Leó pápa hivatalosan is bezárta a Szent Kaput Péternél, ezzel véget vetve a szent évnek.

Legközelebb 2033-ban nyílik az ajtó.

  Leó pápa homíliája a Szent kapu bezárásakor: Legyünk Máriával a Hajnal nemzedéke!

2026. január 6-án, Vízkereszt, Urunk megjelenése napján Leó pápa ünnepélyes szertartás keretében bezárta a Szent Péter bazilika Szent kapuját és minthogy már hasonlóképpen bezárták a másik három római pápai bazilika Szent Kapuit, hivatalosan is véget ért a reménység jubileumi szentéve. Ma az Úr megjelenését ünnepeljük, tudatában annak, hogy jelenlétében semmi sem marad a régiben. Ez a remény kezdete...

A Jó Pásztor mindig nyitva tartja szívének kapuját

Kedden reggel fél tízkor kezdődött a Szent Péter bazilika átriumában a Szent Kapu bezárásának liturgiája. A nyitott Szent Kapuval szemben a Szentatya így imádkozott: Testvéreim, mint a reménység zarándokai kerestük az élet útját Isten Igéje és végtelen irgalmassága fényénél. A Mennyből alászállott Kenyér táplálta az utunkat. Krisztus szeretete indított megtérésre, testvériségre, az igazságosság és a béke keresésére. Hálás szívvel övezzük fel magunkat, hogy bezárjuk ezt a Szent Kaput, melyen hívek sokasága haladt keresztül, annak bizonyosságában, hogy a Jó Pásztor mindig nyitva tartja szívének kapuját, hogy befogadjon bennünket mindahányszor fáradtnak és elnyomottnak érezzük magunkat. A Szentlélek vezetésével egyesítsük hangunkat az Egyház hangjával az Atya dicséretében, aki elküldte nekünk a Fiát, mint a világ Világosságát. A pápa imádsága után a Cappella Sistina énekelte Izajás próféta sorait: „Ó, Dávid kulcsa, Izrael Házának jogara, mely megnyitod, amit senki nem tud bezárni és bezárod, amit senki nem tud megnyitni; jöjj és szabadítsd meg a fogságba lévő embert, aki a sötétségben és a halál árnyékában fekszik!”

A pápa csendes imája a Szent kapu küszöbén

Ezt követően a Szentatya a nyitott Szent Kapu küszöbére térdelt és ott röviden, csendben imádkozott. A közvetítés során ugyanazt a mély, szívből fakadó, megindult érzést lehetett elolvasni az arcán, ahogyan megválasztása után megjelent a Szent Péter bazilika homlokzatának loggiáján május nyolcadikán este. A szótlan, személyes imádsága után most a pápa felkelt, majd egymás után maga felé húzva bezárta a Szent kapu súlyos bronz szárnyait. Ezzel véget ért a szertartás, mivel a Szent Kapu ilyenkor szokásos befalazására a bazilika hajója felőli oldalon, a következő héten történik meg a bazilika főpapja és káptalani testülete jelenlétében. Az átriumból a pápai asszisztencia a bazilika főoltárához vonult, ahol Leó pápa a Glória intonálásával folytatta az ünnepi szentmisét. Gloria in excelsis Deo…    

Az Isten-megjelenések sajátossága a kettősség: öröm és zavar…                                                   

A szentmise evangéliuma (vö. Mt 2,1-12) leírja a bölcsek nagy örömét, amikor újra meglátták a csillagot (vö. 10. v.), de azt a nyugtalanságot is, amelyet Heródes és egész Jeruzsálem érzett, miközben őket keresték (vö. 3. v.) – kezdte beszédét a pápa. Amikor Isten megjelenéseiről van szó, a Szentírás nem rejti el az ilyenfajta ellentéteket: öröm és zavar, ellenállás és engedelmesség, félelem és vágyakozás. Ma az Úr megjelenését ünnepeljük, tudatában annak, hogy jelenlétében semmi sem marad a régiben. Ez a remény kezdete. Isten kinyilatkoztatja magát, és semmi sem maradhat változatlan. Véget ér egy bizonyos nyugalom, az a fajta, amely arra készteti a búskomorakat, hogy ismételgessék: „Nincs semmi új a nap alatt” (Préd 1,9). Elkezdődik valami, amitől a jelen és a jövő függ, ahogy a próféta hirdeti: „Kelj fel, ragyogj, mert eljött világosságod, és az Úr dicsősége felragyogott rajtad” (Iz 60,1).

