Március 25-én délelőtt a Szentatya a Szent Péter téren mutatta be a virágvasárnapi szentmisét. Homíliájában a Jézust választó emberek kiáltását állította szembe az őket elhallgattatni akarók kiáltásával. Azt kérte, engedjük, hogy Jézus kérdőre vonja szándékainkat és magatartásunkat.

Ferenc pápa homíliájának teljes fordítását közöljük.

Jézus bevonul Jeruzsálembe. A liturgia arra hívott minket, hogy kapcsolódjunk be és vegyünk részt az Urát kiáltva dicsőítő nép örömében és ünnepében; ez az öröm azonban elpárolog, és keservesen fájdalmas szájízt hagy a szenvedéstörténet meghallgatása után.

Úgy tűnik, ebben az ünneplésben az öröm és a szenvedés, a tévedés és a siker történetei keresztezik egymást, melyek mindennapi tanítványi életünk részét képezik. Felszínre kerülnek olyan érzések és ellentmondások, amelyek minket, mai korban élő férfiakat és nőket is gyakran jellemeznek: tudunk nagyon szeretni, de tudunk nagyon gyűlölni is; hősies áldozatokat tudunk hozni, de ha kell, „kezeinket is mosni tudjuk”; tudunk hűségesek lenni, de arra is képesek vagyunk, hogy radikálisan hátat fordítsunk és árulóvá váljunk.

Az evangéliumi elbeszélésből az is nyilvánvalóvá válik, hogy a Jézus által ébresztett öröm némelyekben bosszankodást és dühöt vált ki.

Amikor Jézus bevonul a városba, népének tagjai, az ő hangos énekeik és kiáltásaik veszik körül. Elképzelhetjük, hogy lehet ott hallani a bocsánatot nyert fiú hangját, a meggyógyított leprásét, az elveszett bárány bégetését – ezek a hangok mind egybekapcsolódnak a bevonuláskor. De hallható a vámos és a tisztátalan ember éneke, de a város szélén élő kiáltása is. Azoknak a férfiaknak és nőknek a kiabálása, akik követték, mert megtapasztalták együttérzését fájdalmukkal és nyomorukkal… Felhangzik a sok kirekesztett ember ösztönös éneke és öröme, akik – Jézustól megérintve – kiálthatják: „Áldott, aki az Úr nevében jön!” Hogyan ne éljeneznék azt, aki visszaadta méltóságukat és reményüket? Ez annak a bocsánatot nyert számtalan bűnösnek az öröme, akik újra tudnak bizakodni és remélni. Kiabálnak, örülnek. Az öröm a főszereplő.

Ez a hozsannázó öröm zavarja azokat, akik igaznak, a törvényhez és a rituális előírásokhoz hűnek tartják magukat, abszurdnak és botrányosnak látják ezt az örömet. [1] Elviselhetetlen ez az öröm azoknak, akik elfojtották érzékenységüket a fájdalommal, a szenvedéssel és a nyomorral szemben. Közülük sokan így gondolkodnak: „Nézd már milyen neveletlen nép!” Tűrhetetlen ez az öröm mindazoknak, akik elveszítették emlékezőtehetségüket és megfeledkeztek a nekik felkínált számos kedvező alkalomról. Milyen nehéz megérteni az Isten irgalmassága által keltett örömet és ünnepet annak, aki önigazolásra és helyezkedésre törekszik! Milyen nehéz osztozni ebben az örömben azoknak, akik csak saját erejükben bíznak, és felsőbb rendűnek képzelik magukat másoknál! [2]

Így felhangzik annak kiáltása, akinek nem remeg meg a hangja, amikor azt ordítja: „Feszítsd meg!” Nem spontán kiáltás ez, hanem egy összeállított, felépített kiáltás, amely megvetésből, rágalmazásból, hamis tanúságtételek kiprovokálásából alakul ki. Ez a kiáltás a tényről a beszámolóra történő átmenetből születik, a [hamis] beszámolóból. Annak hangja ez, aki megmásítja a valóságot, saját előnyét szolgáló változatot teremt, akinek nem jelent problémát, hogy másokat szorult helyzetbe hozzon, csak hogy saját irháját mentse. Tehát egy hamis beszámolóval állunk szemben.

