A szeretetnek koncentrikus körei vannak, nekem is elsősorban a saját gyermekeimet kell jóllakatnom, utána következnek a többiek, de ez nem jelenti azt, hogy ember és ember között különbség lenne.

Mi, keresztények  hisszük, hogy földi életünkben akármilyen sok nehézség és szenvedés ér minket, lelkünket nagy öröm járja át, mert a végtelenül szerető Isten gyermekei vagyunk, akinek igyekszünk viszonozni a szeretetét, de saját magunk sohasem tudjuk elérni azt a tökéletességet, hogy eljussunk az Örök Hazába.
Ezért küldte el Isten saját egyszülött Fiát, a Megváltót. Már több mint ötven évet éltem, sok mindent megtapasztaltam, és csúfos kitolásnak tartanám, ha az egész életet újra kellene kezdenem. A jó harcot igyekszem megharcolni, a pályát hosszan futom, sok örömöt találok az életemben, de hogy én megint a nulláról, elölről kezdjem, nagy kibabrálásnak érezném a Jóisten részéről. Ha rosszul sikerül az életem „számítógépes játéka”, Ő megnyomná a „reset”, az „újrakezd” gombot, és kezdjem elölről az egészet mint sas vagy kutya, vagy mint méhecske... Ennek nem látom a logikáját, az evangélium egyetlen sora nem utal erre. Én nem egy lakatlan paradicsomra, egy megsemmisült állapotra vágyom, számomra az embertárs, a testvér jelenléte a mennyország, melyet Isten színről színre való látása szentel meg.