Milliók lépték át az Egyház küszöbét és mit találtak ők?

Meglepő dolog, hogy éppen Jeruzsálem nyugtalankodik, az a város, amely oly sok új kezdetet látott már. Lakói közt épp a Szentírás tudósai, kik hiszik, hogy mindenre tudják a választ, úgy tűnik, elvesztették a képességüket, hogy kérdéseket vessenek fel és vágyakat szítsanak. Sőt, a várost megrémítik azok, akik reménytől indítva messziről érkeznek, odáig menően, hogy fenyegetést látnak abban, aminek egyébként nagy örömet kellene neki okoznia. Ez a reakció minket is kihívás elé állít, mint egyházat – értelmezte a jelenre a helyzetet a pápa. 

Ennek a bazilikának a Szent Kapuja, amelyet ma utolsóként zártak be, számtalan ember érkezését látta, akik a mindig nyitott kapukkal álló város, az új Jeruzsálem felé tartottak (vö. Jel 21,25). Kik voltak ők, és mi indította őket? – kérdezte a Szentatya. Különösen súlyos kihívás elé állít minket a jubileumi év végén kortársaink lelki keresése, amely sokkal gazdagabb annál, semmint fel tudnánk azt fogni! Milliók lépték át az Egyház küszöbét és mit találtak ők? Milyen szíveket, milyen aggodalmat, milyen választ? Igen, a bölcsek még mindig léteznek. Olyan emberek, akik vállalják a kihívást, hogy kockáztassák saját útjukat, akik a mai, sok szempontból elutasító, veszélyes és zavaros világunkban úgy érzik, hogy tovább kell menniük, keresniük kell.

A már bejárt utakon kívül más utakat is javasol az Isten

Homo viator – mondták a régiek. Úton járó életek vagyunk. Az evangélium arra buzdítja az Egyházat, hogy ne féljen ettől a dinamizmustól, hanem értékelje, és irányítsa azt Isten felé, akitől ez ered. Ez az Isten zavarba tud hozni minket, mert nem marad mozdulatlan a kezünkben, mint az ezüstből és aranyból készült bálványok: hanem élő és életet adó, mint a Kisded, akit Mária a karjaiban tartott és akit a bölcsek imádtak. Szent helyek, mint a katedrálisok, bazilikák és kegyhelyek, amelyek a jubileumi zarándoklatok célpontjaivá váltak, terjesszék az élet illatát, és keltsék azt eltörölhetetlen benyomást, hogy megkezdődött egy másik világ. Kérdezzük meg magunktól: van-e élet az Egyházunkban? Van-e hely annak, ami születik? Szeretünk-e és hirdetünk-e egy olyan Istent, aki új útra indít minket? Az evangéliumi történetben Heródes a trónját félti, felzaklatja az, amiről úgy érzi, hogy nem áll a hatalma alatt. Megpróbálja kihasználni a bölcsek vágyát, és saját előnyére próbálja fordítani küldetésüket. Ehhez hazudni is kész, bármire képes; a félelem ugyanis elvakít. Az evangélium öröme azonban felszabadít: igen, bölcsebbé, bátorrá, figyelmessé és kreatívvá is tesz minket; a már bejárt utakon kívül más utakat javasol.

Az Úr növekedni akar közöttünk, velünk akar lenni az Isten

A bölcsek egy egyszerű és lényeges kérdést hoztak magukkal Jeruzsálembe: „Hol van, aki most született?” (Mt 2,2). Milyen fontos, hogy azok, akik átlépik az Egyház küszöbét, érezzék, hogy a Messiás éppen most ott született, hogy ott egy közösség gyűlik össze, amelyben remény ébredt, hogy ott egy élet története bontakozik! A Jubileum azért született, hogy emlékeztessen minket arra, hogy újrakezdhetjük, sőt, hogy még mindig a kezdetnél vagyunk, hogy az Úr növekedni akar közöttünk, velünk akar lenni Isten. Igen, Isten megkérdőjelezi a fennálló rendet: vannak álmai, amelyek ma is inspirálják prófétáit; eltökélt szándéka, hogy megváltson minket a rabszolgaság régi és új formáitól; fiatalokat és időseket, szegényeket és gazdagokat, férfiakat és nőket, szenteket és bűnösöket bevon irgalmasságának cselekedeteibe, igazságosságának csodáiba. Nem kelt zajt, de Országa már mindenhol ott sarjad a világon.

