A papok általában tudták, hogy a környezetükben ki jelentett, sőt voltak, akik maguk figyelmeztettek:

„Ne beszéljetek előttem ilyen dolgokról, mert jelentenem kell.” Egy atya mesélte, hogy kihallgatásra vitték, s mivel nem mondott neveket, kegyetlenül megkínozták.

Elgondolkozott, mit tegyen. Félt, hogyha megismétlik a verést, nem lesz ereje hallgatni, ezért vallott: olyan neveket mondott, akik már vagy nem éltek, vagy akikről biztosan tudta, hogy emigráltak. Senkinek nem ártott, de mégis jelentett. Ő is listára került.

A „besúgó” papok társaiktól bocsánatot kértek. Azt viszont igazságtalanságnak tartanám, ha úgy tennék nyilvánossá a nevüket, hogy a vezetők neve, akik a kommunizmus áldozataivá tették őket, titokban maradhat, hiszen a saját aktáikat eltüntették, megsemmisítették. Ez teszi feltárhatatlanná az egész ügynökkérdést.

Inkább azoknak kellene bocsánatot kérni, akik a besúgó, megfélemlítő rendszert működtették, akik ezeket az embereket lelki, fizikai terror alatt tartották, és közülük többen ma is vezetőkként jelen vannak a közéletben.