezért szeretnék életem végéig Neki szolgálni.

A hinduk, a buddhisták, a sintoisták és más keleti népek világnézete eltér a többi nagy világvallásétól. Ők a földi életet szenvedésnek tartják, céljuk a teljes vágynélküliség, és hisznek a lélekvándorlásban. Úgy gondolják, hogy az ember mindaddig újra és újra megszületik, míg el nem éri a tökéletességet, a szenvedélyektől való megszabadulást, a megigazulást, a mindenségben való teljes feloldódást, a Nirvánát. Ha közelebb jutottak a tökéletességhez, egy magasabb létrendben születnek újra, ha rossz életet éltek, alacsony kasztban vagy állatként kapnak életet.

Tehát az ember saját maga váltja meg önmagát, nem Jézus, az Isten Fia a megváltó. A köztük meglévő igazságtalan megkülönböztetés, nélkülözés alapja ez a gondolkodás, mert eszerint mindenki megérdemli a maga állapotát – ezért is olyan nehéz a kasztrendszer felszámolása. Ez jó lehetőséget teremt arra, hogy a gazdagok megmagyarázzák azt, hogy nekik miért van joguk palotában élni, míg egy másiknak a járda szélen vagy egy putriban.

Mi hisszük, hogy Isten minden embert ugyanabból az anyagból teremtette, nem volt „selejtes masszája”, amiből egyes népeket, embercsoportokat formált. Jézus Krisztusnál semmi nyomát nem láthatjuk annak, hogy ember és ember között különbség lenne. Elismeri ugyan, hogy küldetése elsősorban a saját népéhez, „Izrael házának elveszett juhaihoz szól” [Mt 15,24].