Tagadhatatlan, nem minden egyházi ember látta át világosan, hogy nem szabad a kizsákmányoló, kommunista rendszerrel együttműködni.

Voltak olyanok, akik eleinte azt gondolták, ha együtt dolgoznak a kommunista hatalommal, akkor talán könnyebben meg tudják oldani a világ gondját, baját. Voltak olyanok, akik felismerték ugyan a kommunista diktatúra gonoszságát, de úgy vélték, ha keresik a kompromisszumot, próbálnak egyezkedni, akkor valamennyire lehetőségük van szolgálni az egyházat, a híveket, különben ha teljes elhallgattatásra ítélik őket, elzárják, megölik, már aligha tehetnek valamit. Voltak, akik többszöri bebörtönzés, kínzás után, nem jó szándékból, nem nyereségvágyból, hanem testi -lelki nyomás alatt váltak az állam eszközeivé. Könnyű békeidőben, a meleg szobában lánglelkű hitvallásokat tenni a hősies helytállásról, és egészen más évekig tartó rettegésben mindvégig hűségesen kitartani.

Tény, hogy egy erőszakos, diktatórikus hatalommal együttműködve nem lehet jó döntést hozni, csak erkölcstelen és megalázó kompromisszumot lehet kötni. Tudom, hogy közülük többen bűnbánatot tartottak. Márton Áron püspök, mikor kiszabadult a kommunista börtönből, összegyűjtötte Erdélyben az ún. békepapokat, és ferences atyákat kért meg, hogy tartsanak nekik egy lelkigyakorlatot, és utána bűnbánatra hívta őket, hogy tisztuljanak meg.

Az őszinte megtérőknek megadta a penitenciát, a jóvátételt, és ezzel a nemes gesztusával „le tudta fejezni” az erdélyi békepapi mozgalmat. Az egyház mindig arra törekszik, hogy kiengesztelődjön, hogy a bűnös megtérjen, és éljen.