Az Egyház sok jót hozott létre, ami rendkívüli és korszakalkotó volt az adott korban: kórházakat, iskolákat alapítottak, a rabszolgaságot eltörölték, felkarolták a szegényeket, elesetteket...

Sok gazdag ember is megtért, és hatalmas adományokat adott a kolostoroknak, plébániáknak, hogy ezeket a szép célokat minél szélesebb körben meg tudják valósítani.

Templomokat építettek, és jogot formáltak arra, hogy ők mondják meg, ki lesz ott a plébános.

Ez addig nem is jelentett problémát, amíg tiszta szándék vezette a kegyurakat, de később már önző szempontok is közrejátszottak. Papnak lenni már nem volt veszélyes életforma, hanem biztos, jól jövedelmező, tekintélyes állás, ezért olyanok is szívesen választották ezt a pályát, akik nem Istentől kapták hivatásukat. Nem könnyű – bár nem is lehetetlen – tisztának maradni, ha valaki a hatalom közelébe kerül.

Az uralkodó csoportoknak egyre fontosabbá vált, hogy olyan vezetők kerüljenek püspöki rangra, sőt a pápai székbe is, akikkel jól tudnak együttműködni, ezért a püspöki kinevezés jogát újra és újra magukhoz ragadták, és saját, gyakorta alkalmatlan emberüket tették meg egyházi vezetőkké. Ezért fordulhatott elő, hogy formailag egyszerre több pápa volt hivatalban – persze a „bitorló” nem számított Isten kiválasztottjának, mint ahogy a házba betörő garázda sem számít tulajdonosnak.