Megvédjük azt, ami szent, és éppen ezért születőben van

Az Úr hány megjelenését kaptuk és kapjuk hamarosan! Azonban el kell szakítanunk azokat Heródes szándékaitól, a félelmétől, mely mindig agresszióba csap át. „Keresztelő János napjaitól fogva mindmostanáig erőszakot szenved a mennyek országa, és az erőszakosok ragadják el” (Mt 11,12). Jézusnak ez a titokzatos kijelentése, amelyet Máté evangéliumában jegyeztek fel, önkéntelenül is arra a sok konfliktusra emlékeztet, amellyel az emberek ellenállhatnak annak az Újnak, sőt akár csapást is mérhetnek rá, melyet Isten mindenki számára tartogat. A béke szeretete, a béke keresése azt jelenti, hogy megvédjük azt, ami szent, és éppen ezért születőben van: kicsi, törékeny, törékeny, mint egy kisgyermek. Körülöttünk egy torz gazdaság próbál mindenből hasznot húzni. Látjuk ezt: a piac átalakítja még az emberi keresés, utazás, újrakezdés utáni vágyat is. Kérdezzük meg magunktól: vajon a Jubileum megtanított-e minket arra, hogy meneküljünk az olyan hatékonyság elől, amely mindent termékké, az embert pedig fogyasztóvá redukálja? Vajon ez év után jobban felismerjük majd a látogatót, mint zarándokot, az idegent, mint keresőt, a távoli embert, mint felebarátot, a más embert, mint útitársat?

A Gyermek, akit a bölcsek imádnak, felbecsülhetetlen és mérhetetlen Jó

Az a mód, ahogyan Jézus mindenkivel találkozott, és ahogy mindenkinek megengedte, hogy hozzá közeledjen, megtanít minket arra, hogy becsüljük meg a szív titkait, amelyeket csak ő tud olvasni. Vele tanuljuk meg megérteni az idők jeleit. Ezt pedig senki sem tudja nekünk eladni! A Gyermek, akit a bölcsek imádnak, felbecsülhetetlen és mérhetetlen Jó. Ő a nagylelkűség megnyilvánulása. Nem előkelő helyeken, hanem szerény körülmények között vár ránk. „És te, Betlehem, Júda földje, semmiképpen sem vagy legkisebb Júda fejedelmei között” (Mt 2,6). Hány városnak, hány közösségnek kell hallania: „Semmiképpen sem vagy legkisebb!” Igen, az Úr még mindig meglep minket! Hagyja, hogy megtalálják. Az ő útjai nem a mi útjaink, és az erőszakosak nem tudják irányítani azokat, sem a világ hatalmasságai nem tudják megakadályozni azokat. Ezért nagy az öröme a bölcseknek, akik elhagyják a palotát és a Templomot, és Betlehembe mennek: akkor látják meg újra a csillagot!

Szép dolog a remény zarándokaivá lenni

Ezért, kedves testvéreim, szép dolog a remény zarándokaivá lenni. És szép dolog továbbra is együtt azzá lenni! Isten hűsége továbbra is ámulatba ejt majd minket. Ha nem alacsonyítjuk le templomainkat emlékművekké, ha közösségeink otthonok maradnak, ha egységesen ellenállunk a hatalmasok csábításának, akkor mi leszünk a hajnal nemzedéke. Mária, a Hajnalcsillag, mindig előttünk fog járni! Fiában egy csodálatos emberséget fogunk szemlélni és szolgálni, amelyet nem a mindenhatóság illúziói, hanem az Isten alakított át, aki szeretetből emberré lett – zárta homíliáját Leó pápa.

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán

www.vaticannews.va/hu