Vállald az életet!

Nagy KataA gyermekvállalás manapság nagyon összetett kérdés. Van, aki az eszére hallgat ez ügyben, van, aki a szívére is. Nagy Kata az utóbbiakhoz csatlakozott. Hat gyermek édesanyjaként mesélt a születésekről, az anyaság kihívásairól, örömeiről.

– Nem igazán terveztem nagy családot. Mindig is úgy képzeltem az életem, hogy férjhez megyek és lesznek gyermekeink, de hogy hány, ezzel nem nagyon foglalkoztam. Aztán mikor a férjemmel, Zsolttal megismerkedtünk, s össze is házasodtunk, ő már akkor mondta, hogy nekünk hat gyerekünk lesz. Én meg csak mosolyogtam rajta, hogy jó, várjuk csak ki, majd szépen sorban, ameddig bírjuk, ameddig lehet... S akkor úgy sorban jönni kezdtek a gyerekek. Az első kettő eléggé egymásután, rögtön a házasságunk elején. Nekem viszont annyira megtetszett az anyaság, hogy úgy éreztem ez az az állapot, amiben tényleg önmagamra találok, kiteljesedek. Aztán a két gyerek után volt egy veszítésem. A harmadik terhességet elvesztettem, elég korán. És ez nagyon megviselt. Jó darabig nem is születhetett babám, és akkor nagyon elkeseredtem. Úgy éreztem, hogy nincs értelme az életemnek, hogy a két gyermek nem tölti ki az igényeimet, a vágyaimat, s hogy én mindenképp többet szeretnék. Valószínű a jó Isten meghallgatta ezt a  mélyről jövő kérésemet és adta tovább a gyermekeket. Mondjuk én az ötödik után már nagyon megálltam volna. Úgy éreztem, hogy most már akkora a család, hogy minden erőmet és energiámat leköt és ez már így kerek egész.
– De mégiscsak megszületett Bíborka…
– Hát igen, az ő története egészen különös. Előbb Zsolt kezdte mondogatni, hogy ő még szeretne egy gyereket, s hogy most jött igazán bele az apaságba. De én nagyon tiltakoztam ellene, hogy nem, semmiképp. S akkor elmentünk egy lelkigyakorlatra, ahol kértem a jó Istent, hogy ha tényleg ő is akarja, akkor adjon nekem jelet. De jó nyilvánvalót, mert én nagyon ellene vagyok. S másnap reggel egy nővér behozott egy kis tálkát, szentírási idézetekkel és mondta, hogy aki akar, húzhat belőle. Hát én is húztam, s a cetlin egy ószövetségi rész volt, ami úgy szólt, hogy válaszd az életet, hogy te és gyermekeid tovább éljetek. Ma is őrzöm ezt a kis papirost, mert akkor ott, teljesen egyértelműnek tűnt Isten üzenete. És ez olyan volt, mint egy elvetett mag, ami aztán egyre erősödött bennem. Persze még eltelt egy pár hónap, amíg annyira megérett a gondolat, a vágy, hogy vállaltuk a hatodik gyermeket.
– Így te minden gyermeked születését egy-egy mélyről jövő vágy beteljesüléseként élhetted meg. De hogyan fogadták egymást a gyermekek, ahogy sorban jöttek a kicsik?
– Nagy örömmel, izgalommal várták mindig a kistestvért. Valójában ők is hozzájárultak ahhoz, hogy ennyien vagyunk, mert mindig nagy nyitottsággal fogadták a picit. Persze megvoltak nálunk is a féltékenység jelei. Az addigi legkisebb általában nehezebben szokott hozzá az új szerepéhez. Dorottya lányom, például, mikor megszületett az öccse nagyon odavolt érte, de hirtelen belázasodott. Semmi szervi baja nem volt, csak lázas lett. Vagy Zsófika, most, hogy Bíbor megszületett, nagyon kedvünkbe próbál járni, hogy még többet figyeljünk rá. Ennek érdekében picit selypíteni is kezdett. De ezek szerintem mélyről jövő, tudat alatti dolgok, amik normálisak, és amelyek szeretetteljes kezelése jó irányba fejleszti a gyermekek lelkét, személyiségét. A tudatos viselkedésükben viszont mindig nagy nyitottságról tesznek tanúságot.
– Hogyan tudod te megosztani magad? A nagyobb gyermekeid már serdülnek, a pici meg épphogy totyogni kezdett. Mindenkinek más az anyaigénye…
– Ez elég nagy kihívás. Igyekszem minden pillanatot kihasználni. Beszélgetni próbálok a gyermekekkel fogmosás közben, vagy útban az iskolába, vagy este bemegyek még pár percre a nagylányokhoz. De semmiképp sem könnyű. A nagyobbakkal különösen, mert ők már önállóbbak, fizikailag kevesebb, de lelkileg ugyanannyi vagy talán több gondozást igényelnek részemről. A nagyfiúnk pedig távol is van, Szegeden tanul, vele még kevesebbet tudok együtt lenni. De én hiszem azt, hogy nem csak mi neveljük a gyermekeinket, hanem az Isten is gondoskodik róluk, neveli, formálja őket és ez kiegészíti azt, ami bennem hiányosság.
– És hol vagy még te, illetve ti a férjeddel? Jut-e időd magadra, magatokra?
– Hát magamra nagyon kevés. Most is már két hónapja készülök nyiratkozni, de még nem jutottam el. Néha még a fogmosás is délre vagy estére marad. Kettőnkre viszont igyekszem időt szakítani. Nagyon fontosnak tartom a kapcsolatunk ápolását. A hétvégén is kerestünk felvigyázót a gyermekek mellé, és elmentünk egy lelki napra. Kettőnk kapcsolatát úgy tekintem, mint még egy gyermeket, mellyel legalább annyit vagy még többet kell törődni. Ezt nem szabad elhanyagolni, mert láttuk és tapasztaltuk, hogy ahogy nem törődünk egymással, az rögtön problémákat okoz.
– Annak idején informatikusnak készültél. A szakmád azonban lassan egészen háttérbe szorult. Hogyan élted ezt meg?
– Igaz ugyan, hogy informatikát végeztem, de soha nem dolgoztam informatikusként. Szakmailag inkább szociális téren találtam meg a helyemet, a Szent Ferenc Alapítvány titkárnőjeként dolgoztam évekig és úgy érzem, hogy ott maximálisan megtaláltam azt, amit kerestem. Hiszen nehéz sorsú gyermekeken segíthettem a háttérből, nem közvetlenül. És ez sok örömet hozott, fontosnak éreztem magam, szívesen dolgoztam. De amikor anya lettem, a munkám lassan háttérbe szorult. És jelenleg egyáltalán nem érzek űrt magamban emiatt. A papírmunkát azért kis tételben most is folytatom, a férjem vállalkozásának az iratait vezetem. És ez jó, szinte kikapcsolódást jelent, mert a papírok ott maradnak, ahova teszem őket, nem futkosnak szanaszét, mint a gyermekek. De emlékszem arra, hogy mikor még csak két gyermekünk volt, említettem Csaba atyának, hogy én azért még szeretnék egy gyermeket és rögtön utána még egyet, úgyhogy lassan nézzen más munkatárs után, mert úgy érzem, hogy négy gyermek már megérdemel egy mindig jelen lévő anyát.
Úgyhogy ezt már korábban is így terveztem, és úgy érzem, hogy így van jól.
Gáspár-Barra Réka
www.nyugatijelen.com