Ez annak kiáltása, akinek nincsenek gátlásai olyan eszközöket alkalmazni, amelyekkel saját álláspontját megerősíti és elhallgattatja a zavaró hangokat. Ez a kiáltás a valóság „megmásításából” születik, a valóság olyan átalakításából, amely eltorzítja Jézus arcát és „gonosztevőt” csinál belőle. Annak hangja ez, aki úgy akarja védeni saját helyzetét, hogy megrontja a hitelét – főleg – azoknak, akik képtelenek megvédeni önmagukat. Ez az önelégültség, a gőg és a kevélység „mesterkedéseiből” összetákolt kiáltás, amely lelkiismeret-furdalás nélkül követeli: „Feszítsd meg, feszítsd meg!”

Így végül elhallgattatják a nép ünneplését, lerombolják a reményt, megölik az álmokat, elnyomják az örömet; így végül megkeményedik a szív, és kihűl a szeretet. Ez a „Mentsd meg magad!” kiáltás, amely el akarja altatni a szolidaritást, ki akarja oltani az eszményeket, érzéketlenné akarja tenni a tekintetet... Annak kiáltása, aki ki akarja törölni az együttérzést, a „cum-passio”-t, az együttszenvedést, amely Isten gyengesége.

E kiabáló hangokkal szemben a legjobb ellenszer az, ha Krisztus keresztjére tekintünk, és hagyjuk, hogy utolsó kiáltásával kérdőre vonjon minket. Krisztus úgy halt meg, hogy világgá kiáltotta mindnyájunk iránti szeretetét: a fiatalok és az öregek, a szentek és a bűnösök, a saját korában és a mi korunkban élő emberek iránti szeretetét. Keresztjén megmentést nyertünk, hogy senki ne oltsa ki az evangélium örömét; hogy senki semmilyen helyzetben ne maradjon távol az Atya irgalmas tekintetétől. A keresztre tekinteni azt jelenti, hogy engedjük megkérdőjelezni prioritásainkat, döntéseinket és tetteinket. Azt jelenti, hogy engedjük megvizsgálni a nehézségekkel küzdők iránti érzékenységünket. Testvéreim, mit lát a szívünk? Jézus továbbra is örömöt és dicsőítést ébreszt szívünkben, vagy szégyelljük a bűnösök, az utolsók, az elfeledettek iránti prioritásait?

Kedves fiatalok, az öröm, amelyet Jézus bennetek ébreszt, egyeseket zavar, másokat bosszant, mert az örömteli fiatalt nehéz befolyásolni! Az örömteli fiatalt nehéz befolyásolni!

Ezen a napon azonban lehetőség van egy harmadik kiáltásra is: „A tömegből néhány farizeus azt mondta neki: »Mester, hallgattasd el tanítványaidat!« Jézus azonban így válaszolt: »Mondom nektek, ha ők elhallgatnak, a kövek fognak kiáltozni” (Lk 19,39–40).

A fiatalok elhallgattatására irányuló kísértés mindig is létezett. A farizeusok megharagszanak Jézusra, és kérik, hogy utasítsa rendre és hallgattassa el őket.

Sokféle módja van annak, hogy a fiatalokat elnémítsuk és láthatatlanná tegyük. Sokféleképpen lehet őket érzésteleníteni és elaltatni, hogy ne „zajongjanak”, ne tegyenek fel kérdéseket és ne kérdezzenek rá önmagukra. „Ti csak maradjatok csendben!” Sokféleképpen lehet őket nyugton tartani, hogy ne vonódjanak be, s álmaik veszítsenek magasságukból és földhözragadt, nyomorúságos, szomorú képzelődéssé váljanak.

Ma, virágvasárnapon, az ifjúsági világnapot ünnepelve, jót tesz nekünk, ha meghallgatjuk Jézus válaszát, amelyet a tegnapi farizeusokhoz, és minden kor, így a mi korunk farizeusaihoz is intéz: „Ha ők elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani” (Lk 19,40).

Kedves fiatalok, nektek kell eldöntenetek, hogy kiáltotok-e, nektek kell a vasárnap hozsannája mellett döntenetek, hogy ne essetek a péntek „Feszítsd meg” kísérésébe… A ti dolgotok, hogy ne maradjatok csendben! Ha a többiek nem szólnak, ha mi, idősek és vezetők – sokszor romlottak –, hallgatunk, ha a világ néma és elveszíti örömét, kérdezlek titeket: ti kiáltani fogtok?

Kérlek titeket, döntsetek, mielőtt a kövek kiáltanának!

JEGYZETEK

[1] Vö. Romano Guardini: Az Úr Krisztus, Szent István Társulat, Budapest, 2005, 350–351.

[2] Vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 94.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News; Vatican Insider

Magyar Kurír